Karóba ültetve 2.

A tréfa viszonzása (A Karóba ültetve c. történet folytatása)

Fiktív történet egy elképzelt, feudális világban játszódik.

Figyelmeztetés: SM történet, szerepel benne homosexualitás és kínzás is


A pünkösdi ünnepségre sok vendéget hívtam. Alig tudtuk elszállásolni a sok vendéget a kíséretével együtt. Tiszteletét tette Sir Owen is, akinek a fiát megbotozták tévedésből Sir Everald cellájában, és emiatt Sir Owen meglátogatta barátját, akitől elfogadta ugyan a ládika aranyat fájdalomdíjként, de mielőtt visszaindult volna, saját pribékjével csapatta meg Sir Everaldot, aki kínosan érezte magát az incidens miatt, így nem tiltakozott a jóvátétel ezen módja iránt, bár elég kelletlenül hasalt fel a deresre. A huszonöt botütés után kezet fogott Sir Owennel, és ismét szent volt a barátság.

Az esti lakoma után sétára invitáltam Sir Everaldot, aki már a séta elején szabadkozott, hogy legszívesebben már most megcsapatná magát, jogosnak érzi az általam beígért ötven botot, de mégis arra kért, hogy halasszuk a három hetes ünnepségsorozat utolsó napjára, mert Sir Owen igen keményen megcsapatta a minap.

- Barátom, legyen kívánsága szerint. Ám még mindig választhatja a karózást is.

- Nem kívánom a lyukamba a karót – fanyalgott. – Ám amíg meg nem csapat, addig megnézném a rajzait, sőt megmutatnám Sir Owennek is, hogy milyen, amikor valaki karót nyel.

- Oh, tehát a rajzaimra kíváncsi? Menjünk a lakosztályomba, odaadom önnek.

A folyosó kanyarulatán túl a kifelé lejtő, mély ablakpárkányra döntve az egyik nemes úr félig a függöny mögé rejtőzve hágott egy szolgafiút, aki mélyen behajolt az ablakpárkányra, és a rácsba kapaszkodva nézett az udvarra, miközben a vendég úr meghágta. Továbbmentünk, mert nem akartuk zavarni őket.

- Ön aztán vendégszerető házigazda – ámult Sir Everald.

- A kastélyomban minden szolgafiú és szolgálólány tisztában van azzal, hogy megparancsoltam, legyenek készségesek, tisztelettudóak a vendégekkel. Nem utasíthatják el az ilyen jellegű közeledést sem. Erre tessék – az ajtónállók kitárták lakosztályom bejáratát, majd amikor bementünk becsukták a kétszárnyú ajtót.

- Itt vannak a rajzaim – nyújtottam át neki az összefűzött pergameneket, és italt töltöttem két kristálykehelybe. – Foglaljon helyet.

Óvatosan helyezkedett el a kanapén, fel-felszisszenve, és szabadkozott, hogy még mindig eléggé érzi, Sir Owen pribékje botjának nyomát.

- Magam is nehezen ültem le az utóbbi néhány napban, de az udvari gyógyító gyógyfüveinek hála, ismét összeszűkült a lyukam. Azért, ha kérhetem, a közeljövőben tartózkodjék a durva tréfáktól.

Csillogó szemmel forgatta a rajzokat.

- Elkapta a lényeget, uram – egyik ámulatból a másikba esett. – Kiválóan rajzol, és ha meg nem sértem, a feneke is tökéletes. – Ivott egy kortyot, és elgondolkodva nézett rám.

- Ezzel nem sért meg, bóknak veszem – tettem le kezemből a kelyhet. – Óhajtja látni az eredetit is?

- Megmutatná? Valóban? Kíváncsi lennék, hogy teljesen össze tudott-e szűkülni.

- Miért ne? Parancsoljon – felkeltem, és lehúztam nadrágomat, majd kissé előrehajoltam, hogy meg tudja nézni.

- Ez csodálatos – tapogatta meg, majd széjjelhúzta. – Valóban összeszűkült. Legszívesebben meghágnám most.

- Ne tartsa vissza magát, uram! – fordultam feléje. – Részemről a megtiszteltetés.

Sir Everald élt a lehetősséggel. Utána visszamentünk a többiekhez, a nagyterembe.

A „Karózásom története” című pergamengyűjtemény körbejárt, a nemes urak és hölgyek kézről kézre adták, előbbiek elismerő pillantásokban részesítettek, a hölgyek sikkantgattak, miközben szembesültek a valóval, hogy a tömlöcök mélyén hogyan húznak karóba valakit, alkalmasint engem. Népszerűségem töretlen volt. Kérdésekkel árasztottak el, melyekre visszafogottan felelgettem, és javasoltam a karó kipróbálását, ami viszont nem volt kedvükre való.

A további három hét a mulatozás és az élvezetek jegyében telt. A baknyúl természetű nemes úr meghágta az összes szolgafiút, néhány méltóság követte példáját, ám a többség kétségtelenül a szolgálólányokat tette magáévá. Néhány titkos flört is szövődött az arisztokrácia képviselői között, nem egy kihűlt házasságban élő asszony kivirult. Régi igazság, hogy egy ilyen többhetes ünnepség eredményeképp mindig több gyermek jön a világra.

Engem általában Sir Everald hágott ezekben a hetekben, de nem ő volt az egyetlen. Sir Scott a legjobb kardvívó hírében állt, magam is jeles vívó lévén próbára tettük egymás tudását. A nemes nem volt már fiatal, sötét haját fehér sávok csíkozták, mégis, párduckönnyedségű mozgása, gunyoros pillantása kihívás volt számomra. Napokig próbáltuk egymást legyőzni, míg végül valami ürüggyel lakosztályomban kötött ki. Utóbb bevallotta, hogy nem sok esélyt látott arra, hogy a házigazdát, a bohém Sir Martint lehetősége meghágni. Néhány alkalommal még kapott lehetőséget erre a vendégeskedés alatt, de aztán Sir Everald is igényt tartott a társaságomra, így visszahúzódott.

Gyorsan elterjedt a hír, hogy a vendégeskedés utolsó napján fel kell feküdnie a deresre, és ötven botot fog kapni. Mindenki látni akarta, hogy megcsapatja magát. Sir Owen mindenkinek elmesélte, hogy néhány hete ő is deresre húzatta a nemest.

Sir Everald az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy megússza, ám még túlságosan emlékeztem a karóra, ami egy teljes napig keserítette az életemet. Próbált alkudni, még aranyat is kínált, de kinevettem.

- Mit kezdenék az aranyával, uram, hiszen jóval gazdagabb vagyok. Hogy szeretőmmé tettem, nem ok arra, hogy elfelejtsem a kis tréfáját.

- Nem kívánom a botot – ismételte makacsul.

- Nézzen ki – vezettem az erkélyre, lenn az udvaron éppen deresre hasalt egy kereskedő, kibontva nadrágját. – Uraságod szerint ő kívánja?

- De ő nem nemes – felelt Sir Everald tétován.

Lenn a pribékek deresre húzták a szikár kereskedőt, és lehúzták fenekéről nadrágját, melyet előzékenyen meglazított, mielőtt lehasalt. A negyvenes férfi megmarkolta a deres lábait, és nagy levegőt vett. Az egyik pribék nekiállt, hogy megbotozza. A kereskedő nem volt hangos, de máskor is csak nagyokat sóhajtott, ha gyötörte a bot. Szinte egykedvűen hasalt, és időnként megrázta a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy botozzák.

Sir Everald érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Ő ki és miért kap? – bökött egy ifjúra, akit a kereskedő után húztak deresre.

- Egy ágyas, akit férfiak használnak. Ha úgy ítéli meg az ágyasok felügyelője, hogy nem jól végzi a munkáját, akkor megcsapatja.

- Ő is csendes, miért?

- Az elején igen, de a vége felé már igencsak hangosan jajgat – legyintettem. – Jöjjön, Sir Everald, bontsunk ki egy palack vörösbort, aztán készüljön fel.

- Azt hiszem, ezúttal nincs más választásom – felelte.

Sir Everald botozását mindenki látni akarta a vendégektől a szolganépig, ezért mire odaért a dereshez, kisebbfajta sokadalom támadt. Megnézte a botot, majd bólintott, és lehasalt, hogy leszíjazzák. Elkezdődött a botozás. Sir Everald fegyelmezetten nyögött, sóhajtott közben. Látszott, hogy nem először van része ilyen figyelmességben. A kezdeti berzenkedés után sikerült ráhangolódnia, és fojtott nyögésekkel fogadta a botütéseket. A kiadós botozás után megköszönte pribéknek, amiért ilyen alaposan elverte, ezután kecmergett talpra, szolgái megigazították ruházatát. Kezet fogtunk, és ezzel helyreállt a béke.


Vége