Injekciókúra

Injekciókúra

Fiktív történet, amely egy olyan elképzelt világban játszódik, mely legjobban a Viktória-korabeli Angliához hasonlít.

Figyelmeztetés: a történetben medical, botozás és homoszexualitásra való utalás is megjelenik, tehát csak az olvassa, aki számára ezek nem a taszító kategóriába esnek.



Az orvos csütörtökön délután fogadott rendelőjében, a belvároshoz közel, mégis egy csendesebb utcában. Hintómból kiszállva sétapálcámmal megzörgettem a viktoriánus épület kapuját, kisvártatva egy szolgáló beengedett.

- Várnia kell, Mr. Williams, a doktor úr még előző páciensével foglalkozik.

A várószobába kihallatszott a rendelőből az orvos hangja, ahogy csitítja páciensét.

- Ne mozogjon, Mr. Andrews, most szúrom meg!

- Aúúú – jajdult egy férfi. – Biztos benne, hogy ez használni fog?

- Pillanatnyilag ez a legkorszerűbb gyógymód – felelte a doktor.

A páciens nyögdécselve dünnyögött valamit, amit nem értettem, majd kisvártatva megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Kész?

- Most már szoríthatja, nehogy kifolyjon – hallottam az orvos hangját. – Felhúzhatja a nadrágját is, készen vagyunk. Ugye, nem is volt olyan kellemetlen?

- Mivel tartozom? – jött meg a hangja a férfinak.

- A vizsgálatért és a rectális injekcióért összesen négy fontot számítok fel – válaszolta az orvos.

Kisvártatva nyílt az ajtó, és a páciens futólag pillantott rám. A negyven körüli szikár férfi átvette a szolgálótól cilinderét és felöltőjét, majd távozott.

Az orvos kezét törölgetve egy kendővel, beinvitált.

- Jöjjön, Mr. Williams!

Becsukta mögöttem a rendelő ajtaját, és hellyel kínált.

- Mik a panaszai?

- Rosszul alszom mostanában. Nyugtalan vagyok. Időnként búskomor.

- Mennyi idős, uram?

- A negyvenhármat töltöttem be március idusán.

- Mostanában gyakori tünet az alvászavar, nyugtalanság, és a búskomorság sem ritka.

- Tud valami ellenszert, uram? Nem lennék hálátlan, ha kigyógyítana.

- Azt hiszem, megvan az ön bajára a gyógyszer. Felírok önnek egy injekciókúrát.

- Hogyan? – hökkentem meg.

- Merőben új módszer, hatásosságáról saját maga győződhet meg, az eddigi eredmények biztatóak. A kezelés első alkalommal vizsgálattal együtt négy font, a további injekciókat azonban alkalmanként két fontért kaphatja meg.

- Ez elfogadható árnak látszik – bólintottam. – Hová szúrja a tűt?

Körbejárt tekintetem a rendelőben, és megakadt a fehér kendőre helyezett, kiürült fecskendőn.

- A rectális szakaszba kell juttatni a szert – magyarázta az orvos.

- Van önnek gyakorlata ebben? – firtattam.

- A kérdés is sértő – fortyant fel. – Eddigi pácienseim, akiknek rectális injekciót szúrtam a végbélnyílásába, mind elismerően nyilatkoztak rólam.

- Az előző páciens is kapott?

- Miért kérdezi? Igen, neki azzal adtam be – intett állával a kiürült fecskendő felé.

- Úgy hallottam az ajtón keresztül, hogy eléggé megviselte a dolog.

- Elismerem, hogy kissé kellemetlen, de az az úr mégis vállalta.

- Miért kellemetlen?

- Uraságod azonnal megtapasztalhatja. Kérem, tegye szabaddá a fenekét, és hasaljon a vizsgálóasztalra. Megnézem, szúrható-e a végbél, és ha igen, akkor haladéktalanul megkezdjük a kezelést.

- Erre kíváncsi leszek – válaszoltam, majd felkeltem, és meglazítottam övemet.

Mire végighasaltam a vizsgálóasztalon, és felkönyököltem, hogy lássam, mit csinál, már elő is készítette a gyógyszert. Egy új fecskendőbe bíborszínű folyadékot szívott fel, és fenekem fölé hajolt.

- Lazítsa el, kérem, hadd lássam. Lesz szíves kitolni – noszogatott, mire kelletlenül engedelmeskedtem.

- Uraságodnak kissé nagyobb a feneke az átlagosnál, de ettől még kiválóan szúrható – tapogatta meg, majd ujjával beleturkált.

- Mit csinál? – érdeklődtem zordan.

- Előkészítem a szúrás helyét, látnom kell, hogy kissé kinyílik – ujjaival szétfeszítette a szűk nyílást, majd figyelmeztetett, hogy most fog szúrni.

A következő pillanatban éreztem, hogy a tű végigsiklik a bejáratot körülvevő húsgyűrű szélén, az orvos egészen a bíborszínű folyadékot tartalmazó tartályig betolta fecskendőjét.

- Nna, azt hiszem, a helyén van – hallottam hangját. – Ugye, nem is olyan kellemetlen? Milyennek érzi?

- Nyom és feszít – hajtottam le a fejem.

- Várjon egy kicsit, mindjárt meginjekciózom, kérem, tartsa addig a fecskendőt.

Visszaereszkedtem a vizsgálóasztalra, fenekemben a fecskendővel. A doktor az ajtóhoz lépett, és megkérdezte az odasiető szolgálót, hogy hányan várhatóak még. A válaszon elgondolkodott, és leírt valamit az asztalán lévő jegyzettömbbe.

- El kell mennem, háznál várnak fél óra múlva. Máris jöhet takarítani – szólt ki.

Erre felkaptam a fejem.

- Doktor úr, nem felejtett el valamit?

- Egy pillanat, azonnal meginjekciózom – felelte, és visszatért hozzám. – Lesz szíves ismét kitolni és ellazítani.

A szolgáló törölgetni kezdte az íróasztalt, az ablakot, kellemetlenül éreztem magam a jelenlétében akkor is, ha számára megszokott látvány volt egy hasaló férfi, aki éppen injekciót kap fenéklyukába.

- Nagyszerű – hallottam az orvos hangját, aki ismét megfogta a fecskendőt. – Most megtanítom egy versikére, amit meg kell tanulnia, és amíg szúrom, addig mondogassa magában. Injekció, lyukba való, jaj de jó, ha megszúr, az injekció! Halljam!

- Erre mi szükség van? – néztem hátra. – Enélkül is beadhatja.

- Eltereli a figyelmét, de ha nem, hát nem – ezzel elkezdte befecskendezni, ahogy ő nevezte, a rectális szakaszba, a bíborszínű folyadékot. Éreztem benn a hidegét, valamint azt is, hogy csípős.

- Aúúúúú – jajdultam panaszosan, és visszahúztam fenekemet.

- Tolja csak ki újra, mindjárt megvagyunk! – parancsolta, és apránként tovább adagolta belém a szert.

Nyögdécselve tűrtem ténykedését, lábujjaim begörbítettem, fejem lehajtottam, és amikor a végén újra rányomott a tűre, ismét felnyögtem. Aztán éreztem, hogy a tű végigsiklik a húsgyűrűn, immár kifelé.

- No látja, nem is volt olyan kellemetlen – emelte fel a kiürült fecskendőt. – Most már nem kell kitolnia, és szorítsa össze a lyukat, nehogy kifolyjon a szer. Jobban érzi magát?

- Még mindig úgy érzem, mintha benn feszítene a tű – állapítottam meg csodálkozva.

- Majd elmúlik ez az érzés. Felkelhet. Nagyon csípi?

- Meglehetősen – igazítottam meg ruházatomat, és felkeltem a vizsgálóasztalról.

- Néhány órán át csípni is fogja, hacsak…

- …hacsak? – kaptam mohón a szón. –

- Egy alapos botozás elmulasztja. Van, aki innen azonnal a botozóházba megy, mások hazamennek, és odarendelnek egy pribéket. Találkoztam olyan úrral, aki ugyanakkorra rendelte oda a pribéket, amikor megkapja az injekcióját, és még ki se értem a házából, már hallottam, hogy utasítást ad, hogy a pribék vágjon rá jó huszonötöt.

- Ha ez használ, akkor magam is igénybe veszem – feleltem angol hidegvérrel.

A bíborszínű folyadék változatlanul csípett.

- Uraságod jól döntött, ha javasolhatom, a Peters házat, ahol remek verést kaphat, intimebb körülmények között, mint a botozóházban, ahol több deresen is folyik a teremben a botozás. Persze ennek is ára van.

- Hálásan köszönöm – feszengtem. – Szerencsére vár a hintóm, és oda tudom vitetni magam.

- Négy font lesz a vizsgálat és az injekció. Itt a versike, ne felejtse el megtanulni – nyújtott felém egy apró papírdarabot, melyet mellényzsebembe csúsztattam. – Akiket régebb óta injekciózok, esküsznek rá, hogy eltereli a figyelmüket, és magam is azt tapasztalom, hogy könnyebb őket injekciózni.

- Itt a pénz, doktor úr – tettem le néhány bankót íróasztalára. – Jövő csütörtökön eljönne hozzám? Leírom a címet.

- Hogyne, uram, de ha az otthonában szúrom meg, akkor három font az injekció ára.

- Rendben van. Hány alkalomból áll a kúra? – kérdeztem.

- Összesen húsz injekciót kell beadnom, és szükség szerint a kúra megismételhető. Meglátja, heti öt percet kell az egészségére szánni, a botozással együtt sem tart tovább fél óránál, és mintha újjászületett volna.

- Akkor várom önt, doktor úr, jövő csütörtökön pontban három órakor. Most azonban elnézését kérem, de haladéktalanul meg kell csapatnom magam.

- Viszontlátásra, uram!

Hamarosan a hintóban zötykölődtem a Peters ház felé. A házat régebb óta volt szerencsém ismerni, bár mióta felsőfokú tanulmányaimat befejeztem, alig néhány alkalommal vettem igénybe szolgáltatását. Legutóbb éppen három hónapja, amikor dührohamot kaptam, és a szolgáim elhoztak ide, hogy egy kiadós botozás megnyugtasson. Emlékszem, alig tudtak deresre húzni, úgy rugdostam, kapálóztam, és magamból kikelve ordítottam. Már az első ütéseknél éreztem, hogy a feszültség távozik belőlem, és ezzel gázok is fenéklyukamból, de ilyen máskor is megesett, ha botot kaptam. A huszonöt botütés után kisimulva, megnyugodva keltem fel a deresről, és bár jó néhány fontot otthagytam, elégedetten tértem haza.

- Mr. Williams? De rég láttuk – fogadott egy inas.

Elvette cilinderem és felöltőm, majd a deresszoba felé terelt.

- Éppen nincs senki, rögtön hívok egy pribéket, addig lesz szíves megfeküdni a derest.

Mire letolt nadrággal, csupasz fenékkel felhasaltam, valóban megérkezett a pribék, és levett egy botot a falra akasztott eszközök közül, miközben egy inas deresre húzott.

- Mit szólna ehhez? – mért ki egy kóstolót a bottal.

- Ahh, ez jólesett – emeltem fel a fejem. – Kérem, részesítsen huszonöt botütésben.

- Gondoltam én, hogy visszajön – lendítette meg a botot, és ismét megkínált vele.

- Miből gondolta?

- Általában visszajáró vendégeink vannak – csevegett tovább. – Uraságod ma miért érezte szükségét a verésnek?

- Lejjebb – kértem, majd elégedett nyögésekkel nyugtáztam, hogy a következő néhány ütést fenekem alsó részére kapom.

- Nos, hát mi hozta erre újra? – botozott tovább fesztelenül.

- Injekciót kaptam, és a csípés ellen csapatom magam – feleltem nagyokat nyögve.

- Maga is szúratja? – kérdezte csodálkozva. – Mostanában gyakran kell botoznom olyan arisztokratákat, akik injekciókúrát kapnak. – mesélte, miközben tovább nyögdeltetett a bottal.

- Elég jókat hallottam a hatásairól – nyögtem. – Áhh – sóhajtottam a következő ütéstől.

- Gondoltam, hogy jobban használ, ha az injekciózott nyílás közelében botozom erősebben.

- Valóban – nyögtem.

- Ízlik? – kérdezte, majd kimérte az utolsót, amitől ismét nagyot nyögtem.

- Csaknem teljesen elmúlt a csípés – keltem fel tágra nyílt szemmel. – Ön aztán érti a dolgát. Öt font lesz, ugye?

- Áraink nem változnak – mosolygott. – Tudja, milyen történet kering erről az újfajta injekcióról?

- Nem, de ha megosztja velem, hálás leszek érte – feleltem sokkal jobb hangulatban.

- A fáma szerint egy rabot heti rendszerességgel botozásra ítéltek, ám igen rosszul viselte. A börtön orvosa találta ki, hogy fél órával a botozás előtt megszúrja a fenéklyukát, bead egy nyugtató injekciót, ami ezzel a mellékhatással járt. A rab sokkal könnyebben ráhangolódott a botra. Mire kiszabadult, magával vitte az injekció ezen hatásának hírét és az elkészítés receptjét. Az orvosok aztán hozzátettek ezt-azt az új szerhez, amitől további jó hatásokat értek el, és a rab meggazdagodott. A szer valóban kiváló, és utána az ember valósággal kívánja a botot.

- Teljesen elmúlt a csípés. Jövő csütörtöktől megrendelnék egy helyszíni verést saját magam számára. Kijár hozzám az orvos, és miután meginjekcióz, haladéktalanul megcsapatnám a faromat.

- Remek gondolat, fel is írom. A helyszíni botozás ára azonban hat fontnál kezdődik. Ezért huszonötöt kaphat, az ötven bot ára tíz font.

- Értem – tapogattam fenekemet. – Itt a mai ára, és jövő hét csütörtökön három órára várok egy gyakorlott pribéket.

- Meglesz, uram – hajlongott a férfi.

A szolga hozta a cilinderemet, felöltőmet, és felkapaszkodtam a hintómba.

A következő néhány csütörtökön fokozatosan szoktattam magam az injekcióhoz. A doktor valóban ügyesen injekciózott, mire megérkezett, rendszerint csak egy brokát házikabátot viseltem. Utasítottam a személyzetet, hogy ilyen alkalmakkor ne zavarjanak. Egyedül Gregory barátom lehetett jelen, aki remekül rajzolt, így megörökítette ezen alkalmakat. Előtte nem voltak titkaim.

A doktor elfogadott egy pohárka Sherryt, azután kinyitotta táskáját, és ezt jelnek vettem a készülődésre. Néhány más pózban is kaptam, hajoltam át karosszék támláján, dőltem hasmánt asztalra, de ma feltérdeltem az asztalra, és térd-könyök pózban vártam, hogy határozottan megszúrjon. Ettől a mozdulattól féltem, ha nem is vallottam be. Sosem tétovázott, a hirtelen, biztos mozdulat mindig meglepett, ahogy a fecskendőt belém vágta. Méltatlankodva nyögtem, de a java ezután jött, a bíborszín folyadék, amit befecskendezett fenéklyukam mélyére. A hideg, csípős folyadék apránként érkezett, és két-három percet is igénybe vett, míg kiürült a fecskendő tartálya. Nagy önuralommal tartottam fenekemet, kínomban többször is elhadartam a versikét, ám így is, mire megkaptam a kellemetlen injekciót, alaposan megnyögdeltetett. „Injekció, lyukba…aúú…való, jajde jóóóóó…ha megszúr… az injekció” Az ostoba versike mondogatása még bizarrabbá tette a helyzetet.

Végre kihúzta a tűt, és megpaskolta faromat.

- Ez az, egyre jobban bírja. Mit szólna legközelebb, ha lehajolna hozzá?

- Nem tartom jó ötletnek, doktor úr – ráztam a fejem, miközben összeszorítottam lyukamat, és lemásztam az asztalról. – Annyira csíp ez az istenverte szer, hogy nem bírnám ki. Inkább megint az asztalon, térd-könyök pózban injekciózzon meg.

- Rendben, a lényeg úgyis, hogy megkapja az injekcióját. Gratulálok, egyre jobban megy a versike.

Felvette a pénzt az asztal széléről, és eszközeit összeszedve összecsattantotta táskáját.

- Akkor jövő csütörtökön, uram – vette kalapját, és távozott.

Gregory-hoz léptem, és belelestem a rajzába. Hétről hétre lerajzolta, hogyan küzdök az injekcióval, és utána a botozást is megörökítette vázlatfüzetébe.

- Nem is emlékszem, hogy felkaptam a fejem, amikor megszúrt – böktem az a rajzra.

- Mindig ezt csinálod – nevetett barátom. – Bevágja a tűt abba a szőrös lyukadba, te felkapod a fejed, és bőgsz, mint egy kisborjú. Már oda se kell néznem, tudom ez a „most kapta meg a tűt Lenny barátom”-nyögés.

- Tényleg ennyire szőrös a lyukam? – meredtem a rajzra. – Túlzol.

- Pedig de – nyúlt a keze ügyébe készített vörösboros kehelyért gúnyosnak szánt mosollyal, ám zöld szemeiben szerelem ragyogott.

Megrántottam a csengőzsinórt, jelezve, hogy a Peters házból rendelt pribék bejöhet.

- Nagyon csíp, ideje megcsapatnom – szabadkoztam.

A botozó, egy izmos, középkorú férfi lépett a szobába, kezében egy ujjnyi vastagságú, megfelelő hosszúságú bottal.

- Szolgálatára – hajolt meg.

- Kérem, mérjen ki a faromra huszonötöt – vetettem le a brokát házikabátot, és egy sóhajjal visszamásztam az asztalra, melyre szíjakat szereltettem.

Ezek tartottak nyugton, miközben csapattam magam. Gregory barátom kapkodva rajzolt, nekem meg már rugdalt a lábam, annyira csípett a szer.

A pribék kimérte a megfelelő távolságot, majd türelmetlen intésemre könnyedén megsuhintotta a botot, és megkínált vele. Felnyögtem, és megmarkoltam az asztal szélét. A következő percekben a botozás hangja kapcsolódott össze nyögdécselésemmel, Gregory meg is jegyezte, hogy hallatszik a hangomon, hogy ízlik a bot. Elégedett nyögéssel fogadtam az utolsó botütést is, melyet a pribék fenekem alsó felére mért. Aztán letette a botot, és kioldotta a szíjakat. Feltérdeltem, és remegő lábakkal lemásztam az asztalról. A csípés enyhült, és tudtam, hogy hamarosan el fog múlni. Felvettem brokát háziköntösömet, és a fiókból kivettem a hat fontot.

- Köszönöm, uram, ez jólesett – adtam a pribék kezébe.

- Isten megáldja az urat – tette el a pénzt, majd felkapta a botot, és hajlongva elhagyta a szobát.

Gregory még mindig rajzolgatott, fenekemet tapogatva léptem mögéje. Legújabb szénrajzán az asztalon hasaltam, bőrszíjak szorították le karom és lábaim, a bot éppen lecsapott, testem megfeszült, tágra nyílt szemmel emeltem fel a fejem, arcomon látszott a meglepetés.

- Ez az első ütés volt, akkorát nyögtél tőle, hogy tisztában voltam azzal, hogy még nem hangolódtál rá a botra.

- Valóban, kellett néhány botütés, hogy ne berzenkedjek a faromat gyötrő bot ellen – vallottam be, miközben fájdalmas sóhajjal dörzsölgettem a brokát anyagon keresztül hátsómat.

A jó Gregory természetesen ezt is megörökítette egy következő rajzán. Megállapítottuk, hogy kedélyem az elmúlt hetekben jelentősen javult, és álmatlanságról sem panaszkodhattam, hiszen szeretkezéseink után gyorsan álomba zuhantam.

folyt. köv.