Jaqen történetek 9.

Jaqen történetek 9.

Az őszi vadászati idény még tartott, ami nemcsak azt jelentette, hogy gyakrabban volt szükség a szolgálatainkra, hanem azt is, hogy gyakrabban került vadhús az asztalunkra, ami változatosságot jelentett a sok főtt zöldség, karalábé, burgonya és fehérrépa mellett, mellyel a konyháról elláttak bennünket. Nem lehetett panaszunk a máskor annyira nélkülözött gyümölcsök hiányára sem, teli volt a gyümölcsöstál a közös szoba asztalán almával, körtével és szőlővel.

Linust mindannyian megkedveltük, és már nem rejtettük el előle a féltett holminkat, mint kezdetben, amikor a piaci tolvaj bekerült közénk. Nem volt már szüksége arra, hogy lopjon, hiszen terített asztal várta napjában többször.

Gazdánk kelméket ajándékozott nekünk, melyekből az udvari szabó tetszetős öltözékeket varrt számunkra. Bár a női ágyasok gazdagabban hímzett és finomabb anyagú kelmékből választhattak, mi mégsem voltunk irigyek rájuk.

A borbély heti rendszerességgel jelent meg hálótermünkben, ahol egyenként küldött az asztalra bennünket, hogy munkáját el tudja végezni rajtunk. Gazdánk szigorú parancsba adta, hogy minden szőrszálat távolítson el a kényes helyekről. Linus élete során először esett át ezen, és minden alkalommal vonakodva helyezkedett el a művelethez. Arcszőrzetünket hetente többször is borotválták, de az alsó régiókat csak egyszer, mégis kellemetlen procedúraként élte meg.

Ám mindez eltörpült legfőbb gondja mellett, hogy nem és nem volt képes a vendég hölgyek minden kívánságát teljesíteni. Főleg azok, akik az arisztokrácia koros és mosdatlan tagjait képviselték. Linus érzékeny gyomra gyakorta háborgott, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy visszatértében hullámokban tört rá a hányás, és a folyosót gyakorta takarítani kellett utána emiatt.

Amikor gazdánk fülébe jutott a sok panasz, nem sokat teketóriázott, könyörgő, fogadkozó társunkat kárörvendő szolgák kísérték a dereshez. Balszerencséjére ismét az a pribék verte el, aki több alkalommal is meghágta. Nagyokat nyögött, miközben a pálca suhogva tette a dolgát. Mivel alig egy hét telt el, mióta utoljára megfeküdte a derest, így érzékenyebb volt a feneke. Amikor felkelhetett végre, és remegve zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a pribéket, váratlan dolog történt. A férfi kiütötte a kezéből a nehezen megszerzett ezüstöket. A két érme csengve gurult el, és Linus kénytelen volt elhelyezkedni a deresen. Feltérdelt, letámaszkodott, és kezére tette arcát. Közben kérte a pribéket, hogy legyen vele óvatos. A férfi előbb ujjával tágította a nyöszörgő prédáját, majd arra utasította Linust, hogy szopja. Miután megtette neki, ismét el kellett helyezkednie, a pribék ráköpött, majd két ujjal tágította, mielőtt felnyársalta volna. Linus elhúzódott, de a pribék visszarántotta derekánál fogva, és nem törődve Linus tiltakozásával, ismét meghágta megalázott áldozatát. Az aktus után két szolga vezette vissza a közös szobánkba Linust, és ágyára fektették, mert annyira megviselték a történtek, hogy nem tudott lábra állni.

- Miért? – nyöszörögte, miközben Nicholas gyengéden érintgette a nedves gyolccsal érzékeny fenekét. – Miért nem érte be azzal, hogy elverhet?

- Mással is megtette már – felelte Floren egy almát dobálgatva a levegőbe. – Velem is.

- Az ezüstöket se kaptam vissza – emelte fel fejét Linus párnájáról. – Megkereste azóta, és le fogja tagadni, ha bevádolom érte.

- Nem vádolhatod be érte, mert még rosszabbul jársz – figyelmeztette Floren, majd beleharapott az almába.

- A verés hogy ízlett? – kérdeztem. – Jól megnyögdeltetett az a pálca.

- Jobban bírom, mint a botot – Linus felemelkedett, és ivott egy korty vörösbort, majd visszahanyatlott, és Nicholas letéve a kelyhet, folytatta a borogatást.

- Úgy érzed, használt? – faggattam.

- Még mindig undorodom azoktól a nőktől – vallotta be. – Talán kérnem kellene urunkat, hogy inkább férfiak szolgálatára küldjön.

- Képes lennél rá? – csavarta ki a gyolcsot Nicholas, és ráterítette a meggyötört fenékre.

- Azt hiszem – felelte Linus, és hálásan megszorította fekete hajú társunk karját. – Ha szabad lennék, most hálából lopnék neked egy új hajkefét.

- Köszönöm, de megfelel az ezüst hajkefe, amit gazdánk legutóbbi útjáról hozott nekem – felelte Nicholas. – De ha akarod, majd fésülhetsz vele.

Megborzolta Linus vállig érő, barna fürtjeit. – Ha hosszabb lesz a hajad, nagyobb sikered lesz a férfiaknál. Megtanítalak gyöngyöt fonni bele.

- Gyöngyöt? – Linus keserűen felkacagott.

Csend támadt a szobában.

Néhány nappal később a poroszlók egy mocskos, szakadt ruhájú férfit löktek be hozzánk.

- Az új társatok – közölték, majd távoztak.

A férfi villámló tekintettek nézett körül, felkapott egy széket, fenyegetően emelte felénk. Linus Floren mögé húzódott, Nicholas a karomba kapaszkodott.

- Nem fog senki bántani – szólt Floren, és egy lépést tett a mocskos szerzet felé.

A szék lassan visszakerült az asztal mellé, a villogó szemű teremtmény kézfejjel megtörölte arcát, elkenve rajta a koszt. Sötét haja ragacsos csimbókokban ragadt össze.

- Éhes vagy? – kérdezte Nicholas, és a mandulavágású, zöld szemek rávillantak.

Az ijesztő szerzet bólintott, és Floren felé tolta a gyümölcsöstálat az asztalon. A férfi gyanakodva nézett egyikünkről másikunkra, majd felmarkolt egy lédús körtét, és mohón beleharapott. Az érett gyümölcs leve végigcsurrant állán. Három falásra végzett vele, majd egy fürt szőlőről harapdálta le a szemeket anélkül, hogy gyanakvó tekintetét levette volna rólunk.

- Senki sem fog bántani – ismételte Floren. – Mi a neved?

A szerzet nagyot nyelt, kézfejjel törölte száját, majd kisvártatva kibökte:

- Christoph… Vehetek még? – tekintete visszatért a gyümölcsöstálra, majd Floren biccentésére kimarkolt egy őszibarackot.

Még nem jutott addig, hogy lenyelje a finom gyümölcs falatkáit, amikor szolgák nyitottak be köszönés nélkül, és megragadták a szurtos teremtményt, aki – mint kiderült – Christoph névre hallgatott. Kivonszolták a szobából, majd becsapódott az ajtó.

Döbbenten néztünk egymásra.

- Hogy értették, hogy az új társunk? – lépett a tükörhöz Nicholas, és Linus felvette az ezüst hajkefét, hogy folytassa a megkezdett fésülést.

A fekete hajú férfi lecsüccsent a faragott székre, és hátrahajtotta fejét. Imádta, ha Linus a hosszú hajában babrál.

Floren is értetlenül rázta a fejét:

- Gazdánk honnan a pokolból hozhatta ezt a csúfságot? Ide mindig jó külsejű férfiak kerültek, amióta csak itt szolgálok.

Ebben a pillanatban egy szolga lépett be azzal a paranccsal, hogy Linust urunkhoz kísérje. A férfi letette a hajkefét, és magyarázatul csak ennyit vetett oda nekünk, mielőtt követte a szolgát:

- Audenciát kértem – ujjaival beletúrt hajába, lesimította ruháját, és becsukódott mögöttük az ajtó.


Távozása után az ablakhoz léptem, mert ismét jól ismert zajokat hallottunk. A pribék gúnyolódását és egy riadtan tiltakozó férfihangot.

- Talán még nem ismerkedett meg a büntetés ezen fajtájával? – ütögette meg a derest a pribék.

- Nem volt még részem benne – feszengett a középkorú férfi, zavartan bontogatva övét.

- Akkor itt az ideje, hogy bemutassam egy barátomnak – a pribék levett egy hüvelykujjnyi vastagságú botot, és megsuhogtatta a levegőben. – Meglátja, hasznára lesz az ismeretség.

- Igazán… nem gondoltam volna, hogy… - a férfi szabadkozva hasalt fel a deresre, és az öle alá igazította a fenékemelő párnát. - …ide kerülök.

- Miért kapja? – kérdezte pribék, miközben deresre húzta a szégyenkező férfit, és megpaskolta annak bántó fehérségű fenekét.

- Egy vaddisznóra céloztunk ketten, és ez volt a fogadás tétje. Nem találtam el, míg Sir Baldwin nyila végzett vele. Már többször fogadtunk, de eddig mindig ő veszített, ezúttal elhagyott a szerencsém.

- Miért nem az urak számára fenntartott deresen csapatja meg magát, fenn a kastélyban? – csodálkozott a pribék.

- Az igazság az, hogy az urak odagyűltek, mert azt hiszik, ott fogom megkapni a huszonöt botot. Nem akartam a gúnyolódásuk céltáblája lenni, először botoztatom meg a hátsómat, ezért jöttem a köznép deresére.

- Kényelmesen fekszik, uram? – érdeklődött a pribék.

- Ha lehet kényelmesnek nevezni, hogy a fenekem magasabban van, mint a fejem – kapaszkodott meg a deres lábaiban a kérdezett.

- Ha felkészült, elkezdhetjük. Meglátja, jól fog esni.

- Sir Baldwin mindig hangosan jajgat közben – emlékezett a régebbi fogadásai vesztesére a hasaló úr, majd beletörődő hangon folytatta. – Kezdje el, annyira verjen meg, amennyire másokat szokott.

- Nem lesz abban hiba, uram – felelte a pribék, és tenyerébe köpött.

Ritkán került eléje olyan férfi, aki még soha nem kapott botot, és fokozatosan mérte ki az egyre keményebb ütéseket a felkínált fenékre. A rosszul nyilazó uraság nyögdelve viselte a botozást, és szabadkozott amiatt, mert nem tud uralkodni magán. A botütések alaposan meggyötörték, és amikor a pribék megrepetáztatta egy kemény ütéssel, recsegő hang hagyta el remegő, elvert fenekét.

- Ahh, elnézést, nem tudtam visszatartani – lihegte, majd amikor a pribék kibontotta a szíjakat, remegve tapogatta meg óvatos érintésekkel hátsóját.

- Ne csináljon ebből gondot, uram, más is járt már így, ezért ezt a botot méltán nevezik fingatónak – törölgette végig a pribék az eszközt, mielőtt visszatette tartójába. – Esetleg szóljak a szolgáinak, hogy segítsenek uraságodnak összeszedni magát?

- Sir Baldwin mindig egyedül kel fel a deresről, szolgák segítsége nélkül – lihegte az elvert uraság, és felkecmergett a fekpadról.

- Remélem, jólesett uraságodnak a bot – nyújtotta tenyerét a pribék.

Nem is csalódott, csengő aranyak ütötték markát.

- Legyen szerencsém máskor is – hajlongott.

- Alaposan kiporolt, elismerem – sóhajtotta az uraság, és óvatos léptekkel elindult.

Ekkor hirtelen ismét nyílt az ajtó, és a szobánkba egy idegen férfit tuszkoltak be, majd becsukódott mögötte az ajtó.

- Nagy ma a forgalom – jegyezte meg Nicholas.

A jövevény tekintete végigfutott rajtunk, tekintete megenyhült.

- Kit tisztelhetünk benned? – kérdezte Floren, és velünk együtt elismerően nézegette a tetszetős férfit.

Az egyenes, szőke tincsek a férfi vállán túlnyúlva fénylette, fehér bőre, karcsú termete, csinos arca érdeklődésünkre tartott számot. Linus megnyalta ajkát, ami azt jelentette, hogy megnyerte tetszését a látvány.

- Mi a neved? –kérdezte. – Én Linus vagyok.

A férfi hitetlenkedve nézett végig rajtunk, majd váratlanul nevetni kezdett.

Nem értettük hirtelen támadt vidámsága okát, és meglepetten vártuk, mi fog történni. Aztán a férfi ugyanolyan hirtelen komorult el, mint ahogy a nevetés tört ki belőle.

- Nem ismertek meg? Christoph vagyok – tenyerét bársonyzekéjébe törölte, és az ablakra pillantott, ahol árnyékok jelentek meg, jelezve, hogy közeleg az este.

- Christoph? – nyögtem ki meglepetten.

Nehezen sikerült összeegyeztetnem a fekete, szurtos, sártól ragacsos hajú éhes ördögöt ezzel a kimondottan csinos arcú, fénylő, szőke hajú új ismerőssel.

- Jaqen – mutatkoztam be, hogy zavaromat oldjam.

Floren közelebb lépett a szőke jelenéshez, és elismerően bólintott:

- Mit tesz egy fürdés. A nevem Floren. Hamarosan hozzák a vacsorát, Linus épp el akarta mondani, mi történt urunknál, aztán te jössz. Érdekes lehet a te történeted is.

Linus kapkodva belefogott:

- Én… megmondtam urunknak, hogy nem akarom a nőket szolgálni. Inkább férfiakat szolgálnék, és erre…

- Erre? – Floren felhúzta a szemöldökét.

- Urunkat kegyes hangulatában találtam – folytatta Linus. – Megparancsolta, hogy szopjam őt. A jelen lévő néhány vendég jelenlétében, a lakomaasztalnál, miközben szolgák töltötték neki a kancsóból a bort. Le kellett kuporodnom az asztal alá… és… meg kellett tennem. – körülpillantott, várva reakciónkat. – Megtettem… és… mától nem kell nőket… szolgálnom.

Floren helyeslőn bólintott, mint aki előre tudta volna, hogy így lesz. Magam azt sejdítettem, hogy ezentúl nemcsak Nicholas, hanem Linus is fog a hajamban babrálni.

- Most te jössz, hogyan kerültél ide? – fordult Christoph-hoz mesterünk.

- Az előző gazdám… eladott… és ketrecben hoztak el, néhány héttel az adásvétel után. A szekér nehéz, járhatatlan, esőtől felázott utakon döcögött… és többször leestem róla ketrecestül… megfürödve a sárban. Akik hoztak enni is alig adtak, régi gazdám már nem akart többet költeni rám. Végül… mielőtt ideértünk… az utolsó napon… a két katona, aki hozott… az utolsó táborhelyen kivettek a ketrecből. Végre kinyújthattam a lábaimat, és akkor… nem érdekelte őket, mennyire mocskos vagyok, az egyikük lefogott, hogy a másik kedvét tölthesse rajtam.

Kézfejével megtörölte arcát, elfordította tekintetét. Annyira jellemző volt rá ez a mozdulat. Linus hozzálépett, és átölelte. Aztán mind hozzáléptünk, és egyetlen szó nélkül hárman biztosítottuk arról, hogy közöttünk barátokra lelhet.

Folyt. köv.