Töréspont avagy a pillanat, amikor az ego visszavonul...

Ha lehetne ideális avatart (vendéget) meghatározni ebben a szakmában, akkor egészen biztosan ő lenne az! Harmincas éveiben járó, intelligens, jól szituált férfi, igényes kinézettel, ápolt és gáláns. Sokat olvasott, fantáziált erről a világról, a fenekelés - büntetés titkos ösvényéről, amely igazából már benne is létezik, hiszen réges rég megteremtette magának. A hétköznapi életben persze ezt a mesevilágot háttérbe szorítja, keményen dolgozik, megfelel a munkahelyén és ideális társ, talán szülő is lehet a magánéletében. Ezt ugyan nem tudtam meg róla, ahogy szinte semmi olyat, amitől sebezhetőnek érezhette volna magát. Legalábbis mentális értelemben, hiszen kínosan ügyelt erre. Vettem a lapot és amikor azt láttam, hogy a kérdésekre nem akar válaszolni vagy vacillál, akor nem is faggattam tovább, hogy ne piszkáljak bele a féltve őrzött titkos szelencéjébe. Szavak nélkül is értettem a jelzéseit a határairól, amiket felépített önmaga inkognitójának a védelmében.
Láthatóan jól ismeri ezt a játszmát, hiszen ez az ő filmje, amit hosszú évek óta futtat már az elméje képernyőjén. Azonban a vágy, ami benne hurrikánként tombol, időnként a felszínre tör, és ahogy a fuldokló a vízből a fejét kidugja, ő is levegőért, fizikai megnyilvánulásért kapkod.
Ezt tükrözte a levele is, amivel megkeresett: mindent vagy semmit alapon... Vagy holnap jönne hozzám vagy csak fél év múlva... Döntsem el én! Tehát valahová mindenképp elmegy.
Amikor elolvastam a többszörös álnévvel is bebiztosított bemutatkozó levelét, azonnal felkeltette a kíváncsiságomat. Eddig még soha senkit nem láttam, aki ennyire tisztában lett volna azzal, amit igazából akart. Mintha őt nekem találták volna ki... Leszögezte, hogy csak és kizárólag a fenekelés érdekli, semmi körítés, semmi szexuális fétis vagy másra való kísérlet nem volt a levelében. Még azt sem kérdezte meg, hogy nézek ki, nem kért képet és nem is küldött magáról. Ő csak egy kiadós fenekelésre vágyott.
Az este folyamán még chateltünk valamennyit, hogy a technikai vagy szakmai kérdésekkel képben legyek: milyen nyomok lehetnek, milyen pozíciók, eszközök vonzzák, mik a tabui stb. Mindenre konkrét, jól érthető, egyenes választ adott, amiből szintén arra következtettem, hogy egy nagyon jól kidolgozott, kiforrott forgatókönyvet teremtett már meg az elméjében.
Korábban domináknál járt, kb. 4-5 alkalommal is, de az a világ nem vonzotta őt, hiszen nem alázásra, hanem büntetésre vágyott. A dominák pedig nem nagyon szeretnek kézzel fenekelni...
Bíztam benne, hogy eljön másnap, hogy megteszi a több órás autóutat, hogy részt vehessen a szeánszon. Megadtam neki a szükséges paramétereket az érkezéshez.
Negyed órával korábban érkezett.
Teljesen meglepődtem, amikor kopogás nélkül benyitott az ajtón, még akkor is, hogy kb. 15 másodperccel korábban én küldtem el neki üzenetben, hogy melyik ajtón tud belépni hozzám.
Magabiztos volt, sármos és határozott.
Az emberek általában zavarban vannak a velem való találkozás első perceiben, de rajta ez a zavartság csak pár másodpercig látszott. - Jó játékos ez a fiú, - gondoltam magamban.
Átadott nekem egy üveg Cabernet Sauvignon-t, amit megköszöntem, majd leültünk, hogy még egyszer átbeszéljük a közelgő eseményt. Csak egy pohár vizet fogadott el.
Bár igyekezett leplezni, a félszavakból is tudtam, hogy nagyon türelmetlen, és alig tudja féken tartani a vágyát, amely tombol a vérében és lázban tartja őt.
Mindig "emberként" találkozom a vendégeimmel. Emberként chatelünk, telefonálunk és emberként is válunk el. Ezt a kifejezést egy kedves domina barátnőmtől tanultam, és bevallom nagyon tetszik. Jelzése annak, hogy hamarosan mindketten átlépünk majd a nyúl üregébe, és ott találjuk magunkat Alice csodaországában, ahol egészen más törvények és szabályok, más etika jellemzi majd a kommunikációnkat, viselkedésünket, kapcsolatunkat.
De most még emberként beszélgetünk...
Megmutattam és a kezébe adtam az eszközöket és megnéztük a helyszíneket is, ahol a különböző pozíciókra sort keríteni készültünk. Kiválasztotta azokat, amelyek megfelelnek az ő vágyálmainak és elment a mosdóba, hogy előkészüljön a találkozásra.
Mondtam neki, hogy amikor az ajtón kilép, már szigorú nevelőnőként fogom őt fogadni. Bólintott.
Először az asztalra hasaltattam, mert mindenképp akartam, hogy megélhesse a vesszők, pálcák izgalmait, és mivel nadrágban volt még, tudtam, hogy nem okozok neki komolyabb nyomokat vagy bőrsérülést velük.
Háromféle bűn vagy jellemhiba korrigálását tűztük ki célul, így az elsőn hamar túl is estünk. Láttam persze, hogy nagyon nem vesz még komolyan. Csak szórakozott velem akkor is, amikor a sarokba állítottam. A feladatot tökéletesen elvégezte, azzal nem is volt gond, viszont láttam a tekintetében a pajkosságot, a nagyképűséget és a gőgöt, úgyhogy tudtam, nem könnyű következő másfél órára számíthat. Nálam a nagyképű, flegma, semmitmondó, üres frázisok ugyanis triggerként hatnak és beindítják azokat a folyamatokat, amelyek kellenek ahhoz, hogy valakit leigázzak, megtörjek, vagy hatalmat gyakorolva fölötte, alaposan megbüntessek, móresre tanítsak. Jeleztem is neki, hogy itt és most én vagyok a főnök...
Ez volt a bemelegítés, majd a térdemre fektettem és elkezdtem a kézzel fenekelését, szépen, komótosan, módszeresen, a teljes fenék tartományában. Úgy, ahogy felszoktam építeni általában, 100-as dózisokban haladok ilyenkor, kívülről befelé. Először a nadrágra, majd az alsóra, végül a pucér fenékre záporozom az ütéseket. Ilyenkor már figyelem a testbeszédet, hallom a sóhajokat, nyögéseket, érzem a ficergéseket, a bőr forróságát, látom a pirosságot és tudom, hogy mikor lép át egy másik dimenzióba. Még akkor is, ha a kérdéseimmel, a számoltatással valamennyire visszafogom az ábrándozástól.
Igyekszem keveset beszélni, és azt is nyomatékkal. Figyelem a válaszokat és megadom neki azt, amiért a lelke idehozta hozzám, azt a kizárólagos figyelmet, amit jelenleg csak ő birtokolhat az életemben. Azt, amit a jelek szerint, ilyen mélységben sehol máshol nem tud megélni. Ezek a pillanatok most csak róla szólnak. Az ő vágyairól, az ő problémáiról, az ő bűneiről de legfőképpen az ő határairól, amelyeket kitágítok és megteremtek a számára azzal, hogy képessé teszem a helytállásra, engedelmességre, a fájdalom elviselésére.
Ezeket a magánéletben és munkában betöltött szerepeiben nem teheti meg, hiszen ott ő a férfi, aki jól szerepel, aki támaszt nyújt, aki dönt és irányít, vélhetően a nap 24 órájában.
És most itt fekszik a térdemen, mintha újra gyermek lenne. Látom a reakciókból, hogy élvezi is a helyzetet. Amíg a sarokba állítom, diszkréten hozok egy törölközőt, hogy ne hozzam kényelmetlen helyzetbe, amikor újra ráhasal majd a térdemre a folytatásért.
Mindezeket a pillanat töredékében konstatálom, és látom, hogy nagyon fontos neki a szexualitásának a védelme. Ha szemben áll velem, eltakarja a nemi szerveit.
Ahogy ezt jelzi számomra, elhatározom, hogy nem élek vissza a helyzettel és fixált szemkontaktust veszek fel, hogy érezze, tiszteletben tartom a kérését. Ez számomra is megnyugtató érzés.
A harmadik sorozatnál könnyebb és súlyosabb hajkeféket is használtam. Tudtam, hogy ezekkel, a csípős és a fájós érzetet vegyítem, és mikor keményen soroztam a farpofákon, bizony meg kellett markoljam a derekánál fogva, hogy megtarthassam őt a pozícióban. Ekkor már olló szorításban tartottam.
Aztán egyszer csak a mocorgás alábbhagyott és meghallottam, hogy már sokkal mélyebbről és ritkábban, illetve szaggatottan veszi a levegőt. A hanghordozása és a hangszíne is megváltozott. Teljesen más rezgésszintre került, hiszen abban a pillanatban átlépte a tér és az idő korlátait. Néhány másodpercre eltűnt az ego és megmutatta valódi, sebezhető énjét.
Zene volt füleimnek ez a pár perc, ami ekkor történt. Ezért csinálom, ez az átkapcsolás a célom minden fenekelés során.
Nem tartott sokáig ez az állapot, mert pont egy 100-as sorozat végére értem, és pont ennyit ígértem neki. Nem akartam becsapni, hiszen jól viselkedett közben, nem adott okot az extra ütésekre. Most már tudom, hogy nála ez a töréspont.
Legközelebb itt időzök el hosszabban, és nem mondok neki fix ütésszámot, mielőtt a hajkefébe belevágunk.
Hihetetlen, hogy ez a kis eszköz, megfelelően használva, olyan mély, akár több évtizedes határokat is képes elmosni, amelyek ahhoz kellenek, hogy valaki kiengedje a könnyeit vagy felszínre hozza az igazi, megbánó, őszinte, nagyképűségmentes, sebezhető és nagyon szerethető énjét.
Ez az ego feladásának a pillanata. A legszebb mozzanata a fenekelésnek. Itt jön létre a metamorfózis, az átlényegülés, a szerepváltás. Itt már nem játszik senki, csak egyszerően átadja magát a helyzetnek.
Tudtam, hogy megérintettem a lelkét. Az ütések záporozásai között, abban a kiszolgáltatott helyzetben, pucéran és szégyenletesen, célba talált valamelyik szavam vagy mondatom, és megnyitotta benne a zsilipet.
Ekkor már nem az az ember állt a sarokban, mint aki fél órával korábban volt.
A negyedik sorozatot az ágyon fekve szíjakkal, lovaglóval, vesszővel kapta. Itt már megint nem volt az enyém, már visszatérőben volt a valóság felé, hisz közben a telefonja folyamatosan zizegett és láttam, hogy egyszer aggódva a faliórára is pillantott.
De végigcsináltuk ezt is tisztességesen, ahogy megbeszéltük.
Negyed órával később kilépett az életemből, a semmibe, ugyanúgy, ahogy egy nappal korábban a semmiből odakerült. Pár perccel később meg is szüntette az emailcímét, így semmit nem tudok arról, hogy milyen érzések kavarogtak benne hazafelé.
De azt biztosan tudom, hogy megkapta, amire vágyott. És azt is sejtem, hogy egyszer csak újra felbukkan majd a semmiből, hiszen ott vagyok már a szíve legféltettebb szegletében, rejtett kincsként, mivel pontosan azt váltottam valóra számára, amit oly sok éve már megélni kívánt...