Jaqen történetek 4.

Jaqen történetek 4.

Bármennyire is nem kívántam Sir Newark meglehetősen húgyszagú férfiszervét egyetlen testnyílásomba sem, mégis a vendégeskedése tíz napja alatt minden este be kellett kopognom hozzá. A negyedik napon végre nagy kegyesen megengedte, hogy áttörölgessem a kézmosó vizébe mártott gyolccsal, ami egy tálban várakozott állványán a szobájában. Dohogott kényességem miatt, és többször is megjegyezte, hogy magamfajta szajha örüljön, ha egy uraság meghágja. Biztosítottam arról, hogy megtisztelve érzem magam, majd amikor már nem árasztotta a kellemetlen szagot, késlekedés nélkül szájamba vettem.

Szuszogva dőlt hátra ágyán, és miközben vállig érő, sötétbarna hajamat markolta, igyekeztem feléleszteni szájammal és nyelvemmel. Mindig megtudtam valamit családomról. Hogy korban utánam következő fivérem örökli majd a fényes vagyont, hogy terezgetik a kiváltásomat, de egyelőre nem érzik szükségét, hogy megkeressenek, valamint Sir Newark ígéretet tett arra, hogy amint meglátogatja őket, elmondja, hol szolgálok.

Lökött néhány információt, majd szuszogva rángatta tovább hajamat, mondván, hogy majd ő megtanít szopni. Aztán lelökött magáról, és az asztalra parancsolt. Hasmánt az asztalra könyökölve vártam, hogy mögém érjen, és felnyársaljon. Aggódtam, hogy elfogy a kenőcs, amivel előkészítettem a könnyebb behatolás érdekében fenéklyukamat, mert ha elfogy, a konyháról kellett zsírt kérnünk ugyanerre a célra. Nicholasnál mindig volt vésztartalék, adott is belőle, ám az se tarthatott ki örökké.

Megfeszült testem, ahogy Sir Newark keményen felnyársalt, még mindig fájdalmat okozott, és tárgyként kezelt. Nem engedte, hogy meglovagoljam, így az asztalra könyökölve kellett mindig rendelkezésére állnom. Gőgösen vigyázott arra, ne kerekedjek fölébe, hiszen ő irányít. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem az ablakmélyedésbe hajoltat be, mert a rácsba kapaszkodva nézhettem volna az udvaron nyüzsgő embereket tevékenységeik közepette, és az kissé elterelhette volna figyelmemet arról, mi történik éppen velem. Ahogy herezacskója csattogott a heves döföléstől, lehajtottam a fejem, és arra gondoltam, néhány nap múlva elutazik, és megszabadulok tőle. Hiába voltam régóta szextárgy az urak világában, mindig eszembe jutott, hogy valaha a gazdag, elkényeztetett úrfik életét éltem, és családunk régi barátjának sohasem kellett volna engednem.

Most azonban dicsértem ténykedését, olyan szavakkal, amiket tanított az ágyasok mestere régi gazdámnál, és az ágyasok itteni mestere is segített szókincset tanulnom, amivel elhitethettem a rajtam ténykedő uraságokkal, hogy életem legjobb érzése, ha pont ő hág.

Nem mindenki szerette a hízelgést, volt, aki rám mordult, hogy fogjam be a számat, de Sir Newark szerette hallgatni, hogy mekkora szupercsődör, és talán el is hitte. Amikor ilyen alkalmak után kiszállt belőlem, és az ágyra rogyott, töltöttem neki egy pohár vörösbort, és miközben elkortyolta, hálásan megköszöntem, hogy ismét igénybe vette szolgálataimat.

Egy ilyen alkalomkor esett meg, hogy felülve ágyán a bort kortyolgatva másik kezével heréimhez nyúlt, megtapogatta őket, majd csodálkozva mondta, hogy „nahát, még megvannak?”. Aztán megtudhattam tőle, amit már amúgy is sejtettem, hogy a férfi ágyasok uram kastélyában mind heréltek. Göcögve nevetett, miközben előrevetítette annak lehetőségét, hogy mire családom kivált a rabszolgaságból, már én is meg leszek csonkítva.

Ezzel eleresztette heréimet, és engedélyt adott arra, hogy felöltözzem, és magára hagyjam. Gyorsan magamra húztam rövid tunikámat, amin kívül nem volt szabad mást viselnünk, hogy akár a folyosón is bárki számára hozzáférhetőek legyünk, és elhagytam a szobáját.

Alig vártam, hogy visszaérkezzek a hálóterembe, ahol hárman osztoztunk a négy ágyon, egy üresen állt a szemközti falnál. Megmosakodtam, hogy eltüntessem magamról Sir Newark szagát, és meztelenül ágyamra feküdtem. Kezeimmel golyóimat babráltam, egyre azt ismételgetve magamban, hogy nem, ez nem történhet meg.

Nicholas nem sokkal később érkezett, és hívott, hogy menjek az ablakhoz, amelyről kitekintve ráláttunk a deresre, amelyet mind jól ismertünk. Egyedül Charley/Charlotte kaphatott verést saját ágyán, de az összes többi botbüntetésre ítélt férfi, legyen az ágyas, piaci árus, kereskedő, katonatiszt, vagy csak erre tévedt utazó, mind ezen kapta meg a neki járó botozást.

Nicholas ajka elé helyezte ujját, és kijjebb tárta az ablakot, hogy jól lássunk mindent.

A férfi ágyasok felügyelője, egy kövérkés kasztrált állt a deres mellett, urunkkal beszélgetve. Jól ismertem már, hiszen nemcsak szóvirágokat tanított nekünk, hanem saját férfiszervét felajánlva szophattuk őt, hogy gyakoroljunk. Ő volt az első herélt, akit szoptam, miközben sóhajokkal megszakítva tanította a helyes technikát, fejtartást. Először nem is akartam megtenni neki, de aztán hájas hasa alá kuporodtam, hogy megnyaldossam szerény méretű férfiszervét. Floren volt a neve, és türelmesen tanított bennünket, férfi ágyasokat.

Most ő állt ott, mély zavarban urunk előtt, aggodalommal tekingetve a deresre, és a mellette várakozó pribékre, aki az odakészített botok között válogatott.

- Uram, miért van erre szükség? – kérdezte hangjában félelemmel.

- Floren, hát nem fogod fel, hogy a saját érdekedben történik? Emlékezz, mióta szolgálsz engem.

- Rég..óta – lehelte a kövérkés kasztrált.

- A huszonegyedik születésnapomra kaptalak. Akkoriban még nem estél át csonkításon sem, és tiltakoztál ellene, hogy az ágyasom légy. Ám én betörtelek.

- Így volt, uram – sóhajtott Floren.

- Az első évben szinte minden hónapban megfeküdted a derest, de azután már ritkábban került rá sor, hiszen egyre több örömöm telt benned. De néhány év múlva már fiatalabb férfi ágyasok kerültek a kastélyba, és ritkábban vettem igénybe a testedet. Hiszen őket is meg kellett ismernem.

- Így volt, így, uram – szuszogta mélységes zavarában a herélt, selyem köntösének övét babrálgatva.

- Te arra vártál, hogy a családod kiváltson a rabszolgaságból, és egyre türelmetlenebbül szoptál, kénytelen voltam ismét a bot segítségét kérni. Akkor múltál harminc, és a deresen megígérted, hogy ismét kezes leszel, ám amint elmúlt a botozás fájdalma a fenekeden, ismét mondogatni kezdted, hogy hazamész, kiváltanak, és soha nem leszel senki ágyas rabszolgája, így volt?

- Igen – hajtotta le fejét Floren.

- Floren, Floren – ingatta fejét gazdánk, feketéből őszülő hajába túrva. – Akkor adtam utasítást az udvari borbélynak, hogy metsszen ki, és bármennyire is tiltakoztál, túlestél a csonkító műtéten.

- Uram, ne is emlékeztess rá – sóhajtott a kövérkés ágyas.

- Utána ki nem akart hazamenni, holmi szégyenre hivatkozva? Ki maradt itt önként? Hát te. És most a szememre hányod, hogy elvettem a fiatalságod, ahelyett, hogy hálás lennél? Kinek a vagyonán híztál el ennyire? – tapogatta meg az úr a herélt ágyas hasát. – Tehát belátod végre, hogy igazán nem nagy büntetés az a huszonöt bot, amiért ezért kapsz?

- Belátom, uram, kegyes vagy hozzám – formálta lassan a szavakat Floren, és kibontotta eddig babrált övét.

- Akkor nem látom be, miért késlekedsz még mindig, vesd le a köntösöd, és hasalj fel a deresre.

Floren engedelmesen végighasalt a deresen, miután köntösét a pálcák és botok állványára akasztva. A pribék leszíjazta, és gazdánk parancsot adott, hogy mérjenek rá huszonöt botütést.

Floren hájas feneke meg-megfeszült, ahogy várta a botot. Urunk felszólította, hogy legyen hálás, amiért csak egy könnyű botozás a büntetése, majd jelt adott a botozás elkezdésére.

- Meglátod, jót fog tenni – búcsúzott Florentől, aki nagyot sóhajtva bólintott.

A következő percekben a pribék keményen megbotozta a panaszosan nyögdécselő férfit, aki nehezen bírta az ütéseket, a pribék szerint azért, mert évek óta nem hasalt már deresre. Floren sírós hangon panaszkodott, hogy nem érdemli a botot, a pribék azonban gondosan kimért ütéseivel ezt a véleményét igyekezett megcáfolni. Végül Floren nyögve feltápászkodott a deresről, és köntöse után nyúlt.

- Hát a fizetség? – kérdezte a pribék.

- Nincs nálam… pénz – rázta a fejét Floren.

- Akkor legkésőbb holnapra hozd el, és hogy ne felejtsd el elhozni, néhány emlékeztetőt botütéssel figyelmeztetlek erre, hajolj előre! – parancsolta a pribék.

- Nem fogom elfelejteni – tiltakozott Floren, de aztán megadóan lehajolt, köntösével kezében.

A pribék öt ütést mért rengő fenekére, melyet Floren jajgatva, és felemelkedve fogadott, de utána a pribék sürgetésére visszahajolt a következőre. Az öt emlékeztető botütéssel együtt harmincszor sújtott le a pribék, majd Floren reszkető kézzel felvette köntösét, és megígérve, hogy megadja a tartozását, megköszönte a botozást, és elsántikált.

folyt.köv.