Látogatás a kínok termében 2.

Látogatás a kínok termében 2.

Közeledett Lord Harrington látogatása, és előre elképzeltem, hogy vajon mit fog választani elutazása előtt, miféle kínokban fog részesülni. A választék elég bőséges volt, a látogatás első napján minden vendég megismerhette, és az elutazása előtti napon közölhette, mit választott. Sir Calvin jutott eszembe, akit a lótolvaj is emlegetett, akit néhány napja kínoztattam meg a kínkamrában, és utána roppant elégedetten távozott, tovább terjesztve kastélyom hírét a bevállalós utazók körében.

Sir Calvin és kísérete néhány hónapja szállt meg nálam. A férfiszolgái egytől egyig óvatos léptekkel jártak, és mint utóbb kiderült, ennek oka az volt, hogy uruk valamennyiüket megismertette már a karózás büntetésével. Az ilyen büntetésnek nyoma marad a járáson, érzékenyebb lesz a meggyötört fenéknyílás, így óvatosabb járásra készteti azt, aki már megtapasztalta a büntetés ezen formáját. A férfiszolgák nem beszéltek erről egymás között, annyira szégyenként élték meg, ami velük történt, de mind tisztelettudóbbá, szorgalmasabbá, alázatosabbá váltak a karózás után.

Sir Calvin ezt kedélyes pezsgőzés közben mesélte el az első estén, miután aznap végignézhette a kínok termének kínálatát, kívánságára egy-egy eszközt használat közben is megtekinthetett. A kalodák éppen mind foglaltak voltak, és a deresek közül is kettőn épp jól megérdemelt büntetését kapta két szolga. Sűrű bocsánatkérések közepette keltek fel a fekpadról, és fájdalmas sóhajjal tapogatták a pálca nyomát. Sir Calvin megnézhette mindkét elvert szolga fenekét, és gondosan nyírt szakállát simogatva elégedetten bólogatott.

- Uraságod tekintélyes pálcagyűjteménnyel rendelkezik – nézett végig a falakon lévő tartókban sorakozó pálcákon, majd a vessző-, szíj-, paddle- és botgyűjtemény is hasonlóképp lenyűgözte.

- A pálcák felügyelője gondoskodik arról, hogy mindig jelentős készlet várja a verésre ítélt szolgákat – bólogattam. – Saját magán próbálja ki mindet, a gyógyító kenőcseiből ő használja a legtöbbet.

- Értsem úgy, hogy szinte naponta megkóstol egy-egy eszközt? – mutatott körbe a fali tartókban elhelyezett pálcák garmadáján.

- Csak miután kipróbálta, és úgy ítéli meg, hogy alkalmas büntetésre, akkor kerülhet ide – bólintottam ismét.

- Akkor nem számít neki büntetésnek, hát mivel büntetik, ha rászolgál?

- A gyógyító csípős labdacsokat is készít, melyek felhelyezve a fenéknyílásba, kellően meggyötrik. Felhelyezés után egy órát tölt kalodában, amíg a labdacs kifejti a hatását. Utána néhány botütéssel megszüntethető a hatás.

- Micsoda nagyszerű találmány – lelkendezett Sir Calvin, majd továbbléptünk a kínok terme további alkalmatosságai felé.

- Magam is élek a gyógyító labdacsaival – árultam el. – Hármat kapok alkalmanként, melyek jót tesznek az egészségemnek, és segítenek megőrizni a fiatalságomat. Hetente egyszer szükséges, és igazán jó hatásúak.

- Csípősek? – nézett vissza rám hunyorított szemmel Sir Calvin.

- Meglehetősen. De a bot segít, és néhány ütés meg se kottyan nekem, a pribéket utána a társai botozzák meg, a törvény betűje szerint. Mégis minden héten akad önként jelentkező, aki eléggé haragszik rám ahhoz, hogy törlesszen. A néhány arany pedig lelkesebbé teszi őket a feladatra.

- Tehát a pribékek sem kivételek, őket is várja a deres? – csillogott elégedetten a szeme Sir Calvinnak.

- Kényelmes dereseink vannak, óhajtja valamelyiket kipróbálni? – mutattam a fekpadokra, melyek most mind üresen várták a következő delikvenst.

- Köszönöm, most nem kívánom – hárította el. – Alkalomadtán nem vagyok ellene egy kiadós pálcázásnak, magam is élek ezzel, de nekem dühkitörések kezelésére ajánlották.

- Igen – mosolyogtam. – Néhány nemes urat provokáltam egyszer egy lakomán, és mind felpaprikázódtak. A deres és a bot segített nekik lenyugodni, utóbb mind hálásak voltak nekem érte. Látványnak sem volt utolsó, ahogy felszólítottam őket, hogy szíveskedjenek megfeküdni a derest, és némi vonakodás után mindegyik belátta ennek szükségességét.

- Karókat is tart? – váltott más témára Sir Calvin, kerülve tekintetemet.

Bizonyára eszébe jutott, hogy ő is a felpaprikázódott nemes urak között volt, akiket akkor deresre húzattam. Emlékeztem arra, hogy ő bírta legjobban a botot. Míg a többiek hangosan jajgattak és átkozódtak, ő fegyelmezetten nyögdelt tőle. Ezt katonai múltjának tulajdonítottam, amikor időről időre megcsapatta a felettese, és ott igazán megszégyenült az, aki nem viselte fegyelmezetten a rá rótt büntetést, hiszen társai gúnyolódásának céltáblája lett utóbb.

Ám most este volt, és kezünkben a pezsgős kehellyel vissza-visszatértünk a kínterem tett délutáni látogatásra.

- Talán sikerült is választani? Tudja, uram, hogy nem mehet el anélkül, hogy az utolsó napon ne próbálná ki a kínterem valamelyik szolgáltatását.

- Gondolkodom rajta – biccentett, és ivott egy kortyot. – A derest most elkerülném, engedelmével, volt már szerencsém hozzá, amikor megcsapatott.

- Úgy láttam, ízlett az a botozás – néztem rá félmosollyal. – Két aranyat fizetett a pribéknek, míg a többiek egyet.

- Azóta se vertek el olyan alaposan – helyeselt elkomorodva. – De most mégsem csapatnám meg a hátsómat.

- Talán valami más ragadta meg képzeletét, uram? – vontam fel szemöldökömet.

- Láttam néhány kínzási módot, melyek felettébb kíváncsivá tettek, de egy különösen. Régi szokásom, hogy megkaróztatom a szolgáimat, ha hibáznak. Ez egy egyszerű büntetés, némi előkészítést igényel, és a végrehajtás kellően félelmetes ahhoz, hogy kevesen követnek el újra hibát.

- Uraságod karót kíván a fenekébe? – lepődtem meg. – Ilyen még nem volt, mióta a kastélyom kínkastélyként híresült volna el.

- Az erre ítélt szolgák hashajtót kapnak, és egy napig csak vizet ihatnak előtte. Ha kitisztulnak, akkor végrehajtják rajtuk a karózást. Van, aki alig fél órás kínlódás után befogadja, van, aki nehezebben tágul. Utána másnap reggelig vigyázniuk kell a karóra, és miután kiveszik, könnyű pálcázás segít emlékezetessé tenni a büntetést. Miután megkapják a karót, ugyanúgy kell dolgozniuk, és mindenki látja, hogy mit szorítanak a hátsójukkal, ez is a büntetés része. Nem könnyű úgy vizet hordani, fát rakodni, lovat csutakolni, hogy szorítani kell a farkarót. Aki mégsem tudja magában tartani, annak egy hét múlva megismétlik a felhelyezést, és másodszorra már mindenki jobban vigyáz rá.

- Elgondolkodtató. Remélem, uraságod jól fogadja majd a felhelyezést és a viselését utána másnap reggelig.

- Megpróbálkozom vele. A szolgáim járása ettől vált ilyen óvatossá, ami tetszetős. Amikor olyan urak vendégeskednek kastélyomban, akik férfit kívánnak ágyasul, előszeretettel válogatnak közülük.

- Megkaphatja – feleltem. – Legyen kívánsága szerint. Egy feltételem azonban nekem is van. A farkaró eltávolítása után uraságod megfekszi a derest, hogy újra megnyögdeltesse egy kiadós botozás. Azóta se nyögött senki olyan elégedetten, mint akkor uraságod. – bókoltam. – Meglátja, hamarabb összezárul a megkarózott nyílása is, hiszen ösztönösen összeszorítja a fenekét, amikor várja az ütést.

- Ahogy jónak látja, uram – összecsendültek az időközben újra teletöltött kelyhek, és ezzel megállapodtunk.

Sir Calvin átlagos testfelépítéssel rendelkezett. Mióta elhagyta a katonai múltat, kissé megereszkedett, de még mindig feszes tartása volt, így kerekedő pocakja és feneke jórészt rejtve maradt. Mivel három napra érkezett, a negyedik nap reggelén kívánt tovább utazni, így már másnap megkezdtük az előkészületeket. A hashajtót még a délelőtt folyamán megitta, utána gyakran látogatta az árnyékszéket. Késő estére kiürültek belei, ami feltétlenül szükséges a karózáshoz. Szolgái megmosdatták a dézsában kimerült urukat, aki valószínűleg aggodalommal nézett a következő nap elébe, lévén élete első karózása várt rá.

Másnap délelőtt küldettem érte, miután elérkezettnek láttam az időt, hogy megkapja, amiért idejött. Túl büszke volt ahhoz, hogy a szolgáitól kérjen tanácsot, bízott abban, hogyha másféle kínzatást is kiállt eddig, ez sem fogja megviselni. Nem osztoztam reményében, hiszen magam is karóztattam már meg engedetlen szolgát, és láttam, mennyire megviseli a karó farnyílásába helyezése.

Sir Calvin szolgái kíséretében jelent meg a kínkamrában, a számára előkészített karók egy faggyús vederben várakoztak. Nem volt hőség, mégis veríték lepte el homlokát, ahogy rájuk pillantott. Egyszerű, fehér hálóinget viselt, melyre csak egy sötét színű, csuklyás köpenyt vett fel, ezt most levették róla a szolgái.

- Eljött az idő, kérem, válasszon, melyiket óhajtja? – mutattam a faggyús veder felé, melynél két markos pribék várta, hogy teljesítsék mai feladatukat.

Néhány alkalommal már gyakorolhatták ezen tudásukat, de uraság karózására először nyílt lehetőségük. Most egyenként kiemelték a tompa végű karókat, hogy az uraság meg tudja tekinteni a különböző vastagságú eszközöket. Ezek közül néhány már járt fenékben, de semmi sem különböztette meg azoktól, amelyek még nem voltak használatban.

Néhány vékonyka karó is kellette magát a többi között, ezek azonban csak azért voltak ott, hogy felmérhető legyen, mennyire fél az, aki részesül karózásban. Akik ezeket a közepes pálca vastagságú karókat választották, azoknak csalódniuk kellett, mert ezekből hármat illett választani, és egymás mellé kerültek szorosan a fenéknyílásba, és felváltva nyomva helyezték fel neki a pribékek. Három vékonyabb karót nehezebb volt másnapig tartani, hiszen valamelyik folyton ki akart csúszni, így gyakran kellett munkájukat félbehagyni azért, hogy félremenjenek, és nekitámasztva a karót a falnak, ismét mélyebben üljenek bele.

Sir Calvin gondosan szemrevételezte a megmutatott karókat, a tompa végek megnyugtatták, hogy megfelelő óvatossággal felhelyezve szinte lehetetlen sérülést okozni velük, majd rábökött az egyik, közepes méretű karóra.

- Ezt választom – jelentette ki, mire a pribék, aki felmutatta neki a választott karót, még néhányszor belenyomta a kínzóeszközt a faggyúba, hogy síkosabb legyen a könnyebb felhelyezés érdekében.

A másik pribék letette kezeiből a nem választott karókat, majd a bakra mutatott, melyen Sir Calvin uraság szuszogva elhelyezkedett. Miután felvette a lovagló, előrehajló testhelyzetet, és végigfeküdt arccal lefelé a bakon, miközben lábai oldalt a lábtartóra támaszkodtak, a pribék felhúzta a fehér hálóinget a fenekén. Először tárultak fel testének rejtett részei. Heréit és nyugalmi állapotában is elismerésre méltó méretű vesszejét szolgái igazították meg a párnás bakon, miközben ő megkapaszkodott az alkalmatosságban.

- Kegyeskedjék hátrébb csúszni – utasította a pribék, aki a hálóinget Sir Calvin nyakába gyűrte, majd egy határozott mozdulattal szétfeszítette a berzenkedő uraság fenekét.

Végre sikerült felvennie a megfelelő pózt, mely a legoptimálisabb volt a művelethez, és eljött a pillanat, hogy szűk nyílása elnyelje a karó végét. A jelenlévő pribékek, szolgák és a kíváncsi kastélynépek jelenlétében elkezdődött a tortúra.

A pribék, aki eddig a választott karóval bele-belekavart a faggyús vederbe, most kiemelte a karót, és míg a másik széjjelfeszítve tartotta a feneket, megközelítette a tompa végével a szűk nyílást, majd kissé megnyomta vele azt, ezzel jelezve, hogy kezdődik a karózás.

Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Sir Calvin sötét nyílása a nyomástól elernyedt, és a következő percben a karó nyomulni kezdett befelé. Eleinte fegyelmezett nyögésekkel fogadta a karó nyomását, ám amint az elérte a három ujjpercnyi mélységet, az uraság fészkelődni kezdett. A fenekét széjjelfeszítő pribék elengedte, mert már benn volt annyira a karó hogy nem kellett a bejáratot feszíteni, megtette a karó magától. Megkerülve a bakot, szemből lenyomta az uraság hátát.

- Hogy ízlik a karó, barátom? – kérdeztem arcához hajolva.

- Milyen… mélyen kell… belém… - lihegte.

- Egy arasznál meg fognak állni, és már ennek az útnak az egyharmadát megtették – pillantottam a karón a jelre. – A pribék megvárta, míg jelt adok a nyomás folytatására, majd amikor úgy láttam, hogy Sir Calvin megfeszülő teste ismét elernyed, intettem, hogy folytassa.

Sir Calvin felemelte fejét, és panaszosan nyögdécselt, kezeivel markolva a bakot, erőteljesen nyögve fogadta be a karó következő szakaszát. A faggyúnak köszönhetően a pribék néhány óvatos nyomással a behelyezendő szakasz feléig tolta belé a nyögdécselő uraságba, ott intésemre ismét megállt.

- Most lejöhet, ha akar, járkálhat pár lépést, hogy szokja a karót – javasoltam.

- Ezt… nem lehet megszokni – lihegte, és óvatosan letolatott a bakról, majd lábra állt.

- Ilyennek gondolta? – kérdeztem, miközben a pribék fogta a karóját, hogy ki ne csússzon, emiatt Sir Calvin kissé előrehajló testtartásból nézett fel rám.

- Feszít… és nyom – árulta el kivörösödött, verítékező arccal, majd megpróbált néhány óvatos lépést tenni.

- A karónak ez a dolga – helyeseltem. – Eddig egészen jó, viselte. Mások akkor megugranak, amikor megérzik a karót, de uraságod fegyelmezetten nyögve fogadta.

- Karóztattam már szolgákat – felelte nagy lélekjelenléttel. – Annál rosszabb, ha többször is összeszorítják az a lyukat, és ha össze van szorítva nehéz átpréselni a húsgyűrűn a karót. Ezért igyekeztem elsőre felnyársaltatni magam vele. – ismét lépett egyet, majd két tenyerét fenekére téve meg-megemelte farát.

- Feszít? Nyom? – ismételtem szavait. – Félig már benn van, de a neheze most következik. Jobb már? Szokja már?

- Valamivel jobb – emelte ismét rám megkínzott tekintetét.

- Guggoljon néhányat, mielőtt visszamegy a bakra – javasoltam.

A bámészkodók összesúgtak, ahogy Sir Calvin engedelmesen leguggolt, elfeledkezve vesszeje és heréi tenyere mögé rejtéséről, mivel a művelet közepette is két kézzel fogta fenekét, egyet-egyet feszítve rajta, hogy a karó jobban helyezkedjen benne. A pribék követte a mozdulatokat, és fogta a farkarót, nehogy kicsússzon a tornagyakorlat közben. Végül óvatosan a bak felé irányította a félig megkarózott uraságot, aki engedelmesen lépdelt vissza, majd szolgái segítségével ismét felvette a pózt. Néhány percbe telt, míg ismét megigazították féltett szerveit, és a pribék ismét széjjelhúzta a fenekét, hogy mindenki lássa a karó útját.

- Felkészült, uram? – kérdeztem, amikor már a nézőközönség türelmetlenkedni kezdett.

- Muszáj látniuk? – emelte fel fejét Sir Calvin a több tucatnyi bámészkodóra, akik le nem vették szemüket a fenekéről. – Kellemetlen ez nekem.

- A karózásra általában kíváncsiak az emberek – tártam szét karomat. – Nem tagadhatom meg tőlük, hogy megnézzék, hogyan történik ez. Folytathatjuk?

- Van választásom? – sóhajtott, majd bólintva visszatette fejét a fejtartóra, és rámarkolt a kapaszkodóra. Talpa, bokái, lábujjai megfeszültek az oldalsó lábtartón.

A pribék megpaskolta a kitárt feneket, majd lenyomta a derekánál az uraságot. Társa csavart egyet a fattyús karón, amivel igencsak megnyögdeltette a karózott urat. Miután a csavarás megtörtént, és az uraság ismét megnyugodott, óvatos, határozott mozdulattal nekifeszült a karónak, ami újra elindult befelé.

Sir Calvin nagyokat nyögött, de továbbra se kellett leszíjazni, igyekezett tartani a pózt, ami egyáltalán nem volt könnyű. Meg-megfeszítette fenekét, és mozgatni kezdte jobbra-balra, fel-le, hogy segítsen a karónak. Ezt valóban csak a legbátrabb karózottak tették karózás közben. Az apró mozgások nem akadályozták a nyomásban a pribéket, de a karó útját valóban segítették. Így érte el a háromnegyed részt, és már csak egynegyed részt kellett beerőltetni.

Megint pihenőt adtam a karózott uraságnak, aki ezúttal még óvatosabban kászálódott le a bakról szolgái segítségével.

- Ez az, nagyon jól viseli – dicsértem újfent.

Ezúttal a pribéknek nem kellett fognia a karót, mert már elég mélyen volt benn, hogy ne essen ki. Sir Calvin szuszogva, előredőlve tett néhány lépést, és ismét megállta, hogy a karójához nyúljon, csak a fenekét markolta két kézzel séta közben.

- Kedves… öntől… - lihegte, verítéktől fénylő arcát felemelve. – Pedig majd becsinálok a kíntól, annyira feszít.

- Ne aggódjon, az nem fog megtörténni. Eléggé kitölti a farnyílását a karó.

- Mit rajzol az az ifjú? – bökött az udvari festőmre hajoltából felpillantva.

- Megörökíti az ön karózását – feleltem. – Utóbb megnézheti az elkészült rajzokat, és ha kívánja, festmény is készülhet, természetesen annak már ára lesz.

- Ohh… lihegte Sir Calvin. – Meglátom, rendelek-e festményt, egyelőre… kerüljön ki belőlem ez a karó…

- Ne felejtse el, hogy utána könnyű botozásban fogják részesíteni, ami elősegíti a kitágult izmok összehúzódását – emlékeztettem. – Ha kívánja, megörökíti az udvari festő a deresen is.

- Lerajzol? – az uraság ismét lehajtotta a fejét hajoltában, egyre jobban zavarba jött.

- Kérem, szíveskedjék újra elhelyezkedni a bakon – figyelmeztettem. – Gondoljon arra, hogy mire legközelebb leszáll, a jelig benn lesz a karó, és nem kell újra felmásznia.

- Még mélyebbre… ohhh… - a szolgái segítségével visszabotorkált a bakhoz, és segítséggel ismét elhelyezkedett rajta.

- Uraságod bátran eressze ki a hangját – biztatta a pribék, mielőtt újra nekifeszült volna a karónak, társa lenyomta Sir Calvin hátát közben. – Ilyenkor már mindenki hangosan jajgat. Nem kell szégyellnie a hangját.

A következő szakasz volt a legnehezebb. Sir Calvin kapaszkodott a kezeivel, lábai, mintha szilaj ló hátát szorították volna, úgy kalimpáltak, és a karó kíméletlenül hatolt egyre beljebb és beljebb. Az uraság hangosan jajgatva fogadta, mindannyiszor elpanaszolva, mennyire gyötri őt a farkaró. Végre az utolsó ujjpercnyi szakasz jött, és az egyre jobban ficánkoló uraságot már a szolgái is lefogták.

- Egy kicsi hiányzik – biztattam, miközben panaszosan jajgatott.

A karó végre kínkeservesen a helyére csusszant, és a pribék kimerülten elengedte.

- Kész van, lejöhet – közöltem diadalmasan az urasággal.

Még lassabban kecmergett le, szolgái támogatták, majd remegő lábakkal állt meg, még jobban előrehajolva, hangja suttogássá szelídült.

- Ez… valóban… nagyon hatásos – lihegte. – Engedelmével… uram… visszavonulnék… a lakosztályomba.

- Remélem, elégedett, uram. Pihenjen le, az estebédre azonban kötelező megjelennie.

Jóval elmúlt dél, mire a szolgák lemosdatták, majd ágyába fektették a meggyötört uraságot. Hagytam neki néhány órát pihenésre, ám vacsorakor ott állt a széke előtt a tágas lovagteremben, ahol estebédre terítettek. Étvágytalanul eszegette a legfinomabb fogolypecsenyét, és csak néhány kupa bort ivott.

Mindenki láthatta, hogy nadrágja hátul felhasíttatott, hogy a karó férfialkarnyi hosszú vége kiáll a fenekéből, és emiatt óvatos mozgásra készteti. Miután csillapította éhét, engedtem, hogy a szobájába kísérjék szolgái.

Másnap, miközben a szolgái összecsomagoltak, egy pribékkel meglátogattam.

Elsápadt, amikor felismerte benne azt, aki legutóbb olyan alaposan elverte. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

- Látja, uram, mindenben az elégedettségére törekszem. Kérem, térdeljen fel erre a székre, és dőljön előre, hogy eltávolíthassák a karót.

- Végre… nem sokat aludtam miatta – árulta el, amit már magamtól is tudtam.

Miután a pribék kíméletesen eltávolította a karót, szolgái és a pribék kíséretében lekísértük ismét a kínterembe. Igazodtunk a lassúbb tempójához. A tegnaphoz képest mindenki nagyobb tiszteletet tanúsított iránta, hiszen kiállta a rettegett karózást.

A derest közben előkészítették számára, a szolgák a botok állványához vezették.

- Melyiket ajánlja? - fordult felém. - Nem emlékszem, melyikkel kaptam legutóbb.

- Talán a sorban a másodikkal - intettem a pribéknek, aki leemelte a botot, majd hogy segítsen Sir Calvin döntésében, kimért vele egy kóstolót. Az uraság jóleső nyögés kíséretében dörzsölte az ütés helyét, majd összeszedte bátorságát, és méltóságteljesen bólintott.

- Igen, ez megfelel. Előre is elnézését kérem, uram, de mióta kegyeskedett megcsapatni, csak egyszer feküdtem deresen. Az meg se közelítette azt a botozást, amit ön rendelt nekem legutóbb. Minél idősebb leszek, annál nehezebben viselem.

- Meglátja, megint elégedett lesz - biztattam, miközben szolgái segítségével elhelyezkedett a deresen, várakozással és nagyobb adag félelemmel szemében, mint amikor legutóbb megcsapattam.

- Ahh, igen - felelte, miközben deresre húzták. - Fiatalabb koromban meg se kottyant egy kiadós huszonöt, katonaéveim alatt gyakran részesültem ilyen büntetésben. Mióta megváltam a seregtől ritkábban csapatom meg. - megdörzsölte két kézzel lecsupaszított fenekét, majd sóhajtva megkapaszkodott a deres lábaiban.

- Felkészült? - kérdeztem, mire felemelte fejét, és hűvösen bólintott felém.

A következő percekben csak a bot suhogása, és Sir Calvin szabadkozó nyögései hallatszottak. A pribék alulról felfelé haladt a fenekén, az ütések csíkjai nem értek össze. Sir Calvin nagyokat nyögött, de továbbra is fegyelmezetten tűrte a verést. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy a következő sor ütést is kibírja, amelyeket az előző ütések közé, fentről lefelé haladva mért fenekére a pribék. Egyre többen gyűltek össze, mint botozáskokr általában, és még a kalodába zárt rabok is érdeklődve figyelték, hogyan állja a botozást. Már sikerült egyre jobban ráhangolódnia, és az ütések közötti szünetben méltatta a pribék munkáját is.

- Auhhhhhhh - nyögte, majd megrázva fenekét így dohogott: - Sokkal... jobban... kéne bírnom... - a következő ütés újabb szabadkozó nyögést váltott ki belőle. - Auhhhh... elnézést kérek, ez nagyon fájt. Auhhhh... ez tényleg az a bot - lihegte. - Mmmmmm - nyögte, mikor ismét megkínálták vele. - Auhhh... köszönöm - sóhajtotta elkínzottan. - Hány van még?

- Még öt, és kész lesz - feleltem.

- Auhhhh... - nyögte, és verítékben fürdő arccal lehajtotta fejét. - Auhhhh... ez az... lihegte, és remegő fenekére ismét lecsapott a bot. - Joóóó..l megkapom - szakadt ki belőle. - ...a magamét. Auhhh... lejjebb, kérem... auhhhh - nyögte, majd felemelte a fejét. - Kész? Vége?

- Igen, most már felkelhet - válaszoltam. - Még mindig jól bírja, gyakrabban kéne deresre hasalnia. Önnek ajándékozom a botot, hogy a kastélyában is megcsapathassa magát, ha már ilyen jól összeismerkedtek.

- Megtisztal... uram - könyökölt fel a deresen Sir Calvin. - Bevallom, nem számíthattam rá, hogy elmélyíthetem ismeretségemet ezzel a bottal, de ezután akár havonta is segíthet felidézni a hadseregben töltött éveket. Ott aztán a legkisebb kihágásért is sorban állhattunk minden pénteken a deres előtt.

- Majd írja meg, hogy ízlik a bot a kastélyában, uram, és ha erre jár, mindig szívesen látom egy kiadós botozásra.

- Hálásan köszönöm... uram... - térdelt fel Sir Calvin, és lekászálódott a deresről. - Mindig emlékezni fogok a vendégszeretetére.

Ezután mesélte úton-útfélen a kastélyomban tett látogatását, hogy még egy lótolvaj is értesült az emlékezetes karózásról, valami útszéli csapszékben.


Az emlék felidézése után parancsot adtam, hogy állítsák fel nekem az udvaron a derest. Kissé lelkiismeret furdalásom is támadt, mert magam is elhanyagoltam az utóbbi időben a botot, és csak a labdacsok kínjainak enyhítésére pálcáztattam meg magam.

Ideje volt, hogy ismét hasaljak egyet. Hamarosan a kényelmes deresen hasaltam, és a gyógyító egymás után felhelyezte mindhárom labdacsot, miközben deresre húztak. Visszatartottam lélegzetemet, míg a labdacsok helyükre nem kerültek. Nem fáztam, pedig feltámadt a szél, és éreztem, amint kivette ujját a gyógyító, hogy fenéknyílásomhoz is befúj.

P pribék elém tartotta a botot, amelyiknek már több alkalommal bemutatott, és reményét fejezte ki, hogy ezúttal sem fog csalódást okozni. A bámész udvari nap szeme láttára nyögdeltetett meg a bottal, és rá kellett jönnöm, hogy én se bírom annyira, mint amikor húszas éveim elején a kollégiumban segítették pálcával a tanulásomat.

A kiadós botütések alatt nyögdécselve felidéztem, hogy akkoriban minden rosszul sikerült vizsga után megtáncoltatták faromon a vesszőt, pálcát, és nem számított ritkaságnak azt sem, ha egy-egy vizsga előtt is végigjárta a hálótermet a pálcás alakulat, és aki szükségét érezte, az ágyán kaphatott ösztönzést. Az ágyra térdelve, hasalva, esetleg hanyatt, felemelt lábaiba kapaszkodva szinte mindenki részesült néhány ütésben. A hasonló korú fiatalemberek kaptak az alkalmon, hogy a szolgáltatás ingyen jár a kollégiumi elhelyezés mellé, és aki lemaradt az esti pálcázásról, másnap bánhatta, ha nem sikerült a vizsgája. Másnap bűnbánóan hajoltak ágyukra, és tíz pálcaütés után lelkiismeretük megnyugodott, és legközelebb a vizsga is jobban sikerült.

A lefekvés előtti pálcázások akkor is folytatódtak, amikor már hazatértem a kastélyba, majd egyre ritkábban vettem igénybe. Elgyávultam volna? A pribék közben kimérte az utolsó botütést, a gyógyító megnyomkodta égő fenekemet, és javasolt még öt repetát. Mivel még mindig csípett a labdacsok valamelyike, sóhajtva kapaszkodtam meg újra, hogy a bot ismét közelebbi ismeretséget kössön fenekemmel.

A harminc ütés után remegve keltem fel, akárhogy is tagadtam, megviselt a botozás. Hiába, Sir Calvin se bírja úgy, mint fiatalabb korában, én sem bírom annyira, mint húsz éve, a kollégiumban. Mégis büszke voltam magamra, hiszen kevés arisztokrata bírja még negyvenes évei derekán túl is úgy a botot, ahogy én. Ezzel a gondolattal tértem nyugovóra egy kupa vörösbor lehajtása után.


folyt. köv.