Karóba ültetve

Karóba ültetve

Egy fiktív, feudális világban játszó történet egy megalázó, középkori büntetésről, a karóba húzott nemes szemszögéből.


A lélegzetem kihagyott egy pillanatra, amikor az őrök közölték velem, hogy másnap karóba ültetnek. Megmutatták a karót is, ami seprűnyélre emlékeztetett, és közel arasznyira kell felhelyezniük, mutatták a jelet. Az éjjelt kétségek között töltöttem. Vajon mennyire fog meggyötörni? Felidéztem mindent, amit tudtam a végbél karózásáról.

Több férfit is ismertem, akik megismerkedtek a karózás procedúrájával. Kellemetlen volt számukra beszélni is róla. Aki felidézte az a kegyetlen, feszítő nyomásra emlékezett, ami kitöltötte lyukát, és nem kívánta vissza. Azt állították, hogy meg lehet ülni, és a titka a lazítás. Az átlagosnál szűkebb végbélnyílásokat persze nehezebben tudtak karózni, de végül mindenki, akit erre ítéltek, megkapta, és emlékezetes napot töltött a végbélkarójával. Többen is tanácsolták, hogy lazítsam el, és akkor kevésbé fáj. Reggeli után nem sokkal két őr értem jött.

- Eljött az idő – nyitották ki a tömlöc ajtaját, és elkísértek a kínszobába, ahol egy faggyús vödörben néhány karó várakozott.

- Uraságod választhat – készségeskedtek az őrök.


Nem láttam sok különbséget köztük. Mind alkalmasnak látszott arra, hogy egy magamfajta harmincnégy éves nemes urat megkínáljanak vele. Ráböktem az egyikre, majd sóhajtva vártam, hogy mit tesznek.

- Kérem, vetkőzzön le teljesen – utasított a fiatalabbik.

Társa bólogatott:

- Fél óránál tovább nem szokott tartani - biztatott az idősebbik. – Higgye el, sok fenéklyukat megkaróztam már.

- Igyekszem segíteni önöknek – ígértem.

- Először is kap néhány botot, ezzel felkészítjük a farát – közölték. – Lesz szíves lehajolni!

Levett egy botot a fali tartóról, és intett, hogy hajoljak előre. Engedelmesen meghajoltam a botnak, mire kiadós botütésben részesített.

- Ahh, köszönöm, uram – hálálkodtam felegyenesedve, majd amikor felemelte a botot, és intett, hogy újra megkínálna vele, ismét lehajoltam. Könnyedén megcsapott ismét. – Auhh, köszönöm – egyenesedtem fel fenekemet tapogatva.

- Még egyet kap, kérem, hajoljon le – utasított az őr, és harmadszorra is bemutatott a botnak.

- Auuhhh, ez jólesett – dörzsölgettem elégedetten a botütés helyét faromon.

Kissé sajnáltam, hogy a bot visszakerült a falra, meglehetősen ízlett a fenekemnek, hogy megkínáltak vele. Fényűző kastélyomban az udvari orvos ragaszkodott hozzá, hogy havonta megfeküdjem a derest, és mivel magam is úgy találtam, hogy jót tesz a kiadós botozás, néhány hetente lehasaltam egy jó huszonöt bot kedvéért. Most azonban, mivel a szemmel láthatóan unatkozó északi szomszédom elraboltatott e durva tréfa kedvéért, igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből.

- Ugye, valóban van gyakorlatuk a végbél karózásában? – kérdeztem, és a faggyús vederben álló karókat néztem.

- Ne aggódjon uraságod, fél óránál tovább nem fog tartani. Kérem, helyezkedjen el a bakon arccal lefelé, oldalra húzott térdekkel, és lazítson.

- Mennyire fog fájni? - firtattam, mert még mindig tele voltam aggodalommal. – Meglehetősen szűk ama nyílásom.

- A felhelyezést megkönnyíti a faggyú, ám így is meg fogja érezni – kaptam meg a választ.

A bakhoz léptem, és némi segítséggel felvettem a pózt.

- Kapaszkodjon, uram! – tanácsolták az őrök, és hallottam, ahogy kiveszik a nekem szánt karót a faggyús vederből, mert a síkossá tett farúd cuppanva hagyta el a faggyús vedret.

- Kérem, csússzon lejjebb és húzza szét a fenekét! – utasítottak.

- Ugye, óvatosak lesznek? – tettem eleget a parancsnak.

- Lazítson – az egyik őr vállaimnál lefogott, míg a másik hozzáérintette szűk nyílásomhoz a karót, és nekifeszült, hogy behelyezze a végét.

Nagyot nyögtem, ahogy megéreztem a nyomást, és igyekeztem megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy ellazítottam végbélnyílásomat. A kemény karó behatolt fenéklyukamba, széjjelfeszítve azt. Az izmos őr még kent oda a faggyúból, majd ismét nekifeszült. Elengedtem a fenekem széthúzását, hogy megkapaszkodjak, hiszen már a karóm vége benn volt. Fegyelmezetten nyögve fogadtam magamba centiről centire a durván faragott eszközt, mert igen kellemetlen és megalázó volt számomra a helyzet. Nyögdécselés közben az is megfordult a fejemben, hogy másikat kellett volna választanom, bizonyára akadt vékonyabb is.

Ekkor nyílt a kínszoba ajtaja, és a kastély ura tett látogatást a pincében.

- Áhh, már elkezdték? - lépett hozzánk. - Hogy ízlik a karó hőn szeretett barátomnak?

- Uraim, kérek egy kis pihenőt – emeltem fel a fejem, és amikor a vállaimat leszorító őr elengedett, felkeltem a bakról.

Lépkedtem néhányat, miközben a karó kimeredt faromból, szorítottam végbélnyílásommal, nehogy kiessen.

- Sir Everald, azt hiszem, hogy ez már túlmegy a tréfa határán - álltam meg a kastély ura előtt.

- Pedig igazán szórakoztató ötlet volt részemről, nem gondolja? Akkor találtam ki, amikor ama őszi vadászat után a lakomán Sir Owen megjegyezte magáról, hogy úgy ül ott, mint aki nyársat nyelt. Nyomban elhatároztam, hogy alkalomadtán megnyársaltatom.

- Engedelmével, ez esetben visszatérnék a bakra - törődtem bele sorsomba azzal, hogy alkalomadtán visszakapja a tréfáját.


Mivel nem tett ellenvetést, a bakhoz léptem, megszorítottam a karót, nehogy kiessen, miközben felveszem a pózt, majd elhelyezkedtem a folytatáshoz.

- Milyen mélyen kell felhelyezni? – néztem hátra.

- A neheze még most jön, ugye, tudja, uram? Még csak félig van benn, és a jelig kell tolni – felelte az őr, aki éppen megfogta a karómat. – Lazítson, és ha kívánja, megint pihenhet.

- Később visszajövök - búcsúzott Sir Everald, és elhagyta a kínszobát.


- Kérem, ne fogjon le, megpróbálok nyugton maradni - szóltam a hozzám lépő őrtől.

- Megpróbálhatjuk, de ha elhúzódik, akkor ismét lefogom! – figyelmeztetett.

- Sose gondoltam, hogy egyszer ilyenben részesítenek – kapaszkodtam meg, és felkészültem a nyomásra.

Az őr először megcsavarta a faromban fészkelő karót, amitől faggyúcseppek hullottak le a karóról, hallottam, ahogy a rideg kőpadlóra toccsannak. Azután nekifeszült a karónak, és megnyögdeltetett vele. Ahogy centiről centire mélyebbre tolta. Úgy éreztem, tele van vele a szűk lyukam, és aprókat mozdultam csípőmmel, hogy segítsem a karó útját. Centiről centire préselte belém, megizzasztott vele nemcsak engem, de magát is. Időnként cseréltek, és a kipihent őr feszült a karónak. Minden egyes centiméterért megkínlódtam, nagyokat nyögtem, ahogy egyre mélyebbre tolták bennem a karót. Kínomban öklömmel a bakra sújtottam, és ismét pihenőt kértem.

Ezúttal is engedték, hogy a kínszobában járkáljak. Már nem kellett szorosan fognom a karót lyukammal, mert keményen fészkelt bennem. Lepillantottam rá, miközben remegő lábakkal járkáltam.

- Tompa a vége, ezért esetleg meg is próbálhatna ráülni – javasolta egyikük, mire körülnéztem, majd a sarok felé hátrálva a falak és a kőpadló találkozásához illesztettem a karót. – Helyezkedjen rajta, hogy mélyebbre csúszhasson.

- Hallottam már olyanoktól, akiket karóztak, hogy meg kell ülni a karót, de csak most értettem meg, hogy mire gondoltak – feleltem, miközben óvatosan megtámaszkodtam rajta.

Nem volt kényelmes. Feszített, változatlanul nyomott, és a felhelyezéstől procedúrájától még mindig sajgott egész lyukam. Apró, óvatos mozdulatokkal kerestem jobb ülést rajta, és örömmel éreztem, hogy enyhül a fájdalom, elmozdult bennem arról a helyről, ahol nem tudott továbbmenni, és a sikeren felbuzdulva széthúztam a fenekemet, és addig helyezkedtem rajta, amíg sikerült még egy centinyit magamba fogadnom. Ám tovább nem és nem ment, hiába lélegeztem mélyeket, testem megmakacsolta magát.

- Uram, ha úgy gondolja, eleget üldögélt, térjen vissza a bakra! – szólt az egyik őr, és sóhajtva engedelmeskedtem. Ám mielőtt ráhajoltam volna, eszembe jutott valami.

- Kaphatnék inni? – kérdeztem, mert a nyögdécseléstől kiszáradt a torkom.

- Persze – egyikük megmerítette a kupát a vizes vödörben, majd felém nyújtotta.

Mohón kortyoltam el az éltető nedűt, miközben billegő karómat szorítottam lyukammal, majd farkamat igazgatva harmadszorra is elhelyezkedtem a bakon.

Később több rajzot is készítettem karózásomról. Megrajzoltam, ahogy levetkőzöm a faggyúval töltött vedret nézve, amelyben a karók várakoztak, azon gondolkodva, vajon melyik is lesz az enyém.

A következő rajzon azt a pillanatot örökítettem meg, ahogy a bakhoz lépek, és összegyűjtöm a bátorságomat, hogy elhelyezkedjek rajta.

Újabb rajz örökítette meg, ahogy már a bakon fekszem, kétoldalt felhúzott lábakkal, két kézzel széjjelhúzva fenekemet, miközben az egyik őr a faggyútól csöpögő karót a szűk nyílásomhoz illeszti és megböki vele, hogy kinyíljon.

Néhány rajzon az őrök nekifeszülnek a karónak, miközben nyögdécselve kapaszkodom a bakon, arcomon is látszik, mennyire koncentrálok, miközben lábaim a levegőbe rugdalnak a bak két oldalán, mintha maga a karó ugrándoztatna.

További néhány képen örökítettem meg a pihenőt, amikor járkáltam, a faromból kiálló méteres karóval

Azt is lerajzoltam, ahogy szégyen pírjával arcomon ülök a sarokba támasztott karón, és mélyeket lélegezve próbálom mélyebbre juttatni.

A harmadik, utolsó nyomássorozat volt a legfájdalmasabb. Erről is több rajzot készítettem utólag. Még mindig nem fogtak le, mert erősen kapaszkodva fogadtam a karó további centijeit lyukamba. Az ezekről a percekről készült rajzokon felsőtestem már felemelkedik, fenekem azonban a helyén marad, a két őr felváltva feszül a karónak, és minden centi után megállnak, megtörlik verítékező homlokukat. Egyre panaszosabban nyögök, nyoma sincs önuralmamnak. Hol lehasalok, hol felemelkedem a bakon, erősen kapaszkodom, nehogy eltoljanak, és a karó még mindig nincs a helyén, a jel nehezen közeledik végbélnyílásomhoz. Időnként csavarnak egyet a feszes karón, amitől ököllel ütöm kínomban a bakot. Az ezekről a kínos percekről készült rajzokon látszik, hogy verítékem a szemembe csorog, hosszú hajamat időnként hátraigazítom kezemmel, és amikor végre elhangzik, hogy „uraságod karója a jelig benn van”, kimerülten fekszem vissza a bakra. Muszáj pihennem néhány percet, a kín és öröm könnyei folynak arcomon, de valahol büszke vagyok arra, hogy kibírtam. Ezentúl büszkén elmondhatom, hogy fogságom idején megkaróztak.

Hasonlít az érzés ahhoz, amikor az egyetemen három alkalommal próbáltam letenni egy vizsgát sikertelenül, pedig a korrepetáló tanár tanácsára minden vizsga előtt megpálcáztattam fenekemet, ahogy szokás. A tucatnyi ütés mégsem érte el célját, és az utolsó vizsgalehetőség előtt a közelgő újabb kudarcélmény feletti dühömben kimentem a városba, és az első botozóházba betérve olyan huszonöt botot mérettem fenekemre, hogy majd összecsináltam magam. Először vettem igénybe a bot segítségét, és meg is jegyezte a pribék aki kimérte az ütéseket, hogy a diákok huszonkét éves koruk előtt csak pálcával szoktak kapni, én vagyok az első, aki huszonegy évesen megbotoztatom magam. Életem első botbüntetése meghozta a várt sikert, másnap a vizsgán nemhogy átmentem, de az évfolyamomból a legjobbak között végeztem. Akkor éreztem ezt a büszkeséget, amikor az első huszonöt botot megkaptam, és ettől úgy éreztem, beléptem a férfikorba.

Most ugyanilyen büszkeséget éreztem, és mivel minden pillanatára jól emlékszem, meg is fogom örökíteni.

Felemelkedem a bakról, és immár elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy visszakísérjenek cellámba.

- Uraságod egészen jól viselte – dicsért egyik őr – Van, aki jajgat, fogadkozik, átkozódik, leguggol, és egyáltalán nem együttműködő. Ám olyan is akad, mint ön, uram, aki végig segít, és magáénak érzi a feladatot, hogy meg legyen karózva az a lyuk. Egyetlen egyszer sem szidott bennünket a karó felhelyezése közben, az azért ritka.

A cellához érve azonnal feltűnt, hogy távollétemben beköltöztettek valakit. A középkorú férfi a tömlöc közepére állított deresen hasalt, csupasz fenekét lendületesen botozta egy pribék, ténykedésével megnyögdeltetve a férfit.

Kikerülve őket, ruháimat fejem alá gyűrve a priccsemre feküdtem, és néztem, ahogy botozzák. A férfin látszott, hogy nem először kínálják bottal, fegyelmezetten nyögött, ahogy verték. A huszonöt után nehezen tápászkodott fel, és míg felhúzta a nadrágját, zavartan köszönte meg:

- Köszönöm, uram, ez jólesett - dörzsölgette sóhajtva a fenekét, majd óvatosan priccsére heveredett.

A pribék társa segítségével átvitte a következő cellába a derest, ahol felhangzott egy meglepett hang:

- Uraim, valami tévedés lesz, nekem nincs előírva bot.

- Hasaljon fel, ne húzza az időt, ne legyen gyáva - biztatta a pribék a szomszéd cella lakóját, aki panaszos hangon felelte:

- Nem kellene kapnom! Nem néznék meg még egyszer azt a listát?

- Huszonöt botot kap - zárta le a vitát a pribék. - Feküdjön a deresre!

- Hiszen felfekszem én - dohogott a megbántott férfi.

- Tolja ki, megigazítom a párnát.

- Nem nekem kéne kapnom - a férfi panaszos hangját egy botütés hangja követte. - Aú!

- Látja, nincs értelme a tiltakozásnak - botozta a pribék lendületesen.

- Ó, én szegény megbotozott fenekű Olin - lihegte a férfi, és recsegve fingott.

- Nem gondolta, hogy így megfingatja a bot? - kérdezte gúnyosan a pribék, miközben kemény ütésekkel kínálta.

A férfi megbántottan nyögdelve csapatta hátsóját, és nehezen hangolódott rá a botra.

- Látja, csak sikerült ráhangolódnia - dicsérte a pribék, és még öt botütéssel nyögdeltette meg cellaszomszédunkat. - Ugye, jólesett? - kérdezte utána.

- Nem állt szándékomban ma felhasalni, de el kell ismernem, kiadós botozást kaptam - felelte szégyenkezve.

Mivel botozós nap volt, amikor szinte minden rabot deresre húznak, ezért késő estig hallottuk az egyre távolabbi cellákból a nyögdécselést, a bot suhogását. Volt aki jobban viselte, volt aki kevésbé.

Cellatársam egy ideig szótlanul hasalt az ágyán, majd egyre többször nézett felém.

- Ezt miért kapta? - bökött szemével a karóm felé.

- Ja ez? Egy jó barátom tréfája. Úgy gondolta, jó móka lesz karóba húzatnia engem.

- Nagyon fájt?

- Meglehetősen kellemetlen érzés - feleltem pironkodva. - Miért botozták meg?

- Szabó vagyok, és rosszul varrtam meg Sir Everald új díszköpenyét sóhajtotta. - Ezért egynapi tömlöcre és huszonöt botra ítélt.

- Milyennek találta? - kérdeztem feneke felé pillantva.

- Régebben jobban viseltem a botot - sóhajtotta. - De mióta elmúltam ötven, azóta egyre nehezebben fekszem meg a derest. Legutóbb néhány hónapja a piactéren csapatott meg Sir Everald, rajtam kívül még négy férfit szedetett össze, hogy amikor megérkezik hintójával, végignézhesse a botozást. Eléggé kívántam már a botot, ezért nem is bántam, hogy megcsapat. Mégis, már ott észrevettem, hogy nem bírom olyan jól, mint húsz éve. Azért becsülettel megcsapattam magam most is, de engem is megfingatott a bot. A pribék megnyugtatott, hogy botozásnál ez előfordul, ne is törődjek vele, és folytatta a verést. Utána már jobban bírtam, de egyre nehezebben hangolódom rá, már nem kap az az érzés, ha megtudom, hogy deresre húznak, mint régen. Kiadós verést kaptam, amit meg is érdemeltem. Azt hiszem, ez a lényeg. Botozás közben kigondoltam, hogyan fejtem fel a köpenyt és varrom újra. Tehát hasznomra volt a büntetés.

- Nem kellett volna kapnom - hallottuk ismét a szomszéd cellából. - Be fogom panaszolni, hogy nem hallgattak meg. ó, de sajog...


Nem sokkal később látogatóm érkezett, Sir Everald személyében. A nemes úr, jó barát, aki foglyul ejtett, miközben kilovagoltam kastélyomból, hogy megkaróztasson saját szórakoztatására.

- Hogy ízlik a karó? – kérdezi gúnyosan.

- Ki kéne próbálnia - nézek fel rá priccsemről.

- Oh, sokan elmondhatják kastélyomban, hogy volt szerencséjük hozzá, ha nem is töltötte el őket örömmel. Eltöltötte, ez jó! – kacag saját szóviccén. – Reggel hazamehet, uram, remélem, jól érezte magát nálam.

Közelebb tartotta a fáklyát, és végighúzta ujját fenekemen.

- Botot is kapott?

- A bot segített ráhangolódni a karózásra. Pribékjei jó érzékkel megkínáltak néhány botütéssel, mielőtt megkaróztak.

- El is felejtettem, hogy a karózás előtt bottal segítik a delikvenst, hogy felkészüljön.

- Alkalmasint viszonoznám is a szívélyes vendéglátást uraságodnak – bókoltam.

- Annak csak örülök, ha elégedett a karózással. Direkt utasítottam az őröket, hogy a legkörültekintőbben nyomják meg vele.

- Mennyi idő alatt szűkül össze ismét a lyukam? – kérdeztem.

- Az udvari orvos szerint néhány nap alatt visszaáll eredeti méretére – felelte. – Persze, aki többször megkaróznak, annak már nehezebben, de én senkit sem karóztatok háromnál többször. Először még kivétel nélkül mindenki megkínlódik vele. Másodszorra valamivel könnyebben sikerül felhelyezni. Akinek harmadszorra is lesz szerencséje a karóhoz, megtanulja rendesen megülni.

- Szívesen látom a kastélyomban… a pünkösdi ünnepségen. – néztem fel rá.

- És megkaróztatna?

- Azt kapná, uram, amit választ, de a kínszobában kell kiválasztania – felelem. – Ha nem ragaszkodik a karóhoz, amit megértek, akkor kiváló botok állnak rendelkezésére, kiválaszthatja, melyikkel szeretne kapni ötven botütést.

- Köszönöm a meghívást, uram. Úgyis rég botoztattam meg a faromat, és az udvari orvos szerint is időszerű lenne újra. Két hét múlva, a pünkösdi ünnepségen megfekszem a derest, kíváncsi leszek, idegenben hogy ízlik a bot.

- Mikor mehetek haza?

- A lovát visszakapja, de mivel nem tud lóra ülni, a saját hintómmal vitetem haza holnap reggel. Akkor eltávolítják ezt a csinos karót is.


Az úr távozása után elszunnyadtam, ám nem sokkal ismét zaj támadt. Sir Everald tajtékzott a dühtől.

- Ki mondta önöknek, hogy Sir Olint meg kell botozni? Ki volt az, aki elverte?

- Én, méltóságos uram - hebegte egy megszeppent hang. - Akkor tényleg nem kellett volna?

- Sir Olin Sir Owen fia, akivel megegyeztem, hogy csak bezárom három napra a tömlöcbe a fiát, aki tiszteletlen volt vele szemben. Hogyan magyarázom ki a botozást?

- Uram, rettenetesen sajnálom! - hallottuk a pribék riadt hangját.

- Ezért megkapod a magadét! Őrök, húzzátok deresre! Ötven botot neki!

- Bocsásson meg uram! - hallottuk kétségbeesett könyörgését, ahogy az őrök elhurcolták a pribéket a kínterembe.

Közben egy udvari méltóság hajolt Sir Everaldhoz.

- Uraságod eléggé dühös, nem akarná megcsapatni a felséges hátsóját? Megnyugodna tőle, mint máskor.

- Eh, azt hiszem, igazad van, így nem mehetek vissza a kastélyba. Felrobbanok a dühtől! Hozzátok a derest! Addig az a pribék kerüljön tömlöcbe, Sir Olin mellé, hogy legyen alkalma bocsánatát kérni.

A rácsokon keresztül láttuk, hogy Sir Everald fel alá járkál, míg a deresre vár, a pórul járt pribéket pedig belökik Sir Olin cellájába.

A deres megérkezett, Sir Everald dühös mozdulattal dobta le köpenyét, és meglazította tunikája övét. Rátérdelt a deresre, előredőlt, két kézzel lecibálva fenekéről nadrágját, majd az öle alá készített fenékdomborító párnára hasalt, és elhelyezkedett a botozáshoz.

- Uraságodnak valóban szüksége van erre - bólogatott a tanácsos.

- Ehhh, hol késik a bot? - türelmetlenkedett a deresre húzott Sir Everald.

- A legjobbat hozzuk önnek, méltóságos uram, amelyikkel legutóbb is megcsapatta magát, és úgy nyilatkozott róla, hogy ízlett a fenekének.

Megérintette vele Sir Everald kidomborított fenekét, majd könnyedén megkínálta vele.

- Remélem, most is ízleni fog - hajolt oda a tanácsos Sir Everaldhoz, aki igyekezett ráhangolódni a botra.

- Keményebben - utasította a pribéket. - Erős férfi vagyok, kibírom.

- Így már jobban ízlik? - kérdezte pribék, miután néhány meglepett nyögést csalt ki a bottal Sir Everaldból.

- Áhhh... áhhh... - lihegte a botozott férfi.

Fegyelmezetten csapatta magát, mint egy katonatiszt.

A jókor kimért huszonöt botütés kifejtette jótékony hatását, lenyugtatta a kastély urát, aki alig fél tucatnyi ütés után ráhangolódott a botra, és nagyokat nyögve hasalt a deresen.

A pribék kifejezte reményét, hogy jólesett urának a bot, Sir Everald ezt meg is erősítette, amikor nyögve feltérdelt és lemászott a deresről.

- Ezzel kaptam? - nézett a botra fájdalmas sóhajjal felcibálva nadrágját. - Tegyék el számomra, ennek a botnak máskor is lehasalok. A tanácsos úrra vándorolt tekintete. - Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet, hogy ideje megcsapatnom magam. Menjünk.

A tanácsos úr karjába kapaszkodva óvatosan elindult, időnként megtorpant, megrázta lábát. - Ahh, de alaposan megbotoztak - sóhajtotta.

- Uraságod igen jól bírja a botot - dicsére a tanácsos. - Ha emlékszik, tavaly a szüreti mulatságon engem is megcsapatott, ami után három hétig nyomtam az ágyat.

- Megérdemelte, mert kissé sokat ivott, a deres segített kijózanodni önnek - felelte Sir Everald. - Emlékszem, olyan hangosan jajgatott, és szidta a botot, hogy távolabbról is odagyűltek, mert ilyet ritkán látnak és hallanak. Végig méltatlankodott, hogy a köznép szeme láttára botozzák.

- Azóta mértékkel iszom, méltóságos uram - felelte a tanácsos, amikor odaértek a lépcsőhöz.

- Akkor elérte célját a botozás, hiszen előtte gyakran mértéktelenül felöntött a garatra. Úgy hallottam, azóta mindig kiteszi maga elé az asztalra azt a botot, és ez segít egy-két pohár bor után meg tud állni. Úgy is mondhatnám, kigyógyította önt az alkoholizmusából, tehát hálás lehet a botnak.

- Hatásos gyógyszer, uram - helyeselt a tanácsos, és lassan felmentek a lépcsőn.

A pribéket a társai a kínszobába vitték, és zárt ajtók mögött húzták deresre. Elég fegyelmezetten tűrte, mert nem sok minden hallatszott ki, mindenesetre társai gondoskodtak arról, hogy megemlegesse ezt a napot.

Órákig tartott, míg el tudtam aludni. Reggel arra ébredtem, hogy egy őr a fenekemre lép, és némi feszegetés után kihúzza a karót meggyötört végbelemből. Az eltávolítás korántsem okozott akkora kínt, mint a felhelyezés. Ruháimért nyúltam, végre fel tudtam öltözni. Különös módon még mindig úgy éreztem, hogy benn van a karó, pedig azt az őr magával vitte.

A hintóba gondos kezek bekészítettek egy kosárnyi élelmet, végigfeküdtem a hintó ringatózó ülésén, és a sült ürühús után még néhány gyümölcsöt is elmajszoltam, mert megéheztem a rabság alatt. Finom bort kortyolgattam hozzá.

Az udvari orvosom megvizsgált, és ugyanazt mondta, mint a szomszéd nemes úr, néhány nap, és összehúzódik eredeti méretére a lyukam.

Másnap elkezdődött a pünkösdi ünnepség szervezése, de az már egy másik történet.

folyt. köv.