2083

2083. harmadik kvadráns
A hetedik napforduló óta nem vettem fel a szünetet, picit előre dolgoztam. A transzformációs analízis során sosem hagyom ott a monitort, szeretem végig követni a folyamatot, és mivel itt egyedül vagyok, nem is nagyon van miért. Mióta a dohányzó szimulátorról is leszoktam, nem sok olyan rövid tevékenység van, amiért egyáltalán érdemes lenne felkelni. Aztán megjött ő.
Az ötödik földi évfordulóm alkalmával küldte őt a grémium, elvileg egyfajta elismerésként, valójában azonban inkább azért, hogy még annyira se akarjak vissza sietni, és esetleg rá tudjanak beszélni egy harmadik ciklusra is idefenn. Átlátok a szitán, de ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. És hogy mi alapján választották ki a nőt, az sem lehet már kérdés. Tudom, hogy a belépésemkor az ismertetettnél jóval mélyebb és szélesebb körű nyomozást végeztek, nagyon nem mindegy, kire bíznak ekkora értéket. És bár senki nem jelezte, hogy aggasztaná őket valami, a mondhatni sajátos szexualitásomról is bizonyára tudomást szereztek, mert akit küldtek úgymond személyi asszisztensnek, „teljesen véletlenül” épp olyan, amilyet én szeretek. És az ilyen nem nő minden bokorban.
Még nem történt semmi, vagyis semmi olyan, amire én használni akarom ezt a nőt, de ettől még teszteltem, persze. Már a bemutatkozásnál rápirítottam picit. Ő mosolyogva nyújtotta a kezét, és mondta a nevét és az azonosítóját. Én csak a szemét néztem, és megkérdeztem, miből gondolja, hogy meg akarom érinteni. Erre leengedte a kezét, a szemét lesütötte, és picit összerezzent, amikor egészen közel lépve hozzá, a homlokába mormoltam, hogy az arcátlanságért pedig, hogy az imént a gátlástalanul a szemembe nézett és nem sütötte mindjárt le a szemét, meg fogom büntetni. A karja libabőrös lett, és mintha a száján apró kis mosoly suhant volna át. Halk sóhajt hallatott. Később, egy ajtóban, ahol ő arra számított, hogy előre engedem, nekem pedig eszem ágában nem volt alkalmazkodni az ő lomha tempójához, picit beszorultunk. Jó, igazából úgy alakítottam, hogy picit jobban szoruljunk be, mint az indokolt lenne. A combom az ágyékának szorult. Ő a fejét félrefordítva igyekezett kihátrálni, de amint megérezte, hogy én szorítom az ajtókerethez őt, azonnal elernyedt a teste és várt türelemmel. Én hosszan néztem az arcát, kerestem a tekintetét, mintegy provokálva őt. Ő azonban jó tanuló volt, tudta, hogy ez tilos. Akkor lassan felemeltem a kezem, és mint aki helyet csinál, kényelmesen arrébb toltam a testét, de a felkarját alaposan megszorítottam közben. Semmi panasz vagy nyögés, csupán egy sóhaj. A könyököm súrolta a mellét, de jóformán semmit nem éreztem a kosár miatt. Elindultam, majd visszafordultam és a nevén szólítottam. Egészen zavarba jött ettől. Csak állt ott lesütött szemmel, én pedig egyszerre éreztem azt, hogy máris az enyém, és hogy még inkább le akarom igázni; hogy a döntései javaslatokká, ötletekké szelídüljenek az én akaratom mellett, ami a döntéseket szüli. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, szenvtelen hangon közöltem, hogy mostantól nem hordhat melltartót. Aztán, hogy bugyit sem. Nem vehet fehérneműt a ruhája alá. És hogy nehogy elcsábuljon, hozza el nekem az összes bugyiját és melltartóját (a szennyeseket is). Választ sem várva ott hagytam.
Nem telt bele tíz perc, és ő megjelent a hálófülkém előtt, halkan kopogott. Kimentem hozzá, és ott a folyosón kiborítottam a zacskóból, amiben hozta, az összes fehérneműt. Mondtam neki, hogy válogassa külön a használtakat a tisztáktól. Lehajolt, és picit elpirulva szaglászni kezdte és kettéválogatta a bugyikat. Kérdeztem, melyik az, ami ma volt rajta. Kivett egy fekete, kicsit áttetsző darabot, és szorosan a tenyerébe gyűrve nyújtotta felém. Én elvettem és szépen kiterítettem, alaposan megvizsgáltam. Még nedves volt. Ő ott állt lesütött szemmel, egyetlen szó nélkül. Én az arcába nézve szórakozottan (vagy annak szánt gesztussal) megszagoltam a bugyit. Mondtam, hogy mivel ezen én semmit nem érzek, mutassa meg, hogy valóban levette. Pillanatnyi gondolkodás nélkül fogadott szót és emelte fel a szoknyáját elől. Kis babapuncija volt, amiből a vágás legtetején cicanyelv nyúlt előre. Tartotta a szoknyát türelmesen. Amikor bólintottam, leengedte. Ezután elég volt csak a mellére pillantanom, már gombolta is ki a blúzát. Kis, formás cicije volt, de az egyik mellbimbóját eléggé lehúzta egy fura formájú, fekete, durván megmunkált karika. Odanyúltam és magam felé húztam. Nehéz volt és karcolt. És valami vésést éreztem rajta, talán monogramot. Megnéztem, de nem én hajoltam le hozzá, hanem a karikát emeltem közelebb a szememhez, nem törődve vele, aki a fájdalmat csökkentendő lábujjhegyen pipiskedett, hangot nem adott, egyedül a szemét szorította össze. „V.V.”, ez állt a karikán.