Minden kezdet nehéz... (1.)

Mi a jó abban ha valaki egyedül lakik? Nem korlátoz senki, és semmi. Mondhatnám, hogy hosszútávon is mesés, de nem. Nekem nem kellett sok, elég volt két nap, hogy a kanapén fetrengve elkezdjem szép lassan halálra unni magam. Már nem szórakoztatott egy film se, láttam az összes értelmes és értelmetlen sorozatot, kiolvastam az internetet, és kishíján ájulási masztiztam magam. Minden megvolt, de mégis úgy éreztem, hogy az ölemben fekvő laptop még tudna némi változatosságot hozni. Aztán eszembe jutott egy oldal.
Sok -sok éve már regisztrálva voltam, de a hétköznapi valóság másik irányba terelt. Tegnap is kacérkodtam a gondolattal, ma is, hát nem várok én ugyan tovább, beregisztrálok. A név választás volt a legegyszerűbb, a vörös hajam miatt lettem Róka. A probléma ott kezdődött, hogy írjak magamról pár sort, nem túl kihívót, mégis figyelemfelkeltőt, persze csak nézelődöm, mint minden bátortalan kislány az elején. Végül megszületett az adatlap és elégedetten hátradőlve nézegettem a kész művet. Aztán... megjelent egy szám a kis boríték mellett, és rohamosan nőni kezdett.
Igazságos akartam lenni, de mind tudjuk hogy megy ez, kell valami plusz, ami megfog a másikban, valami kis ördögi hang ami a válladról azt mondja neki írj vissza. Hát megtettem, és a következmény sem maradt el...

Délután 4:00
Egy órája reszketek, mint a nyárfalevél. Botorság volt, az egész egy elvetemült ötlet, mért is mondtam én neki igent, mért akartam egyetlen levél után találkozni, nem is ismerem, lehet hogy egy baltás gyilkos, vagy szervkereskedő. Nem a normális, épeszű ember meg sem fordul a fejembe, hiszen én sem vagyok az. Biztosan nem vagyok az. Megállok a lépcsősor legtetején és veszek két mély lélegzetet. A szívem majd kiugrik a mellkasomból, kezembe a telefonom, és ujjam már a hívásgombon, lemondom, keresek valami kifogást, mondjuk nem érzem jól magam, meggondoltam a dolgot, vagy épp szül a katicám és sietnem kell haza. Arcomat a kezembe temetem, ez az én vagyok a földkerekség leggyávább lánya. Na meg mit nem. Csak az első lépés nehéz, és azt már tegnap éjjel megtettem, elvégre igent mondtam.
Ütemes, cseppet sem nőies trappolással vágok neki a lépcsőknek, kemény vagyok, amazon vagyok mantrázások közepette. A cuccom bepakolom a kocsimba és gondosan bezárom, majd várok. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom és nézem az elhaladó autókat. Azt mondta valami kis fekete kocsija van. Nőből vagyok, persze hogy nem jegyeztem meg a fajtáját, így marad a fekete autók vadászása.
Tökéletes elterelés volt, hiszen fel sem tűnt hogy egy fehér furgon parkolt be mellém, egy apró pillantással nyugtáztam hogy nem fekete, szóval nem is érdekel. Pedig kellett volna. Erős kezek ragadnak meg és rántanak magukkal. Az egyik a testem öleli körbe, lefogva a kezeim, a másik a számra tapad, hogy ne tudjak sikítani. Nem látom a férfit, csak az alkarján lévő tetoválása tűnik fel egy pillanatra, mielőtt berántana a kocsi hátuljába, és a társa be nem zárja az ajtót. Vergődéseim közepette valahogy alá kerülök, ő pedig egyből hasra fordít, térde a gerincembe vág, kezeimet durván hátra csavarja és a hideg fém bilincs kattanva mar a bőrömbe. Nyüszítve tiltakozom, és könyörgök szabadságért, de jussom csak a fájdalom, ahogy belemarkol a hajamba és erősen hátra rántja. A lélegzetem is bennszakad, szemeim elkerekednek a rémülettől, ő pedig a legnyugodtabb hangon közli velem "Nem kérdeztelek ribanc!" Arcom a padlóra nyomja és ott tartja míg szabad kezével tüzetesen végigtapogat. Elveszi a telefonom, és minden személyes tárgyam, ami csak nálam van, a kocsikulcsom, az irataim. Reszketve simulok a tenyerébe, rettegek a folytatástól, de valahol igazat is hogy mi lesz.
Fekete textil zsákot húz a fejembe és felkaparva a földről a sarokba ültet. Nem szól hozzám, és én se merek egy hangot se kiadni.
Talán egy órát is zötykölődünk, talán csak öt perc az egész, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mire megáll a kocsi. A felkaromnál fogva rángatnak ki, alig bírok járni, nem látok semmit, és az az átkozott bilincs is annyira vágja a csuklóm, hogy sírva könyörögnék, hogy vegye le. "Szedd a lábad!" újabb utasítás, a szorítása erősebb, én meg jajgatok és próbálom tartani vele az iramot. A hangok élesebbek, próbálok mindenre figyelni, de pont az ellenkezőjét érem el, egyre jobban szétesek. Már abban sem vagyok biztos, hogy ő az, akivel beszéltem tegnap, vagy tényleg csak egy átverés volt? Mi van, ha komoly a helyzet? Ha tényleg elraboltak?
A talaj megváltozik a lábam alatt, az eddig murvás kavicsot, kemény és sima beton váltja fel. Megállunk. A hátamhoz simul, bal keze a torkomra szorul, szilárdan tartva a fejem, jobbja pedig a melleimet simogatja. „Élőben még formásabb vagy, mint a képeken…” A szavak megnyugtatnak, most már biztos, hogy csak játék. Ugye az egész csak játék? „… de a ribancokra nem való ilyen csecsebecse” Érzem, hogy megérinti a nyakamban lógó függőt, s nem csak megérinti, de ujjai köré tekeri és letépi a nyakamból. Lábát a lábaim közé nyomja és terpesz állásba kényszerít. Nyögve engedelmeskedem, a csuklóim teljesen elzsibbadtak már, a legapróbb mozdulat is ezernyi tűszúrás fájdalmával hasít bele. Elereszt és eltávolodik tőlem, próbálok hallgatózni, hátha a neszekből rájövök, hogy mire készül. „Ivan! A késem!”
Rémülten lépek hátra. „Maradsz!” ...