Kiküldetésben - 1.

KIKÜLDETÉSBEN - 1
egész héten vidéken dolgoztunk egy kollégámmal, mikor pedig közelgett a hétvége, javasolta, hazafelé ugorjunk be közeli, nemrég örökölt parasztházába. Én voltam a főnök, és bár nem voltunk különösebben jó viszonyban, de hízelgett beosztottam meghívása, így ráálltam.
Péntek délután gyorsan befejeztük a munkát, kocsiba ültünk és hamarosan egy kis falu szélén álló régi, tornácos parasztház magas gazzal felvert udvarára parkoltunk be, kollégám büszkén mutatta a régi, ütött-kopott, nagyszülei idejét idéző házat, hátul ólakkal, tárolókkal.
Megmutatta az alacsony, kis ablakos házat, benne a régi, viharvert, de nagyon praktikus bútorokkal, majd hátramentünk a fészer és az ólak felé. Érdeklődve néztem a számomra jórészt ismeretlen szerszámokat, eszközöket, botorkáltam a sötét, poros helyiségekben. Az egyik sarokhoz érve kollégám hirtelen nagyot lökött rajtam és én beleestem egy kb. két másfél méter mély gödörbe, elvágódtam, a fejem felett pedig nyomban lecsapódott egy régi, vastag deszkaajtó, felülről még egy retesz nyikorgó záródását hallottam. Teljes sötétségben tapogattam magam körül, de poron és pókhálón kívül nem éreztem semmit, csak munkatársam nevetését hallottam a fejem fölött:
- na, főnök, itt eltölthetsz egy kis időt és megtanulhatod, a beosztott is ember… - és nagyot nevetett
Nem értettem, mit is akar pontosan, a deszkák résein némi fény szivárgott le hozzám, felegyesedni nem tudtam, próbáltam felfeszegetni a deszka tetőt, de hallottam, kollégám valami nehéz tárgyat tolt rá (így reménytelenné vált a szabadulás), majd otthagyott. Hosszú – hosszú időt töltöttem így magányosan a földön kuporogva, éhes és szomjas voltam, de még kiabálni sem akartam, szégyenlettem volna kiabálással felhívni magamra a figyelmet.
Jó hosszú idő telt el, már a réseken sem szűrődött be fény, zajokat halottam és gyorsan kérlelni kezdtem kollégám, engedjen ki, nem szólok senkinek, csak menjünk haza. Nevetett rajtam és azt mondta:
- persze, hogy nem szólsz senkinek… mert most szépen kiadod minden ruhád a résen, amit nyitok a deszkatetőn, de ne próbálkozz semmivel, egy régi, nehéz vasekét húztam ide, a tető ettől csak résnyire nyílik. Ha nem adod most a ruhát, várunk türelemmel, de enni és inni nem kapsz addig, amíg nem teljesültek kívánságaim!
Nem volt más választásom, levetkőztem, kigyömöszöltem a résen ruháim, alsóneműmet nagy szégyenkezve nyújtottam fel, majd vártam, kieresszen, de így szólt:
- remek, akkor most nyújtsd fel a két kezed, és tedd keresztbe a csuklódat!
Már számítottam rá, hogy összeköti, de tehetetlen és kiszolgáltatott voltam, gondoltam, jobb túlesni a dolgon, így kinyújtottam a résen a két kezem, erre a csuklómra azonnal egy szoros lánc került, azon pedig egy erős lakat csattant. Még mindig a –régen valószínűleg krumpli tárolására szolgáló- sötét gödörben álltam görnyedve, csuklómon éreztem a lánc szorítását és húzását. Közben hallottam egy másik lakat záródását, majd lassan elmozdult a nehéz eke és feltárult alkalmi börtönöm teteje.
Első pillantásom a csuklómon körbefonódó kicsit rozsdás láncon futott végig, a másik vége a fejem fölött egy tetőgerendán volt átvetve és odalakatolva. Nem tudtam, mitévő legyek, de kollégám rám rivallt:
- mássz már ki! mire vársz?
és biztatásul egy szíjjal nagyot csapott a hátamra. Összeláncolt csuklóval nem volt könnyű kimászni a gödörből, de a hogy a szíj a hátamon táncolt, összeszedtem magam is nagy nehezen felkapaszkodtam.
- mit csinálsz? engedj el, kérlek! nem szólok senkinek…
kezdtem újra mondókámat, de nem lehettem túl meggyőző meztelenül, láncra fűzve. Kollégám nem is zavartatta magát, előszedte mobiltelefonját és gyorsan pár képet csinált rólam. Próbáltam elfordulni, menekülni, de csak egy jó méternyi mozgásteret engedett a lánc… a szíj ismételt biztatására pedig én is a kamera felé fordultam, így gyorsabban ment a fotózás. Sok kép készült rólam meztelenül, egyben, részleteimben….
- na, alakul ez!
mondta kollégám és én tehetetlenül, szégyenkezve, megalázva álltam előtte a sötét fészerben.
- most kapsz a lábadra is egy láncot, ne próbálj semmi ellenkezéssel, trükkel, mert nagyon megjárod!
mondta vészjóslóan és én tehetetlenül, mozdulatlanul tűrtem, hogy nyolcas alakban bokámra hurkoljon egy láncot, amit középen azonnal lakattal le is zárt. Így tipegni tudtam, de lépni nem, menekülésre többé semmi esélyem sem volt. Kaptam még a nyakamba is egy hosszabb láncot, lakattal azt is, de a vége még csak lógott a kezében.
Most már féltem is, kollégám arca egészen más volt, mint amit megszoktam, emellett pedig meztelenül, láncra verve, kiszolgáltatottan álltam egy idegen, ismeretlen helyen.
- jól van, főnök! mondta – illetve most már én vagyok a főnök! Csókold meg a lábamat! parancsolt rám, és ezzel a nyakamban lévő láncot egészen térdéhez húzta, így le kellett borulnom lábához és nyomban csókolgatni kezdtem. Kiszolgáltatott, tehetetlen rab lettem, nem tudtam mi vár rám, de gondoltam, ez még csak a kezdet…