Jaqen történetek 12.

Jaqen történetek 12.

Egy nap urunk meglátogatott hálótermünkben, két testőre kísérte. Jöttére mind abbahagytuk, amit csináltunk, és meghajoltunk feléje. Körbepillantott a helyiségben. Nicholas egy brokát anyagot varrogatott, Floren gyérülő haját fésülte nagy gonddal, Linus és én tánclépéseket gyakoroltunk éppen, ezeket hagytuk abba. Urunk intett, hogy folytassuk, amit csinálunk. Mivel én voltam a magasabb, nekem kellett elkapnom egy bonyolult, hátrahajlós forgás után Linust. Gazdánk tekintete Christoph-ot kereste, ám megrökönyödésére nem találta. Floren kapott szót, és elmondta, hogy a szőke ágyast folyosó külön szobájában találja.

Amikor ismét magunkra maradtunk, csodálkozva néztünk egymásra. Urunk a legritkább esetben látogatott ide, a bevett szokás az volt, hogy szolgái útján magához parancsolt. Nem értettük a változás okát.

Floren megdörzsölte halántékát, majd a virágcserepével kezdett foglalatoskodni. Újabban vette fel ezt a szokást, amikor szert tett egy zöld növényre. Nagy gonddal öntözgette, leveleit törölgette, árnyékba, fényre tette, figyelve, hol zöldell szebben, és beszélt is hozzá, ha úgy gondolta, nem figyelünk rá.

Ezt látva belém sajdult, hogy csaknem egy éve nem jártam kinn a szabadban. Linus onnan vette észre, hogy nem figyelek teljesen rá, hogy a következő forgásnál későn kaptam utána, és csak ügyességének köszönhette, hogy nem zuhant a földre. Utána mozdultam, ettől elvesztettem egyensúlyomat, és ő kapott el.

Christoph nem sokkal később előkerült. Még sápadtabbnak tűnt, mint máskor. A heti rendszerességgel kapott pálcázások miatt nem panaszkodott, talán tudta, hogy úgyis hiába tenné, ám kedélye változatlanul borús volt. Nem kereste társaságunkat, legszívesebben egyedül gubbasztott a külön szobában.

Floren lépett hozzá, és kérdő tekintetére halvány mosolyt kapott válaszul.

- Kimehetünk… a kastély parkjába – közölte aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

Majd leakasztott tunikája övéről egy pénzes zacskót, és Floren kezébe tette.

- Kimehetünk a heti vásárba is ezentúl, ebből futja majd egy ideig biztosan.

A kövérkés ágyas hitetlenkedő pillantással vette el tőle, és tartalmát az asztalra borította. Arany- és ezüstpénzek gurultak szét csengve, néhány közülük a földre hullott.

- Honnan? – kérdeztük, közelebb lépve. – Hogyan? – még mindig nem hittünk annak, amit látunk.

- Eljött hozzám… megkérdezte, mivel kárpótolhat? Mintha lehetne is kárpótolni… - arcán árnyék suhant át, majd folytatta. – Azt kértem, hogy kimehessünk. Megengedte, sőt a vásárba is kijárhatunk. Aztán ennyi pénzt kaptam tőle.

- Ez a pénz a tied – Linus az padlóról vett fel egy súlyos aranyat, és visszatette az asztalra.

Christoph a fejét rázta:

- Ugyan, mit kezdenék vele? Ez a pénz közös, láthatjátok, nem kevés, ám arra kevés volna, hogy megvásároljam a szabadságomat – elfordult tőlünk, majd kivett egy körtét a gyümölcsöstálból, és beleharapott.

Megszámoltuk a pénzt, takaros oszlopokba rakosgatva tízesével az asztalon. Christoph végzett a körtével, és ránk nézett, sürgetően:

- Mi lesz? Gyerünk ki a parkba, vegyetek köpenyt, mert csalóka még a tavasz.

Azt kérdezitek, milyen volt annyi hónap bezártság után ismét a szabadban lenni? Linus mezítláb sétált a gömbölyű kavicsokon egyensúlyozva, Floren a tóparton telepedett le, ő is ledobta lábbelijét, a langyos vízbe csúsztatta lábait, az ezüstösen cikázó halak közé. Christoph megszagolt egy-egy haragoszöld hajtást, levelet, letépett egy néhány fűszálat, és füle mögé, a hajába fonogatta az élénkzöld szálakat. Nicholas ölébe vont egy szelíd ludat, és a puha, hófehér tollakat simogatta átszellemült arccal. Magam kifeküdtem a fűre, és élveztem a nap simogató sugarait bőrömön. Köpenyem szétterült a füvön. Kigomboltam zekémet, hogy bőrömet érjék a napsugarak. Lehunyt szemhéjam alatt kaleidoszkóp játszott ezerféle színt.

Ezentúl minden délelőtt lejöttünk a parkba, és nem győztünk hálálkodni Christoph-nak, hogy ezt kérte mindannyiunk számára, ahelyett, hogy a szabadságát vagy bármi más, számára értékest kívánt volna gazdánktól fájdalomdíjul. Ám Christoph továbbra is hallgatag maradt, kerülte a társaságunkat, ezután is a külön szobában aludt a folyosón.

Néhány nappal azután, hogy végre ismét kimehettünk, kopácsolás zajait hallottuk a falon át, és a zajok oka két nappal később derült ki, amikor kibontották a közös hálótermünk falát, és egybenyitották a másik helyiséggel, ahol meglepetésünkre fürdőhelyiséget alakítottak ki számunkra, tágas, meleg vizű medencével, amelyben akár mindannyian is elfértünk. Nem kellett többé a mosdótálban tisztálkodnunk, és ez mindannyiunk hangulatára jó hatással bírt.

Csodák csodája, a női ágyasok is békén hagytak bennünket, el voltak foglalva saját problémáikkal. Hallomásból tudtuk meg, hogy egyre másra tűnnek el kedvenc tárgyaik, és most egymást figyelik, vajh’ ki lehet az enyves kezű?

Linus titokzatosan mosolygott, amikor ez szóba került, sejtettük, hogy ő a tolvaj, de mivel tőlünk nem lopott, és a nők lakosztályából eltulajdonított holmik sem voltak értékesek, talán csak tulajdonosaik számára, így nem faggattuk, hisz végeredményben élveztük, hogy elterelődött rólunk a figyelem.

A tavasz javában tombolt odakinn, amikor eljött a nap, hogy kimehetünk a vásárba is. Izgatottan beszéltük egymás közt, hogy miket fogunk vásárolni. Már értesültünk arról, hogy a fürdőmedencét is Christoph kérésére kaptuk, és hálásak voltunk, hogy ismét ránk gondolt. Mégis, önmérsékletre intettük. Kértük, hogy ne vigye túlzásba kívánságait urunk felé, mert egyszer rajtaveszt. Legyintett, és hosszú szőke haja mögé rejtette arcát, ahogy lehajtotta fejét.

Hívtuk, hogy jöjjön velünk a vásárba, ahol a katonák védelme alatt biztonságosan nézelődhetünk, vásárolhatunk, ám nem akart velünk jönni. Kérdésünkre, hogy mit hozzunk neki, elborult az arca, és megfontolt mozdulattal hátrasimította szőke fürtjeit.

- Virágot – bökte ki végül. – Hozzatok nekem virágot.

Csodálkozva néztünk rá, de nem vitatkoztunk.

Arra a délutánra örökké emlékezni fogok.

Hintóval vittek bennünket a vásárba, és katonák vigyázták lépteinket. Ezer és ezer áru kellette magát, pénzünk jó részét hitvány csecsebecsékre, édességekre költöttük, már alkonyodott, mire eszünkbe jutott, hogy virágot ígértünk Chrishtoph-nak. A csomagoló virágárusok utolsó, el nem adott virágait vásároltuk meg számára.

Amikor visszatértünk a hálótermünkbe, Christoph nem várt bennünket, sőt a külön szoba ajtaján is hiába kopogtunk. Akkor még azt hittük, korán nyugovóra tért.

A hallgatag, szőke ágyas összeroncsolt testét hajnalban találták meg az Északi torony tövében. A tetejéről vethette magát a mélybe. Nem akart tovább élni megcsonkítva, és neki már semmi nem jelentett állapotából változást, hiszen nem kaphatta vissza, amit elvettek tőle.

A bágyadt virágokat így másnap a sírjára tettük. Linus reszketve kapaszkodott belém, még Nicholas arcán is könnyek gördültek végig. Floren mögénk állt, mindhármunkat átkarolt, és könyörögve szólt:

- Fiaim… ne hagyjatok itt… engem – hangja elcsuklott.

A világ sohasem lesz már olyan, mint Christoph idejében. Valami megváltozott, és hiába is jöttek új és új ágyasok, még évekkel később is láttuk szőke haját rebbenni az ablaknál, vagy kezünkbe került köpenye, zekéje, melyek még őrizték illatát.

Vége