Találkozásunk Patrikkal (1)

Nem régen (március 17.-én) ünnepelték az írek Szent Patrik napját, mely náluk nagy, nemzeti ünnep, hiszen Írország egyik védőszentje. A hagyomány szerint e napon halt meg. Szent Patrik a római Britániában született a háromszázas évek végén. Apja, Calpornius diakónus volt, nagyapja, Potitus pedig pap. Tizenhat éves korában elrabolták és rabszolgának Írországba hurcolták. Itt Patrik pásztorként dolgozott és hat évig maradt fogságban. Mint írta, hite nőtt a fogságban, valamint naponta imádkozott. Hat év elteltével egy hangot hallott, ami azt mondta neki, hogy hamarosan haza fog menni, majd azt, hogy a hajója készen áll. Urától elszökve egy kétszáz mérföldre lévő kikötőbe utazott, ahol talált is egy hajót. Különféle kalandok után hazatért családjához az immár húszas évei elején járó ifjú. Miután felvették az egyházba, felszentelt püspökként tért vissza Írország nyugati és északi vidékeire, ahol 428-tól kezdve térített, azonban kevéssé ismertek itteni működési helyei, bár az írek 98 %-át keresztény hitre térítette. Már a hetedik században Írország védőszentjeként tisztelték.
Mivel nálunk is van ír kisebbség, így nálunk is megünneplik Szent Patrik napját, amikor is különféle, főleg ír sörözőkben ünnepelnek. Mi a Becketts Irish Pub-ban futottunk össze velük péntek este, ami a Liszt Ferenc téren van. Egyik régi barátommal és annak fiatalabb barátjával voltam ott, csak régi törzsvendégi státuszom következtében kaptunk egy kis sarok asztalt.
A Pub többi részén nagy társaság volt, vagyis inkább kettő. A nagyobb társaság főleg fiatalabb korosztályból tevődött össze, vegyesen fiúk-lányok és persze írek és magyarok is. A másik, kisebb társaság, mely hozzánk közelebb ült, főleg idősebb urakból állt, de akadt közöttük pár harmincas évei végén járó srác is. Ők konzervatívabbak voltak, konszolidáltabbak és halkabbak is egyben.
Igaz a vacsora végén közülük állt fel az egyik úr és mondott tósztot egy általunk nem értett, ismeretlen nyelven, mire nagy ováció, éljenzés és persze korsóemelés volt a válasz. (Kiderült, hogy Ő volt az ír nagykövet.) Mivel a fiatalok hangulata egyre feljebb szárnyalt, sőt a dalok hangereje is egyre nőtt az elfogyasztott sörök számával, így az idősebbek távoztak s csak a fiatalabb két srác maradt annál az asztalnál. (Érdekes nem ültek át a többihez!) Mindketten jellegzetes ír srácok voltak, hirtelenszőke, azaz élénkvörös hajzattal, szőrzettel. Később már ők is bekapcsolódtak a közös éneklésbe, de halkan, inkább maguknak énekeltek, ja és egyre gyakrabban vonultak ki leereszteni. Már a zakóktól és nyakkendőktől is megszabadultak, sőt az egyik még a szép, fehér ingét is mélyen kigombolta és jól láthatóvá vált loboncos, vörös szőrzettel borított mellkasa is.
Ekkor jegyeztem meg társaságom tagjainak, hogy szívesen megnézném a bőrszíja alatti területet is, hogy az mennyire szőrös. Fogadást kötöttünk, így mikor legközelebb kiment a mosdóba, utána mentem lecsekkolni. Bent érkezésemkor még többen voltak, várnunk kellett a pisoár mögött, végre ő már sorra került és szerencsére én is, mellette találtam üres helyet. Akkor már csak hárman voltunk. Én feltűnően végig kigomboltam a sliccemet, de még a nadrágon középső gombját is, annak szárait széthajtottam, alsógatyámat is kissé lehúztam és úgy álltam oda, mellé. Közben rá néztem, mire ő is rám, majd lesiklott a tekintete a szőrökből kiemelkedő és már duzzadt farkamra. (Mindig is nagy szerszámmal voltam megáldva.) – Ejha, ez nem kicsi. – állapította meg, de meglepetésemre magyarul. Én is odanéztem, de sajna nem láttam az övét. Ekkor folytatta, mivel hallottuk, hogy a harmadik közben kiment.
– Mit nem adnék, ha nem csak nézhetném, de számba is vehetném! – sóhajtotta vágyakozva.
– Nincs akadálya, tedd meg! – szólítottam fel cselekvésre.
– Nem lehet, itt nem. – kezdte dadogva. - Nem lehet, bármikor bejöhet valaki és én ezt nem engedhetem meg, hogy meglepjenek itt, így. – folytatta.
– Akkor ne itt, hanem máshol tedd! – ütöttem a vasat.
– De jó is lenne, de ahol én lakom, ott sem lehet. S nálad esetleg? – nézett rám.
– Most már este nem, de holnap lehetne, ha van szabad időd. – kezdtem óvatosan.
– Igen, holnap szombat, az jó lenne. Mondjuk, délben találkozhatnánk valahol! – tervezett már másnapra.
– Rendben, délben a Hősök terénél várlak, a királyszobroknál. Tudod, hol van? – kérdeztem meg tőle.
– Igen, tudom. Gyalog megyek, s ha megtehetem, bekaphatom a szerszámodat, akkor Te is tehetsz velem, amit csak akarsz. – folytatta.
– No, no, biztos, hogy mindent megtehetek? – ugrattam azonnal rácsapva a lehetőségre.
– Igen, ezért bármit. – jelentette ki és még hozzátette:
– Megfoghatom?
– Igen, persze. – fordultam felé megengedően, de zajt hallottunk, így mindketten elfordultunk, mert a társa jött be. Ő is odaállt mellé, csurgatott, majd én már kijöttem.
Társaimnak mondtam, hogy a fogadás eldöntése holnapra marad s lassan szedelőzködtünk, fizettünk, mikor láttam a srác valamit elővesz s egy tollal ír rá, majd mikor felállva elmentünk az asztaluk mellett, azt a cetlit a kezembe csúsztatta.
Egy névjegykártya volt, az Ír Nagykövetség címével, adataival és …. Patrik névre szólt. A hátoldalára az volt írva: „Holnap délben ott leszek!”
Alig vártam a másnapot, a delet, már fél órával korábban ott szobroztam az Emlékműnél.
Pontos volt. Lassan jött, nézelődve, mint egy turista és annak is volt öltözve, lazán. Mikor mellém ért megszólított, mint aki felvilágosítást kér, így én is így válaszoltam s miközben válaszoltam kezemmel mutogattam a szobrok felé.
Patrik hamisítatlan ír, már kinézettre is, hiszen dús, loboncos, lángoló vörös haja van, az orra alatt vörös bajusszal és akkor, szombat délben vörös borostával, mert szakállt nem viselhet, magyarázta később.
A Hősök terén még elnézelődtünk, majd megkérdeztem akar-e még sétálni, vagy mehetünk. Azt válaszolta – kissé lemondóan – hogy igen, menjünk, bár szívesebben lenne ma kint a levegőn, a szabadban s milyen jó is lehetne, ha ott tehetné meg azt, amit tervezünk mára.
Megálltam, ránéztem s megkérdeztem komolyan gondolja-e, amit mondott. Még csak március közepe van s még nincs eléggé meleg, bár süt a nap és sugarai meleget adnak.
- Igen, de ő ír, ott ennél hűvösebb van s neki ez már meleg, akár a nudizáshoz is, de itt Pesten nincs, nem tud olyan helyről, ahol mezítelenül is lehet napozni. – válaszolta.
- Te nem, de én igen. – válaszoltam komolyan.
- Tényleg, van ilyen hely? Hol? – érdeklődött már felém fordulva.
- Van pár fürdőben is, bár azok ilyenkor még nincsenek nyitva, leghamarabb május elsejétől… - kezdtem, mire közbevágott.
- Felcsigáztál s most lelombozol is azonnal. – mondta szinte durcásan.
- Várj, még nem fejeztem be! De én most is tudok ilyen helyet, egy tetőtéren. – böktem ki neki.
- Akár most is? S az hol van? – sürgetett.
- Nem messze ide, egyik barátom lakik ott. Azok, akikkel tegnap is láttál a Pubban. – feleltem.
- Akkor akár most is odamehetnénk? – érdeklődött újra izgatottan. – Ha mezítelen lehetek, akkor akár Őket is szívesen leszopom, ma. – folytatta izgatottan.
- Várj, megkérdezem! – mondtam s felhívtam Laci barátomat.
Bár Ő vette fel, de mondta nincs még otthon, csak kb. két órára ér haza, de Balázs barátunk otthon van, szóljak oda, hogy odamegyünk és nincs akadálya. Így megbeszéltem Balázzsal is, s a Hősök terétől trolival mentünk a Duna partra, ahol laktak. Odaérve felszóltam a kaputelefonon, Balázs beengedett és lifttel felmentünk a legfelső emeletre, ahol csak ők laktak egy lakásban, ami három szobás és hozzá egy nagy, szabad tetőterasz is tartozik.
(folyt. köv.)