Remegés

Remegés

Már nem tudom a holnapot,
vajon ismét fájó szívvel látom e napot.
Vajon lesz e még kétely bennem mi marja majd a lelkem,
s vajon könnyes szemekkel nyugtalanul fekszem.
Talán elfáradtam, s mást nem is kívánnék mint nyugalmat,
talán a sors számomra mást nem is mutathat.
Van út mit talán egymagam kell, hogy bejárjak,
s van még szív talán még mire rá kell, hogy találjak.
Egy szív mit szeretni lehet,
egy szív mi sose feledi majd neved.
Nem hagyja, hogy szenvedj a kétes gondolatoktól,
ha lesújtja várad ne építs újat romjaiból.
Vagy már feledésbe torkollott minden,s szíved üres benne már érzés nincsen,
pedig még most is te vagy számomra a drága kincsem.
Hibáztam, s ennek súlyát még most is vállamon cipelem,
harc ami bennem van szívem lelkem kiteszem.
Bárcsak ne lett volna így ekként marrom lelkem, s ezekkel a gondolatokkal minden éjjel együtt fekszem.
Minden egyes nap egy ábránd mit két karommal követek,
minden egyes nap egy ábránd miként ajtód előtt állok, és zörgetek.
Elfáradtam, hogy kergessem a hiú ábrándokat,
elfáradtam, hogy gyártsam az agyam által kreált vázlatokat.
Egy megtört szív sebei is egyszer begyógyulnak,
amit egykoron rossznak hittél egyszer csak megfordulnak.
Az idő ketyeg, s minden egyes lépteiddel talán távolodunk,
s talán minden egyes érzéssel sokszor várakozunk.
Az érzésekkel teli csöpp kis szív egyszer kővé dermed,
s elfogadja hogy számodra szívedben nincs már itt helyed.
Az idő ketyeg, s minden egyes perc egy út a pokol ösvényén bandukolva,
talán jobb lehet ha egy magas szikláról életünk újrakezdjük a mélybe ugorva.