Az ajándék

Az ajándék

S/M és medical is szerepel benne, tehát akit taszít, az ne nyisson bele.
Fiktív történet, mely egy elképzelt feudális világban játszódik.

A kastély ura születésnapjára készült mindenki, a termeket feldíszítették, a konyhán napok óta sütöttek főztek, mindenki igyekezett fényesebbé, magasztosabbá tenni szeretett urunk hatvanadik születésnapját.

Norman uraság alattvalói hálásak voltak, régóta békében élhettek, biztosítva volt a megélhetése a kereskedőknek, földműveseknek, iparosoknak, a birodalomba elégedettség költözött. Emiatt a jótéteményeiért elnézték neki azt is, hogy piacnapokon, hétvégeken gyakorta megcsapatott valakit. Ha éppen nem akadt tolvaj, ügyetlen szolga, akit pribékjei a deresre húzhattak, mindig akadt önként jelentkező. Az uraság kedvelte ezeket az alkalmakat, amikor szeme előtt botoztak valakit. Akik régebb óta szolgáltak a kastélyban, szájról szájra adták a régi történetet, amikor az uraság bentlakásos iskolában töltött három évet, és ott kedvelte meg a büntetés ezen formáját. Főként nézni szerette akkoriban, ahogy diáktársait büntetik, ám maga is kipróbálta akkortájt, és bár azóta nem részeltetett benne, az udvarnép időnként hallotta sóhaját, hogy mit nem adna egy jó botozásért.

Mivel régóta nem kapott, így a lehető leggondosabban kellett előkészíteni Norman uraság számára az ajándékot. A legjobb asztalos és kárpitos dolgozott a külön a nagy napra készített deresen, melyen majd jó fekvés esik számára. A két mester tudása legjavát adta a munkába, és elsőként ők próbálhatták ki, kiadós huszonöt botot kérve a műhelybe rendelt pribéktől, aki néhány nap eltéréssel deresre is húzta őket.

A születésnapot előkészítő tanácsosok engem választottak arra a feladatra, hogy kiválasszam a legjobb botot, amivel a felséges fenék megcsapatik. Egy hónapom volt arra, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb pribéket és a legoptimálisabb botot. Azért is bízták rám a feladatot, mert volt már tapasztalatom ebben, mivel többször is volt részem a deres és a bot nyújtotta szolgáltatásban. Harmincas éveim elején jártam, és az uraság többször is kedvtelve szemlélte, ha én hasaltam deresre.

Egy hónap kevés arra, hogy megkóstoljam az összes botot, ami a pincében, a tömlöcök szintjén lévő kínszobában függ a falon, de általában jó érzékkel választottam ki az aznapi eszközt. Hetente háromszor készültem a feladatra, és ezeken a napokon a kastély klizmológusát (régi nemesi családoknál az orvos mellett szolgált, és a beöntés volt a feladata) is felkerestem, hogy beöntést kapjak. Elég kellemetlen volt számomra ez a procedúra, a klizmológus sem igyekezett elviselhetőbbé tenni számomra ezen alkalmakat. Mindig örültem, amikor kiszabadulhattam keze alól. Mégis, ahogy átmentem az udvaron egy-egy ilyen alkalom után, hogy a pincébe menjek, tudtam, hogy erre bizony szükség van. A kastélyban szolgáló pribékek nem bántak kesztyűs kézzel azzal, akit botbüntetésben kellett részesíteniük. Hallottam néhány történetet, melyben a felkészületlen delikvenst egy bőséges ebéd után húztak deresre, és mi tagadás, néhány botütés nem kívánt folyamatokat indított el benne. A szégyenkező férfi botozását abba kellett hagyni, megtisztítani a szennyeződésektől a helyszínt, és miután a szabadkozó férfi megmosakodva visszatért, hogy megkapja a neki járó ütéseket, a derest már az udvaron találta, mert a szagtól menekülve a pribékek kivitték egy árnyas fa alá a fekpadot. Az évek során több ilyen eset is történt, és az ivóban időről időre „sz@ros”-ként emlegették a pórul járt férfiakat, ha felidézték az ilyen eseteket.

Mivel nem akartam, hogy egy nap engem is így emlegessenek, hát minden ellenérzésem ellenére az udvari klizmológusra bíztam magam ennek megelőzése érdekében. Néhány napom maradt mindössze, hogy a tanácsosok elé tárjam a választásomat, és még mindig nem tudtam eldönteni, melyik bot legyen, amivel Norman uraság megkapja a vágyott botozást, sőt még a pribék kiválasztásáról sem sikerült döntenem. Két pribék látszott alkalmasnak a feladatra, felváltva csapattam magam velük, és ők versenyeztek azért, hogy ők verhessék el az uraságot születésnapján.

A napfényes udvar után a dohos pince ablakain beeső fénycsíkok sávozták a félhomályba rejtőző folyosót, melyet a kanyaroknál fali tartókba dugott fáklyák világítottak meg. A kínszoba a tömlöcök után volt, és nyitottsága okán a rács mögé dugott foglyok végighallgathatták, ha valakit elvernek, bár nem láthattak oda a deresre. A rácsok mögött ma nem volt egy rab sem. Széles, boltíves bejárat nyílt a kínszobára. A ma soros pribék már várt, a falon függő botokat törölgette szarvasbőrrel. Jöttömre felderült.

- Jöjjön, most nagy eséllyel kiválaszthatja a megfelelő botot. Legutóbb melyikkel kapott?

- Azt hiszem, ezzel – böktem arra, amit épp törölgetett.

- Jólesett? – kérdezte kíváncsian.

- Ízlett a bot, de valahogy még mindig nem az igazi – feleltem elgondolkodva, a többi botot nézegetve.

Legtöbbjét már jól ismertem, mert többször is bemutattak egymásnak a pribékek.

- Nem lehet, hogy mégis ez az igazi, miért nem próbálja ki? Lehet, hogy jobban ízlik, ha én kínálom vele.

- Vasárnap lesz a születésnapja urunknak, és már csak egy alkalmam lesz eldönteni. Van olyan, amivel még nem kaptam?

- Talán ez – emelt le egy ujjnyi vastag pálcát, és megsuhogtatta a levegőben.

Nagyot nyeltem, majd félelmem palástolva elfordultam, felemeltem tunikámat, és kissé előredőltem.

- Kérem, kóstoltasson meg vele!

A vékony gyapjúnadrágon keresztül csapott meg vele, majd várakozón nézett rám. Egy fojtott nyögés után visszafordultam feléje, és megdörzsöltem a fenekemet.

- Köszönöm, igazán remek volt – dicsértem. – Azt hiszem behatóbban meg kell ismernem.

- Kérem, hasaljon fel, és kimérek vele huszonötöt.

- A kóstoló elég biztatóan sajog – válaszoltam, majd meglazítottam nadrágomat, és felfeküdtem, hogy deresre tudjon húzni.

- Ritkán használtam eddig, de – húzta le a nadrágomat – úgy látom, hogy a nyoma is megfelelőnek látszik. Határozottan elkülönül a régebbi nyomoktól, azok már csaknem elhalványodtak.

- Igen, jó bőröm van, és a pánácea is segített – helyeseltem, és míg a lábaimat szíjazta le, addig végigsimítottam a fenekemen.

Karomat is leszíjazta, majd derekamat is rögzítette a fenékemelő párna felett, hogy ne sokat mozogjak.

- Felkészült? – kérdezte felvéve a botot, megérintve vele fenekemet.

- Erre sosem lehet felkészülni – feleltem őszintén. – Minden alkalommal meggyötör.

- Próbáljon ráhangolódni. Húsz éve elmúlt, hogy pribékként dolgozom, és sok férfit húztam már deresre. Van, aki már akkor retteg, amikor meglátja a derest. Van, aki fegyelmezetten állja az ütéseket, és olyan is, aki meglett férfi létére szégyenkezve jajgat, és panaszolja, hogy mennyire meggyötri a bot. Magát az ebbe a kategóriába sorolom. – ezzel kimérte az első ütést.

- Ahh – fújtam ki a levegőt, és felemeltem a fejem.

A pribék gondosan kimérte rám a következőt, amivel sikerült megnyögdeltetnie.

- Ízlik? – kérdezte, és megint megkínált egy botütéssel.

- Ahhh – szusszantam újra, és két kézzel szorítottam a deres lábait. – Ma alaposan meg leszek botozva – lihegtem.

- Hangolódjon rá, meglátja, sokkal jobban fog esni – botozott tovább. – Mert most még nagyon ellenáll.

- Nehéz… ahhh – fogadtam egy újabb ütést. – van, akinek sikerül?

- Van egy nemes úr, akit Norman úr meghív minden ünnepségre, legyen az télvíz ünnep, aratási, vagy most, születésnapi ünnep. Minden alkalommal megcsapatja magát, és mindig tudja, melyik bottal akarja. Kiválasztja, lehasal, végignyögdeli a huszonötöt, majd nyögdécselve talpra kecmereg, és megjegyzi, hogy idegenben jobban esik neki, mint otthon. Az első néhány ütés után a nyögéseiből hallom, hogy ízlik neki a botozás, és gyorsan ráhangolódik. Mindig gazdag jutalmat ad érte.

- Igen? Ahhh – nyögdécseltem tovább – lejjebb – utasítottam.

- Hogy érzi? – sújtott rám fenekem alsó felén, majd még hármat mért közel oda.

- Mennyi van még? – lihegtem gyöngyöző homlokkal.

- Ez volt az utolsó, de véleményem szerint tíz repetát kimérnék, ha nem bánja.

- Jöjjék hát a tíz – vettem nagy levegőt.

A botozás folytatódott. Szégyenkezve nyögdécseltem, ahogy kaptam az ütéseket, de éreztem, hogy ez a bot az egyik legjobb azok közül, amelyekkel eddig kaptam.

- Kész – eresztette le a botot a pribék. – Milyen volt?

- Köszönöm, ennek a botnak máskor is megfekszem a derest – feleltem, miközben kioldozott, és felkelhettem a deresről. – A végére egészen ráhangolódtam.

- Gondoljon arra, hogy az uraságnak is ízleni fog. Ezt fogja ajánlani?

- Szombaton mindketten várjanak négykor. A tegnapelőtti botot és ezt is szeretném még egyszer kipróbálni, néhány ütést fogok kérni mindkettővel, és eldöntöm. Valamint azt is, melyikük ügyesebb.

- Ha nyerek, akkor aznap este én is megcsapatom magam – törölte végig a botot, és akasztotta fel a helyére a pribék. – Az a törvény, hogy aki megüti az uraságot, az huszonöt botot kapjon az ülepére.

- Helyesli ezt a törvényt? – kérdeztem, miközben bekötöttem nadrágomat, és helyére igazítottam tunikámat.

- Jó törvény ez, és bízhatom a társaimban, alaposan megkapom a magamét, ha én verem el az uraságot. Minden botot jól ismerek a másik oldaláról, hát erről is meg fogok ismerni egyet.


A következő alkalom szombaton jött el. Délután mentem le a kínszobába, kellemetlen, ám módfelett hasznos beöntés után, és a következő órát a két pribék és a két bot társaságában töltöttem. Ezúttal mindketten egy-egy általam választott bottal felváltva mértek rám ütéseket, melyekhez lehajoltam, és minden ütés után járkáltam egy kicsit fenekemet tapogatva. Végül sikerült kiválasztanom a megfelelő botot, amivel még kaptam egyet búcsúzóul, és jelentkezhettem a tanácsosok előtt a feladatom végrehajtásával.

Másnap korán reggeltől kezdődött az ünneplés. Az ebéd után a nemesek és szolgák kíséretében a kertbe sétált Norman uraság, és ott sziesztázott az ünneplő sokadalom. Utána visszakísérték az uraságot a kastély felé, az udvaron át. Útjuk a fa felé vezetett, ahol jó időben a deres állott. Mivel ma is szép idő volt, az uraság arra vette útját, de ma senki sem állt sorban botozásra.

- Hogy lehet, hogy ma senkit sem botoznak meg? – méltatlankodott az uraság. – Születésnapom van.

- Éppen ezért, ma uraságod fog kapni egy alapos huszonötöt, kérem fogadja úgy, mint huszonéves korában, az iskolában.

- Hogy engem…? – hökkent meg Norman uraság.

- Ez egyik ajándékunk – bólogattak a tanácsnokok, és az uraság komolyan fontolóra vette az ajándék átvételét.

- Azóta nem is kaptam – feszengett.

- Uraságod gyakran gondol a régi iskolai időkre, és most ismét megtapasztalhatja, milyen volt, amikor a bot gyötörte az ülepét.

- Valóban, ezt nem tudtam elfelejteni azóta sem.

- A legjobb botot választottuk erre a célra, és egy régi, gyakorlott pribék fogja kimérni az ütéseket – biztatta a legidősebb tanácsnok. – Kérem, ugye emlékszik még, hogyan kell megfeküdni a derest?

- Ez új deres? – simított végig a kárpitozáson, a lakkozott fán kíváncsian Norman uraság.

- Az ön számára készült, és csak a készítői próbálták ki. Ők esküsznek arra, hogy kényelmes fekvés esik rajta. Nézze ezt a fenékemelő párnázatot, a szíjakat, mind a legjobb minőségű anyagokból készültek.

- Akkor mire várnék? Átveszem az ajándékot – vált izgatottá Norman uraság, kipirult arccal vette le kabátját, és bízta az egyik szolgára.

A szolgák segítségével végighasalt a deresen, és az előlépő pribékek lehúzták terebélyes fenekéről a nadrágot, majd deresre húzták. A várnép és a vendégek, több, mint százan, érdeklődve figyelték az eseményeket. Magam is a tömegben álltam, és izgatottan vártam, hogy tényleg ízleni fog-e azzal a bottal a verés, amit választottam, és a pribék rá is olyan szakértelemmel méri az ütéseket, mint rám az elmúlt hetekben.

Az uraság kövérkés testét értő kezek húzták deresre, a derekán átívelő szíjtól feneke is jobban kidomborodott.

- Lássam a botot – követelte a deres lábait markolva.

- Parancsoljon méltóságod – lépett oda a pribék, és az uraság rövidlátó szemei elé tartotta a választott eszközt.

- Megfelelőnek látszik – jegyezte meg urunk, és körülnézett.

A sokaság mind őt nézte. Kiszolgáltatottsága tudatában bármikor véget vethetett volna a látványosságnak, melyben most ő volt a főszereplő, ám győzött benne a régi kívánság, újra átélni diákkora megpróbáltatásait. Az elmúlt évtizedek alatt elpuhult, elszokott a veréstől, ám most lehetősége nyílt újra megcsapatnia fenekét.

- Lássuk, hogy esik annyi év után – megérezte a bot érintését fenekén, és biccentett.

A pribék, akit választottam közel annyi idős lehetett, mint az uraság. Mozdulataiban sok éves szakértelem rejlett. Az első ütésekkel rávezette urunkat, hogy mi vár rá, és ahogy egyre több ütést mért ki az elpuhult fenékre, megérkeztek az első, berzenkedő nyögések is. A másik pribék számolta, hányszor csap le a bot, és szemét a fenékre szegezte közben. Az uraságot megnyögdeltette a botozás, bár szemmel láthatóan egyre jobban ráhangolódott. Már nem berzenkedett ellene, és érződött hangján, hogy jólesik neki.

- Remek ez a bot – vallotta be nyögdécselve.

- Uraságod nagyszerűen állja – dicsérte a legidősebb tanácsos, a többi tanácsos nevében is.

- Már rég… szükségem lett volna… erre – lihegte egyetértőn az uraság, és nagyot nyögve fogadta az újabb ütést.

- Ezentúl mindig részesülhet a botozásban, ha szükségét érzi – felelte egy másik tanácsos. – A deres önnek készült, és ha ízlik ez a bot, akkor időnként hasalhat egyet, hogy ismét megkínálják vele.

- Kész – jelentette a számoló pribék, aki eljutott a huszonöthöz a számolásban, miután társa keményen kimérte az utolsó ütést.

- Auhhhh – ernyedt el az urunk egy nyögéssel. – Hát megkaptam… az ajándékot.

- Váljék egészségére uraságodnak – bókolt a vendég- és szolgasereg egyként meghajolva.

A pribékek kioldozták a szíjakat, majd a szolgák segítségével Norman uraság talpra kecmergett. Sziszegve tapogatta hátsóját, miközben szakértő kezek igazították meg ruháit, és adták vissza rá köpenyét is.

- Köszönöm, hálás vagyok az ajándékért – nézett a tanácsosokra Norman uraság.

Tekintete továbbvándorolt a pribékekre.

- Mindkettőtöknek jár a bot – döntött. – Ne feledjétek el még ma megcsapatni magatokat.

- Úgy lesz, méltóságos uram – feleltek a pribékek, akiknek arcán aggodalom suhant át. Talán félnek?

Az uraság a kíséretével a kastélyba tartott, míg a két pribék előkészült a botozásra. Néhányan maradtunk ott szolgák, hogy később be tudjunk számolni arról, hogy a büntetés rendben lezajlott. Először a díszes derest vitették el társaikkal, és saját maguk részére kihozták a közemberek számára fenntartott fekpadot. Ketten maradtak végül, és kő-papír-olló-val eldöntötték, melyikük feküdje meg először a derest. A vesztes morogva felfeküdt, hogy társa deresre húzhassa. Társánál némiképp fiatalabb, zömök férfi volt, negyvenes évei elején járhatott. Megnézte a számára választott botot, és megmarkolva a deres lábait, felkészült a verésre.

A következő percekben a botozás megszokott hangjait hallottuk. A hasaló férfi fegyelmezetten fogadta az ütéseket, és saját magának számolta. Látszott, hogy nem kedveli a fordított felállást, de nem tiltakozott ellene, és igyekezett ráhangolódni. Társa alaposan megbotozta a felkínált feneket, nem lehetett oka panaszra.

Néhány perc szünet után felkelt, és ő húzta deresre a másikat, aki elverte Norman uraságot. Néhány szót beszélgettek közben. A hasaló férfi kérdezte, hogy esett a bot, mire társa kifejezte elégedettségét, közölve, hogy rég volt része ilyen alapos verésben. Kifejezte reményét, hogy hasonló érzésekkel fog felkelni társa is a deresről, miután megkapta a huszonötöt. Aztán kézbe vette a botot, és megmutatta csupasz hátsóval várakozó társának, aztán minden teketória nélkül botozni kezdte a deresre húzott férfit.

Ő már nehezebben hangolódott a botra, nyögdécselve számolt, el-el tévesztve a számolást, amiért néhány ütést ismételten megkapott. A ráérő udvari népek közül még többen gyűltek oda, és kéretlen tanácsokkal látták el a két pribéket. A hasaló férfi minduntalan felpanaszolta, hogy meggyötrik az ütések, a másik kérdésére, hogy hányadiknál járnak, ismét rosszul válaszolt, majd nyögve fogadta a pluszütést, amivel a helyes számolásra terelte társa. Végül negyven ütés után kelhetett fel a deresről, megköszönve társának a kemény botozást.

- Ha jobban számolnál, nem kaptál volna ennyivel többet – feddte meg társa a nadrágját igazító társát. – Látod, én nem tévesztettem el a számolást, és pont annyit kaptam, ami járt.

- Nem bírom olyan jól, mint te – ismerte el társa, majd felemelték a derest, rajta a bottal, és visszacipelték a kínszobába.

A látványosság véget ért.

Aznap éjjel már hajnalodott, amikor felébredtem egy ismerős zajra. A nemes, akinek a pribék elmondása szerint idegenben jobban esik a bot, nem tudott aludni, így felrendelt szobájába egy gyakorlott pribéket.
Mivel nyári éjszakán sehol sem volt zárva az ablak, fültanúi lehettünk, hogy a pribék alaposan elveri, miközben a szolgái lefogják az urat. A botütések megtették a hatásukat, miután a vendég nemes csengő aranyakkal kifizette a kapott botozást, dicsérve a botot, amivel az elmúlt fél órában vagy kéttucatnyi alkalommal kínálták fenekét, elcsendesedett, és végre el tudott aludni.

Vége