Egy régi történet (6)

Még azért kapott, vagy ötöt s csak utána álltam le. Odaléptem s kifordítottam a faltól az András-keresztet Kálmánnal együtt. Kálmán meggyötört arcát a kereszt fái között láttam.
- Hogy ízlett? – kérdeztem meg cukkolva őt.
- Be kell vallanom, nem nagyon. Nem lennék jó Sub. – tette hozzá elgyötört hangon.
- Pedig még meg sem közelíti az etalont a popód. – mutattam nevetve a kitett boxerére. Kálmán hanyagul megrántotta a vállát.
- Akkor még kapsz, párat. – jelentettem ki és még húszat csaptam rá, majd leoldoztam.
Kálmán kapott az alkalmon és azonnal megtapogatta a cipóit, de nem érzékelt hurkákat a keze. Megnézve az odanyúlt ujjain vért sem látott, így kicsit megnyugodott s megszólalt:
- Fájt már a végén, vagy inkább csípett. Még sem sebes még? – mondta csodálkozva.
- Nem, mert vastag a bőröd, de nem csak ott. – feleltem nevetve s megpaskoltam a szépen dudorodó popóit, majd az arcát is, jelezve mire céloztam. Hirtelen elhúzódott megsértetten.
- Azért ennyire nem kell kimutatnod a szeretetedet. – szisszent fel, ahogyan hozzáértem, de másképpen is lehetett érteni.
- Rendben, akkor majd másképpen teszem. – ígértem meg Neki fenyegető hangsúllyal.
Kálmán hirtelen rám nézett, de csak bosszús tekintetemet és haragvó arcomat látta, így újra maga elé nézett és lassan, halkan megszólalt:
- Nem akartam kötekedni Veled. – szólt, szinte békülékenyen és egyben kérlelőn. Még hozzátette: - Te vagy az Úr. Azt teszel velem, amit csak akarsz, mert megérdemlem, de ezt már korábban is mondtam, itt. Büntess meg! Keményen. Ki fogom bírni.
- Azt Te csak gondolod, ha tényleg meg is tenném, keményen. Még nem ismersz erről a Dom oldalamról. – hangzott tőlem azonnal. – De nem fogom megtenni Veled, juszt sem. Azért nem, mert erre vannak Subjaim, akik még ezt nem csak kívánják, de élvezik is, amit kapnak tőlem, míg Te nem. De azért még eljátszadozom Veled itt és most, itt lent, ebben a kínzóhelyiségben, mert ehhez viszont van kedvem. – jelentettem ki mosolyogva.
Kálmán arca megint színesedett, ezt hallva, de nem mert sem rám felnézni, sem megmozdulni. Várta mi következik. Én is vártam egy ideig, majd megszólaltam:
- Mit tett Veled ott fent az Úrnő? – kérdeztem meg érdeklődőn.
- Nem sokat. – vallotta be. – Megszopatta a lábait, majd magát is, pontosabban nyalakodtam és végül alaposan meg is döfködhettem.
- El is mentél Benne? – csodálkoztam el ezeket hallva.
- Nem, dehogy, csak a markomba. – felelte rezignáltan és egyben szomorúan Kálmán s látszott, ahogy visszagondolt a történtekre.
- Pedig szívesen vetted, azaz tetted volna, igaz? – kérdeztem pajkosan, mosolyogva.
- Bizony, nem rossz tyúk a kicsike, de igen rátarti is egyben. – jött a válasza.
- Akkor most itt lent jön a valódi tortúrád, a büntetésed, mert Dóra ezt kihagyta, ha jól értem. Nem mert, vagy nem akart az úriemberrel keménykedni. – nevettem.
Kálmán dühös lett, ezt hallva, de csak fintorgott erősen, mert mást nem tehetett. Én pedig cselekedtem.
Újra visszalöktem – morcosan – az Andráskereszthez s most háttal állítottam oda elé és már kapcsoltam is vissza a csuklóit, de a bokáit is, így újra ott állt előttem, kifeszítve. Morcosan léptem odébb, vettem le a falról egy sokágú bőr korbácsot és forgattam meg, ami igen csak suhogott. Kálmán kissé visszahőkölt és látszott rajta inába szállt a bátorsága és félve nézte a korbács útját a levegőben és próbált felkészülni rá, amikor lesújt valahova rá.
Nem találta el. Nem, mert eszem ágában sem volt ezzel a sokágú bőr korbáccsal reá sújtani, sehol, hiszen annak helye több csíknyi véres nyom lett volna. Ezt nem érdemelte volna meg.
De, de mást igen.
Ezért hoztam a fejhámot és akarata ellenére felhúztam a fejére, így hamarosan már nem látott a szemellenzőtől, de hangot sem tudott volna adni, mert a golyós pecek is a szájába került.
Kálmán szenvedett, félt, mert elképzelte mi következik. Remegett a teste, verítékezett is erősen a félelemtől.
Én pedig csak forgattam tovább a korbácsot és néha le- lecsaptam valahova nagy hanggal, amire Kálmán mindig összerezzent erősen.
Majd egy idő után nem csak a képzeletére bíztam, hanem elővettem facsipeszeket is és alaposan végig csipeszeltem a testét. Kezdetben a mellbimbóira tettem egy, majd még 1-1 csipeszt; de folytattam a farkánál is, mert azt is végig csipeszeltem s végül már a golyóit is kidekoráltam. Szépen álltak a csipeszek körben. Végül a hónaljaiban folytattam és végezetül végig az oldalait is fel csipeszeltem.
Mikor végeztem, végig néztem és hangosan cuppogtam elégedettségem jeléül, majd egy –két csipeszt meg is mozgattam a kezemmel, de később már lovaglópálcával is.
Kálmán a csipeszelés alatt hallgatott, bár kicsit húzkodta a testét, s próbált kitérni az újabb csipeszek elől, de sikertelenül. Viszont a lovaglópálcát már nem bírta, ekkor már jobban rángatta a testét és próbált hanggal is tiltakozni, de ez alig hallatszott.
Kicsit még elszórakoztam a testével, a csipeszekkel, majd készakarva úgy szedtem le a csipeszeket, hogy fájjon neki. Végén a fejhámot is levettem róla, akkor kitört:
- Meg vagy őrülve? Ez fájt, nem kicsit, de nagyon, Te őrült! – sziszegte hangosan, mikor már tudott beszélni.
- Tényleg? Nahát? Ki hitte volna? Nem azt mondtad, kérted az előbb, hogy „Büntess meg! Keményen. Ki fogom bírni.”
Kálmán szeme villogott, de lehajtotta a fejét és belátta, hogy csak ezt tettem. Még dúlt, fúlt magában, majd halkan s lassan megszólalt:
- Győztél. Be kell látnom, nem lennék jó Sub. Nem bírom a fájdalmat, a szenvedést. Megbuktam. – sóhajtott és nyögte nehezen ki Kálmán.
- Nem buktál meg, mert sejtettem előre. S meg kell, nyugtassalak, én sem lettem volna különb a helyedben. Én sem bírok a fájdalmat, a szenvedést. Kvittek vagyunk!
- Megnyugtató. – csúszott ki Kálmán száján, majd észbe kapva elhallgatott.
Egy ideig hallgattunk mindketten.
Sűrű volt a csend.
Végre én törtem meg:
- Azért valamit nem engedek el Neked! Ezt még megteszem Veled. Itt és most.
- Mi az? Mit akarsz? – riadt fel Kálmán ábrándozásából, mélázásából.
- Ha már Dóra Úrnő nem tette meg, akkor annyit még kibírsz, hogy itt, így kikötve, előttem eljátsszak Veled, pontosabban nem is Veled, csak az „ékszereddel”.
- Mit, mivel? – értetlenkedett Kálmán.
- A faszoddal, ha így már világosabb. Azt akarom, hogy szenvedj s könyörögj azért, hogy elmehess, azaz kilövellhess. Érted már?
- Ja, igen. Tedd! – engedte meg Kálmán és én tettem, hosszan, sokáig, változatosan, míg csak már tényleg nem szinte sikoltozva kérte, követelte, hogy már ne kínozzam, hanem hagyjam elmenni.
Végül ez is bekövetkezett.
Leoldoztam, felmentünk és lezuhanyozott, majd felöltözött s elment.
Annyit mondott: - Jobb dómnak lenni.
Csak jóval később tudtam meg Tőle, hogy a háztól nem messze összetalálkozott a sráccal, aki jött vissza megbeszélésünk szerint hozzám.
(vége)