Jaqen történetek 8.

Jaqen történetek 8.

A forró nyárra hűvös ősz érkezett, a vadászatok ideje. A kastély ura gyakran hívott vendégeket, és a több napos vadászatok lakomákban folytatódtak, gyakran volt szükség a szolgálatainkra. Ekkoriban történt, hogy a komor, szőke Charlotte annyira megtetszett az egyik vendég úrnak, hogy nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy vele töltse az éjszakákat, de mindenáron magával akarta vinni. Napokig vitáztak az áron, amelyért urunk hajlandó volt lemondani Charlotte-ról, végül megegyeztek. Hogy Charlotte mit szeretett volna, azt nem tudtuk meg, mert zárkózottsága folytán nem osztotta meg velünk gondolatait. Mindenesetre egyként reméltük, hogy jó helyre jut.

Nem volt ritka, hogy az ágyasok időnként gazdát cseréltek, a női ágyasok gyakrabban, de egy jól képzett és jó külsejű férfi ágyas is sokat ért a fiú szeretőre vágyó urak körében. Így történt most is. Charlotte összeszedte hajkeféit, illatszereit, csecsebecséit, és egy nap búcsú nélkül távozott új gazdája népes kíséretével.

Alig néhány nap telt el. Linus sokadszorra kérdezte, hogy miért nem mehetünk ki, de ezúttal sem tudtuk azzal vigasztalni, hogy rabságunk egy nap véget ér. Az ágyasok folyosóján az őrség hivatott megakadályozni a szökéseket, valamint azt, hogy a női és férfi ágyasok látogassák egymás termeit.

A magam részéről nem vágytam a nők társaságára, akik a folyosó lenti szakaszát lakták. Termeikből mindig vaskos parfümillat lebbent minden ajtónyitáskor, és folyton áskálódtak ellenünk. Nem ment ritkaságszámba, hogy bepanaszoltak valami vélt vagy valós sérelem miatt, és meg kellett feküdnünk a derest. Ezeket az alkalmakat a szokottnál is nagyobb szégyenként éltük meg, és ezt csak tetézte utóbb a gúnyolódásáradat, amiben bőven volt részünk a női ágyasok részéről.

A mi termünkben nagyjából ugyanúgy teltek a napok. Reggeli után táncpróba következett, ez órákig is eltarthatott. Közöttünk a legjobb Nicholas volt, aki olyan kecsesen mozgott, mintha fűszál hajladozna a lágy, esti szellőben. Linus hajlékonyságával tűnt ki közülünk, ruganyos teste csodálatot váltott ki belőlünk, képes volt felszaladni a falon, és elegáns hátra szaltóval ért földet.

Mesterünk kövérsége ellenére is hibátlanul adta elő a tánclépésekkel kombinált forgásokat. Amióta pár hónapja urunk megbotoztatta hálátlansága miatt, sokkal csendesebbé vált. Búskomorságát urunk is észrevette, és hangulatjavító pálcázást parancsolt számára, melyet havi rendszerességgel meg is kapott a mindannyiunk által jól ismert deresen. A pálcázás néhány napra valóban visszahozta az életkedvét, de ahogy teltek-múltak a hetek, egyre inkább esedékessé vált, hogy újra találkozzon a pálcával. A vendégek közül mindig igénybe vették annyian, hogy össze tudta gyűjteni azt a pár ezüstöt, amelyet ilyen alkalmak után fizetett az őt elverő pribéknek. Mivel a deres állandó helye az ablakunk alatt volt, tanúi lehettünk a procedúrának. A pribék megmutatta a pálcákat, mire mesterünk övét bontogatva rábökött az egyikre, majd selyem köntösét levéve meztelenül feküdt a deresre. Az ablakból figyeltük, néma szánakozással, ahogy nyögve, szuszogva fogadta az ütéseket. Ragaszkodott ahhoz, hogy saját magának számolja, így lassabban kapta meg a magáét, mert a pribék nem sújtott le újra, míg nem hallotta a számot. Mindketten megtettek mindent azért, hogy Floren méretes feneke alaposan el legyen verve. A mester a végén nyögve tápászkodott fel, óvatosan, két kézzel megtapogatta elvert hátsóját, mielőtt selyem köntöséért nyúlt. Biztosította a pribéket arról, hogy elégedett a pálcázással, és reméli, hogy hasznára válik majd. Aztán a kinyújtott tenyérbe hullatta a zsebéből kihalászott ezüstöket, majd sóhajtva elhagyta megpróbáltatásai színhelyét.

Egy-egy ilyen alkalom után közlékenyebb volt, láthatóan a kedve is visszatért. Elmesélte ködbe vesző ifjúságából, hogy milyen körülmények között mutatták be a pálcának, és kendőzetlenül őszintén vallotta be azt is, hogy kénytelenek voltak akkori gazdái egy olyan mester kezére adni, aki megtanította arra, hogyan viselkedjen, miközben elverik. Hetekig tartott a tanítás, de a végére sikerült elérni addig, hogy már nem sivalkodott, mint egy malac, hanem kiadós nyögésekkel fogadta az ütéseket. Elmondása szerint sokat köszönhet annak a mesternek, aki a pálcásfiúk iskolájában tanította az erre a szolgálatra szánt ifjakat.

Linus tágra nyílt szemmel hallgatta a történetet, és ő volt az, aki részletesebben is elmeséltette a hajdani tanítást.

Az ablak alatti deresen épp néhány katona várta a sorát, akik elaludtak őrségben, vagy tiltott kockajátékkal múlatták az időt, emiatt adtak munkát a pribékeknek. Kivétel nélkül nagy szégyenként élték meg a botozást, és igyekeztek minél fegyelmezettebben tűrni. Néhány alkalom után jobban rá tudtak hangolódni a botra, így a büntetésük látványa már nem vonzott az ablakhoz bennünket.

Floren egyik történetében mesélt a sétáról, mely során a mester és egy pribék kíséretében kellett lépkednie. A mester a pálcázásról kérdezte, és el kellett mondania, mit jelent számára és hogyan éli meg. Persze, ez nem ment könnyen, de a mögöttük lépkedő pribék kellő gyakorisággal végezte feladatát, miszerint a mester intésére előrehajló Floren fenekére mérjen egy ütést a magával hozott pálcával. Az ütések nevelő célzattal szaporodtak a felhúzott tunika alatt előbukkanó meztelen fenéken, és Floren pironkodva vallotta be, hogy miután megkapta a gondosan kimért ütést, leguggolt, és két kézzel dörzsölte a fájdalmas nyomot Később már ritkábban guggolt le, de az ütések szüneteiben mindkét tenyerével a fenekét lapogatva sétált.

- Akkoriban még James volt a nevem – árulta el. – Csak a mostani gazdám új nevet adott, mert ő is a James névre hallgat.

- Hogyan zajlott egy ilyen séta? – faggatta Nicholas is, miközben borogatást cserélt a mester meggyötört hátsó felén.

Linus bólogatott, hogy ő is kíváncsi rá, és én is odafigyeltem, miközben az órákon át tartó tánc gyakorlástól sajgó lábam dörzsölgettem. A történet folytatódott.

- A mesterem megkérdezte minden ütés után, hogy mi történt, és nekem úgy kellett tennem, mintha csak megálltam volna, és szabadkoztam, hogy „ó, semmiség”. A mester is úgy tett, mintha nem is lépkedett volna mögöttünk a pribék Tovább folytatta a tanítást, és a kérdéseire kellett válaszolnom. Megkérdezte, melyik eszközt ismerem a legjobban, és bevallottam, hogy a pálcához vagyok szokva. Elég későn ismerkedtem meg vele, mert húszas éveim elején jártam akkor, és akkori gazdám ritkán csapatott meg. Megkérdezte, mi az első gondolatom, ha megtudom, hogy pálcázásra ítéltek. Mielőtt elkezdtem volna a választ, megállított, és intett, hogy hajoljak le. A pribék elhelyezkedett mögöttem, és néhányszor megérintette fenekemet a pálcával, mielőtt megkínált vele. A mester segített azzal, hogy lecsúszó tunikámat feljebb húzta a derekamra. A pálca ütésétől ugrottam egyet, és odakaptam két kézzel. A mester csodálkozást színlelő tekintettel nézett vissza rám, hogy mi történt? Alig tudtam kinyögni, hogy „semmi az égvilágon”, és erőt vettem magamon. Aztán összeszedtem gondolataimat, majd elmondtam, mit érzek, amikor megtudom, hogy el fognak verni. Az első gondolatom a félelem, a második a szégyen, hogy mindenki szeme láttára húznak deresre. Ez a kettő váltakozik bennem, de a félelem az erősebb, hiszen mindenki fél a pálcától. A mester megkérdezte, hogy milyen érzés, amikor pálcáznak, mennyire gyötör meg? Elárultam, hogy annyira félek a pálcázástól, hogy már az előtt sivalkodok, mielőtt megkapom az ütést, mert tudom, hogy fájni fog. A mester végignézte legutóbbi büntetésemet, és láthatta, hogy igazat mondok. Folyamatosan sivalkodtam, szidtam a sorsom, hogy idejuttatott, könyörögtem a pribéknek, hogy ne üssön ennyire, és fogadkoztam, mindent megígértem, csak szabaduljak a deresről. A mester tűnődve nézett rám, ahogy ezeket elmondtam, és azt felelte, hogy el kell, hogy jussak addig, amíg rá tudok hangolódni a pálcára. Megkért, hogy kövessem, és a továbbiakban a velünk tartó pribék felé fordította figyelmét. Elmondta neki, hogy hetek óta nem volt része egy jó verésben, és mivel erősen kívánja a botot, szeretné, ha a pribék alapos huszonöt botütést mérne a fenekére. A pribék bólogatott, hogy megoldható, és megnézte a mester fenekét, amin látszottak a régebbi verések halvány nyomai. Miközben a mester lehajolt, hogy a pribék megnézhesse, és megnyomkodhassa a fenekét, megkérdezte, hogy mikor hasalhat egyet? Örömmel hallotta, hogy aznap délután még van szabad időszak, de meg kell várnia, míg néhány bűnözőt előhoznak a tömlöcökből, akiket aznap kell megverni. Mivel akkori gazdám csak két derest tartott erre a célra – egyiket a köznép, a másikat a nemesek feküdték meg időről időre - , így nem volt más választása. Mivel nem volt nemesi származású, így csak a köznép számára fenntartott deresre hasalhatott. Amikor odaértünk az udvaron felállított dereshez, épp egy idősebb férfi nyögdécselt rajta, szemlátomást igencsak berzenkedett a bot ellen. A mester kivárta a sorát, még két bűnöző került eléje, míg végre felfeküdhetett. Előtte elárulta nekem, hogy mennyire kívánja a botot, és amikor az iskolában tanítja a fiúkat, akkor is sort kerít arra, hogy alkalmanként őt is megbotozzák. Végignézte a botokat a tartón, mielőtt felfeküdt, és gondosan választott. Egy másik pribék ajánlotta fel szolgálatait, és dicsérte, hogy remek választás, ezzel a bottal nemeseket is el szokott verni. A mester ezután meglazította övét, és úgy hasalt fel a gyalulatlan deszkákból összetákolt fekpadra, hogy csak amikor öle alá igazította a fenékdomborító párnát, akkor tolta le a nadrágját. Miközben deresre húzták, kifejezte reményét, hogy idegenben is jól fog esni a bot. A pribék tenyerébe köpött, majd megérintette a mester fenekét, aki várakozón emelte fel fejét, miközben a deres lábait markolva felkészült a botozásra. Mélyet sóhajtott, amikor a pribék lecsapott, és elégedetten nyögdelve csapatta magát. A pribék lendületesen botozta a megfeszülő-ellazuló feneket, miközben kérdezgette a mestert, hogy ugye, jólesik? A mester nyögve biztosította arról, hogy ízlik a bot a fenekének. Kérte, hogy feneke alsó részét is tüntesse ki a pribék, mert feljebb már úgy érzi, eleget kapott. A pribék engedett az óhajnak, a következő ütéseket a fenék és a comb találkozásához mérte, majd apránként haladt felfelé, míg újra elérte a már megbotozott szakaszt. A mester elégedetten nyögdécselt, majd amikor a pribék leeresztette a botot, és jelentette, hogy kész, akkor sóhajtva ellazult, letette fejét a deres deszkájára, és lehunyt szemmel lihegett. Arca vörös és verítékes volt. A pribék kioldozta, és kisvártatva felsegítette. A mester elfogadta a segítséget, és akkor engedte el a pribéket, amikor már biztosan állt a lábán. Felhúzta nadrágját, és csengő aranyakat halászott elő tarsolyából. Biztosította a pribéket arról, hogy soha nem fogja elfelejteni a kapott verést, és ennek a botnak máskor is lehasalna. A pribék biztosította arról, hogy ha még néhány hétig marad a kastélyban, akkor nem lesz akadálya, hogy ismét megkínálja vele.

Álmélkodva hallgattuk Floren történetét, és mind arra gondoltunk, hogy ilyen szintre sosem fogunk eljutni. Ezt meg is mondtuk neki, de megnyugtatott bennünket azzal, hogy nem lehetetlen, hiszen ő is eljutott addig, hogy sokkal fegyelmezettebben viseli a verést, mint régen.

Linus elgondolkodva lépett vissza az ablakhoz. Még mindig nem tudta feledni, hogy a pribék néhány alkalommal meghágta, mert nem tudott fizetni a kapott verésért, és az sem segített felejteni, hogy azóta néhány női vendéget kellett szolgálnia. Ezek a nők általában idősebbek és mosdatlanok is voltak, és Linus elpanaszolta, hogy képtelen vágyat érezni irántuk, így csak urunk nyalogatásra utasító parancsát tudta teljesíteni. Urunk ezért úgy döntött, megcsapatja, és erre csak azért nem került eddig sor, mert a katonák foglalták le egész délután a derest.

Mielőtt a kastély őrsége érte jött, hogy megkapja a megérdemelt botozást, összeadtunk neki néhány ezüstöt, ezzel némileg javítottunk a kedvén, hiszen így nem kellett a kedve ellenére való durva közeledést elviselnie.

Folyt. köv.