Jaqen történetek 10.

Jaqen történetek 10.

Eljött a tél. A kastélyban bálok követték egymást, az újévköszöntő vendégjárás után farsangi mulatságok kerültek sorra. Szinte minden éjjel kiürült a szobánk, mert a vendégek szolgálata éjjelre az ő hálótermeikbe parancsolt bennünket, a női ágyasok is hanyagoltak bennünket hasonló okok miatt. Ebben az időszakban nekik sem volt most idejük ellenünk intrikákat kitalálni.

Christoph vált urunk kedvencévé, a polcain sorakozott a sok ajándék, csecsebecse, parfümös fiola, ékszerek, ritkábban pénz, melyet szolgálataiért kapott.

Gazdánk ügyelt arra is, hogy ne fázzunk meg, kandallónkban minden nap gondos kezek befűtöttek, téli ruhatárunkat a kastély szabója kiegészítette, ezekre sohasem sajnálta urunk a pénzt. A nap első felét általában alvással töltöttük, csak amikor az ebédet felszolgálták, akkor nyíltak ki szemeink, és készültünk fel az előttünk álló délutánra és éjszakára.

Floren visszanyerte életkedvét, melyhez a hangulatjavító pálcázások is nagyban hozzájárultak. Tíz héten át minden csütörtökön otthagyott néhány ezüstöt a szolgálatot teljesítő pribéknél, aki elverte gazdánk utasítására. A zimankós időjárásra tekintettel nem kellett levetkőznie a procedúrához, elég volt meglazítania ruháját, és felfednie terebélyes fenekét.

Ha urunk ráért, akkor ő is jelen volt, miközben mesterünk megkapta a magáét. Ilyenkor az odagyűlt csőcselék, udvari nép nem merte annyira kigúnyolni a pórul járt Florent, mint máskor, és a katonák jelenlétére el is kotródtak. Urunk nem talált kivetni valót az ilyen látványosságban, bár ő maga sosem csapatta meg fenekét. Floren mindig tisztelettudóan válaszolgatott a kérdéseire, és gazdánk megelégedésére többször is belátta, miközben a pribék pálcázta, hogy szükség van erre.

Miután letelt a tíz alkalom, egy alkalomra magához rendelte mesterünket, és a régi időket felidézve hágta meg őt. Floren később úgy mesélte el ezen alkalmat, hogy ismét fiatalnak érezte magát, amikor a gazda gyakran rendelte magához.

Míg Nicholas a táncok mestere volt, Floren tanításai másról szóltak. Nagy érdemeket mondhatott magáénak abban, hogy Christoph gazdánk kedvencévé vált. Úgy tanította érzékien szopni a szőke ágyast, hogy őrjítő volt a gondolat is, hogy a szőke ágyas ajkai közé kerülhetünk. Bennünket használt a tanításhoz, és valamelyikünk mindig ráért. Hálából Nicholas gyakran kényeztette mesterünket, aki kéjesen szuszogott, miközben hollóhajú ágyas ajkai és nyelve kényeztették.

Linus is jó tanítványnak bizonyult, a kezdeti nehézségek után egyre gátlástalanabbul lovagolta meg mesterünket, akit Nicholas vagy én felszoptunk, hogy fel tudja nyársalni Linust. Nicholas sosem sajnálta a drága pénzen beszerzett tégelyt, gondoskodott az utánpótlásról, ha fogyóban volt, és ritkán kellett a konyháról zsírt vételezni síkosító hiányában.

A borbély hetente gondosan borotválta testünket, ilyen alkalmakkor szolgák is kísérték. Aznap sem volt feltűnő, hogy két markos palotaszolgával érkezik, és még a táskájára sem gyanakodtunk, hiszen mindig magával hordta a terjedelmes, disznóbőr koffert borotvái, pamacsai, és a többi felszerelése számára.

Először Floren feküdt fel az asztalra, hogy megszabadítsák a gyéren sarjadzó pihéktől, majd Linus sötét szőrzete került sorra. Már őt sem kellett lefogni ahhoz, amikor a villogó penge kényes testrészei körül dolgozott, utána én kerültem sorra.

Nicholast épp egy vendég uraság rendelte magához, így ő nem részesült a heti, kötelező borotválásban, és nem volt tanúja annak, ami ezután következett.

Christoph némi szégyenkezéssel feküdt fel, és tárta szét lábát a borotválásnak, és még mondta is, hogy alig nőtt múlt hét óta szőrzete, és még kevéssé viszket, tehát ki is hagyhatnák a hetet.

Minden olyan gyorsan történt.

A borbély kísérői bőrszíjakkal kötözték le az asztalra, szétfeszített lábakkal. Mire rájött, hogy ezúttal más fog történni, már hiába sikoltozott páni félelmében.

Megfélemlítve, bénultan néztük, ahogy a borbély csillogó szikét vesz elő, és a lekötözött Christoph vesszejét félrelökve felhasítja a heréket rejtő burkot. A két kísérő nem lepődött meg a történtek ilyen alakulásán, tudták előre, hiszen ők szíjazták le a szőke ágyast. Egyikük rongyot vett elő, és a sikoltozva hánykolódó férfi arcára szorította, miután rálöttyintett egy, a félelmetes táskából előkerülő üvegből némi folyadékot. Christoph hánykolódása megszűnt, hangja elhalt.

A borbély gyorsan dolgozott.

Az asztal iszamós vérben ázott.

A véres szikét félrelökve elkötötte az árván maradt két zsinórt, majd befűzte a görbe tűbe a fonalat, és összeöltötte a kiürült, ráncos bőrön ejtett hasítékot. Az egész nem tartott néhány percnél tovább, de az iszonyat tovább maradt a szobában. Az egykedvű palotaszolgák feloldozták a szíjakat a továbbra sem mozduló, élettelennek látszó férfi tagjairól, és gúnyos pillantást vetettek a szörnyű sebre, az azt összeöltő fekete cérnára. A borbély egy üvegbe söpörte az eltávolított becseket, és rácsavarta az üveg fedelét, majd táskájába rejtette, majd kíséretével együtt elhagyta a szobát.

Reszkető inakkal keltem fel, és botorkáltam az asztalhoz. Christoph már éledezett. Kezei rátaláltak megcsonkított ölére, szemei tágra nyíltak, könny reszketett bennük. Nicholas az állványról levette a mosdóvizes tálat, és az asztalra tette. Egyetlen szó nélkül, komor arccal, meg-megremegő kézzel tisztogatta le a csatakos, iszamós vért és egyéb váladékokat a szőke ágyas altestéről, majd segített áttenni az ágyába. Floren megsimogatta a könnyes arcot, és a szétnyíló ajkak közé tolt egy pirulát.

- Nyeld le, szívem – susogta.

Felemeltem kissé Christoph vállait, hogy inni tudjon a Nicholas által odahozott kupából. Az illatos vörösbor végigcsurrant sápadt bőrén, de jutott belőle néhány korty a férfi szájába is. Miután Nicholas elvette a kupát, visszafektettem, és betakartam. Floren eligazgatta az izzadt, szőke fürtöket, és rájuk ejtett egy könnycseppet.

A kábulat akkor is rajtunk volt, amikor a szolgálók behozták a vacsorát, és mielőtt tálaltak volna, lesúrolták az asztalt. Ma érintetlenül vitték el az ételt, a visszatérő Linus sem óhajtott enni. Sápadtan ült a mélyen alvó Christoph ágya szélén, ujjai időről időre a megnyúlt, szőke fürtökbe túrtak. A frissen herélt ágyas két napig aludt a borzalmas műtét után.

Kevés elégtételt jelentett, hogy gazdánk tajtékzott a dühtől, amikor megtudta, hogy kedvencét kasztrálták. Hallottuk ordítását, amikor az ablakunk alatt elhelyezett dereshez hurcoltatta katonáival a két szerencsétlen szolgát.

- A parancs úgy szólt, hogy Jaqent vágják ki, szó sem volt Christoph-ról! – üvöltötte.

A borbély szabadkozott:

- Uram, elnézését kérem, azt hiszem félreértettem a parancsot. Határozottan úgy emlékszem, hogy Christoph nevét mondta.

- Téged nem csapatlak meg – jelentette ki kisvártatva, bíborszínű fejjel urunk.

Kecskeszakálla remegett dühében. A borbély fellélegzett, de urunk még nem fejezte be.

- Mivel te borotválsz, nem kockáztathatom, hogy véletlenül elvágd a torkom. De amint új borbély kerül az udvarba, megkapod a büntetésed.

- Uram, igen rosszul viselem a botozást – hebegte a borbély, kopasz fején izzadságcseppek gördültek végig, pedig kinn befagytak a tócsák a hidegben.

- Nem is mondtam, hogy deresre húzatlak – nézett rá vasvilla tekintettel gazdánk. – Ez csak a segédeid büntetése. Ötven botot nekik! – parancsolta a várakozó pribékeknek. - Neked mást tartogatok. Kasztrálni fognak.

Ezzel otthagyta az elsápadó borbélyt, aki egyre azt ismételgette, hogy „de hát a parancs Christoph kasztrálása volt, nem?”, majd a deres felé fordult, ahová éppen felhasalt egyik segédje. A büntetés értelmében a borbélynak végig kellett néznie, ahogy mindkét segédjét megbotozzák.

A pribékek deresre húzták a magas, izmos termetű szolgát, aki a borbély felé intézte szitokszavait:

- Megállj csak, miattad kapom ezt, mert… jajj… - a továbbiakban szabadkozva jajgatott, a botozás jól ismert hangja mellett hallottuk panaszkodását.

Nehezen viselte a botot, és hangot adott méltatlankodásának. Jajgatva tiltakozott, hogy nem érdemelte meg a büntetést, végül már könyörgött a pribéknek, hogy hagyja abba, nem bírja tovább. Felemlékezte, hogy nyolc éve hűségesen szolgál a kastélyban, és ez a harmadik alkalom, amikor deresre húzzák, de eddig ennyire sohasem verték el.

A pribék lendületesen botozta, és azt felelte, hogy felismeri a derekán lévő anyajegyről, hogy már verte, és ő minden fenékre emlékszik, miután megkóstoltatta a bottal. A szolga erre abbahagyta a panaszkodást, és szorosan markolva a deres lábait, nagyokat nyögve hangolódott rá a botra. A suhogó bot ötvenszer találta el remegő fenekét, ahogy a parancs szólt.

- Kész – szólt a pribék, leeresztve a botot, és társai kioldozták az elvert szolgát. – Láthatja, vigyáztam arra, hogy ne legyen véres nyom. Egykettőre kiheveri majd.

- Kö..szönöm – lehelte az elvert szolga, és társa segítségével talpra kecmergett.

A borbély odalépett, hogy támogassa, egyúttal segített ruházatát is rendezni.

Egy másik pribék letörölte a veríték- és vizeletnyomokat a deresről, melyek elárulták, mennyire megkínlódott a deres előző vendége a büntetéstől, majd felparancsolta rá a következő szolgát, aki alacsonyabb, zömök termetű, kerek fejű férfi volt, alig túl a harmincon. Megfordította a párnát, hogy a szárazabb része kerüljön öle alá, és végighasalt a deresen.

Kinyitottuk az ablakot, és láttuk, hogy szállingózni kezdett a hó. A szolga rövid lábai alig értek le a szíjhoz, ezért lejjebb csúszott a deresen, a párnát ismét öle alá igazítva. Láttuk fenekén, hogy még sosem érte bot. Egyként kívántuk, hogy alaposan megbűnhődjön azért, amit Christoph-fal tettek. Másik, pihent pribék választott botot számára, aki aznap még senkit sem botozott meg, a többi pribék egy kivételével távozott. Jól emlékeztem rá, mert többször volt szerencsém megfeküdni a derest, amikor ő volt a soros, hogy elverje az arra rászolgáltakat. Egy új botot választott, amely nemrég került a készletbe, és nem emlékezett rá, hogy használta volna. Így lehetett, mert a pribék társához fordult, aki éppen végzett a deresre húzással.

- Mi a véleményed erről a botról? Megfelelő lesz?

- Jónak látszik – méricskélte a másik pribék tekintetével.

- Megkóstolod? – suhintott vele a levegőbe társa.

- Azt hiszem, csak így bizonyosodhatunk meg felőle – sóhajtott savanyú képpel a pribék, és lehajolt, hogy társa megkínálhassa egy ütéssel.

- Ne mozogj, maradj nyugton – figyelmeztette a másik, és felhajtotta a könnyű zekét, majd megérintette néhányszor társa világos árnyalatú gyapjúnadrágba bújtatott fenekét a bottal, majd hirtelen kemény ütést mért rá.

- Áuuhhhh - egyenesedett fel a megcsapott pribék, és elismerően nézett a botra, fenekét dörzsölgetve a gyapjú nadrágban. – Ez jólesett. Remek választás, meglátja, maga is elégedett lesz – pillantott a deresről figyelő, kerek fejű szolgára.

- Kezdjenek hozzá, mielőtt belep a hó – felelte a hasaló szolga a táncoló hópelyheket nézve.

A pribék nem várt több biztatást, odalépett a dereshez, és a zömök férfi kidomborodó fenekéhez érintette botot, hogy kimérje a távolságot. A borbély és az elvert szolga lentről, mi az ablakból néztük, ahogy a pribék suhogó bottal lecsap rá.

A bot alaposan meggyötörte a zömök szolgát, aki elárulta, hogy először van része botozásban, de sejtette, hogy hamarosan sor kerül rá. Félelem és kíváncsiság hallatszott hangjában, ahogy nyögdécselve fogadta a kemény ütéseket, és bevallotta, hogy nem tudja, hogy fogja kibírni az ötvenet.

A pribék azt tanácsolta neki, hogy igyekezzen ráhangolódni a botra, és ismét megnyögdeltette néhány ügyesen kimért ütéssel a meg-megfeszülő fenék alsó részére.

- Kérem, feljebb – emelte fel a fejét a szolga, és érezte, hogy a suhogó bot a feneke felső részét éri. – Jó ez a bot… - nyögte.

- Igen, eléggé ízlett nekem is – felelte a másik pribék, még mindig fenekét dörzsölve figyelte, ahogy társa botozza a szolgát. – Ha legközelebb meg kell feküdnöm a derest, ezzel fogom kérni a huszonötöt – jelentette ki aztán eltűnődve.

Linus kérdőn nézett rám, ő még nem volt tisztában azzal, hogy miért kell a pribékeket is időnként elverni. Néhány mondatban elmagyaráztam neki, hogy az új botokat, pálcákat, egyéb eszközöket mindig ki kell próbálniuk, és ilyen alkalmakkor kell a saját fenekükkel felfogni az ütést, majd véleményt mondani az eszközről.

Hasonló a helyzet, ha valamelyik nemes urat botozzák meg a számukra fenntartott deresen, a kastélyban. Mivel az arisztokrácia tagjai érinthetetlenek, minden ilyen alkalom után a pribék megfekszi a derest, egy alapos huszonöt erejéig.

Ritkábban az is elfordul, hogy új deres készül, és nemcsak a készítője véleményét hallgatják meg ilyenkor, aki először hasal fel rá, hogy huszonöt bottal avassák fel az új büntetőeszközt, hanem több pribéknek is kikérik a véleményét, akik szintén felfekszenek rá, hogy kipróbálják, milyen fekvés esik rajta.

A botozás végeztével összevetik a véleményeket, ha kényelmetlennek találják, akkor visszaküldik a készítője műhelyébe, hogy gyaluljon rajta, tegye kényelmesebbé, és miután ez megtörténik, elölről kezdik a próbát. Amíg négy-öt pribék és a készítő is egybehangzón nem állítja, hogy megfelelő az új deres, addig folytatják ezt a gyakorlatot. Egy ilyen, kipróbált deres évekig is használható az uradalomban. Ezért amelyik pribék idegenkedik attól, hogy ő is kerülhet a bot másik végére, hamarosan kénytelen megbarátkozni a gondolattal, hogy alkalmanként ily módon is szolgálnia kell urunkat.

Linus álmélkodva hallgatta, és megjegyezte, hogy nem gondolta volna, amikor megcsapatta gazdánk, hogy ennyire gondosan odafigyel a deres és a botok, pálcák minőségére is. Aztán szégyenlősen lehajtotta fejét, és bevallotta, hogy arra gondolt, miközben botozták, hogy hogyan fogja kibírni a következő ütést, mindig a következőt, és arra is, hogy utána a pribék meghágja-e, vagy elfogadja a pénzét a verésért.

Bólintottam, majd visszafordítottuk tekintetünket a deres felé. Még mindig lobogott bennünk a düh Christoph megcsonkítása miatt, és ezért a pribéket biztattuk, hogy ne sajnálja, alaposan botozza meg a bűnös szolgát.

A beszélgetés miatt lemaradtunk a botozás nagy részéről, és csak az utolsó néhány ütést figyelhettük meg. Itt is vigyázott a pribék, hogy ne hagyjon véres nyomokat, a véraláfutások azonban néhány hétig is megmaradhatnak attól függően, hogy kinek mennyire gyorsan gyógyul. Ezzel a kastélyban minden férfi tisztában volt, aki időről időre deresre került, de ez a szolga még most fogja kitapasztalni, hogy mennyi idő telik el, míg újra rá tud ülni.

A botozás végére sikerült ráhangolódnia a botra, és jóleső nyögéssel fogadta az ütéseket. Ügyesebben kecmergett fel a deresről, mint társa, aki még mindig a borbélyra támaszkodva, sóhajtozva figyelte az eseményeket. A borbély addig rábízta a másik szolga támogatását, míg kifizette a pribékek számára a munkájukat, majd mindhárman elbotorkáltak a sűrűsödő hóesésben.

Floren szólt, miközben Christoph takaróját igazgatta, hogy zárjuk be az ablakot, mert a mélyen alvó, szőke férfi megfázhat a hidegben. Engedelmeskedtem, miközben Nicholas néhány fahasábot dobott a kandallóba. Linus odalépett a nyugtalanul hánykolódó Christoph-hoz, és megcsókolta a homlokát a szőke tincsek határánál. Ettől a férfi nyugodtabb alvásra váltott. Két napig tartott Floren pirulájának hatása, addig egyfolytában aludt gondoskodó ápolásunk mellett.

A többiek még többször felidézték az iszonytató perceket, és a szolgák megbüntetését, én azonban nem vettem részt ezekben a beszélgetésekben. Sokkal inkább a félelem munkált bennem, hiszen nekem kellett volna Christoph helyén birkózni a lázálmokkal. Tisztán hallottam urunk szájából, hogy a parancs szerint engem kellett volna megcsonkítania a borbélynak.

A következő napokban minden ajtónyitásra összerezzentem, és amikor ismét eljött a csütörtök, halálra váltan vártam a borbélyt, rettegve, hogy sorsom ezúttal nem kerülhetem el.

Folyt. köv.