A helyettes

A helyettes

Fiktív történet. Játszódik egy elképzelt, feudális társadalomban, egy vidéki uradalomban.

Kellemes, őszi nap volt. Úgy képzeltem, hogy a napot heverészéssel fogom tölteni, lévén nem akadt más dolgom. Az uraság, akinek éppen tíz éve voltam szolgája, rendszertelenül tartott igényt a szolgálataimra. Akkor választottak ki mellé pálcásfiúnak, amikor a távoli, bentlakásos iskolába került, el kellett kísérnem, és tanulását segítenem azzal, hogy helyette én kaptam a pálcát. Mivel csaknem három évet töltöttem a pálcásfiúk iskolájában, és akkoriban töltöttem be huszonegyedik évemet, a gazdag ifjú felsőfokú tanulmányaiban igen sokat tudtam segíteni. Fiatal gazdám egészségét veszélyeztette volna, ha saját bőrén tapasztalja meg a pálcázást, ám szüksége volt rá ahhoz, hogy jobban tanuljon. Ha lemaradt, a korrepetálás közben is szolgálatára lehettem, a tanító a fenekemre mért kemény ütésekkel serkentette feladatai elvégzésére. Jól emlékeztem ezekre az alkalmakra, ifjú gazdám szobája asztalánál ült, előtte pergamen, szépen faragott pennák, tintatartó, míg magam a szoba közepére kitett szék támláján áthajolva, lekönyökölve, térdig letolt nadrággal vártam, hogy szolgálhassam. A tanító járkált a szobában, kérdéseket tett fel, majd ha rossz válasz érkezett, gondosan kimért néhány ütést fenekemre. A látvány és fájdalmas nyögéseim serkentették tanulásra Raoul úrfit, és így magam is hozzájárultam ahhoz, hogy néhány év alatt megszerezte a hőn áhított diplomát.

Raoul úrfi huszonöt évesen tehát hazatért az iskolából, és mivel továbbra is szükség volt a szolgálataimra, maradtam. Jó életem volt, kényelmes szobában éltem, étkezésemről, ruházatomról gondoskodtak, és szép fizetést is kaptam, melyből félre is tudtam tenni. Ám mindezért cserébe hangulatától függően gyakran megcsapatott. Az utóbbi hónapokban régi iskolatársaival levelezett, és apró figyelmesség gyanánt ezen távolabbi birtokok nemesei, felidézvén az iskolában töltött időket, nosztalgiából küldtek egymásnak jó huszonöt botot. Mivel én is leveleztem saját hajdani iskolatársaimmal, akik javarészt ezekben az uradalmakban szolgáltak pálcásfiúként, így tisztában voltam azzal, hogy kevés nemes úr fogadja ezen ajándékot úgy, hogy saját maga fekszi meg a derest, gyakrabban fordul elő, hogy a pálcásfiú hasal helyettük.

Ezen a napon nem érkezett lovas futár, így bízhattam abban, hogy semmi dolgom se lesz. Ám alkonyattájt mégis lódobogás verte fel az udvar csendjét, és kitekintve ablakomon láttam, ahogy lovas hírvivő érkezik.

Raoul uraság hat napja nem vette igénybe szolgálataimat, tehát számíthattam arra, hogy ismét meg fog csapatni, amennyiben ilyen ajándék kitételt is tartalmaz az összetekert pergamenre írt levél. Elgondolkodva tapogattam meg fenekemet a gyapjúnadrág szövetén keresztül. Már nem fájt, a legutóbbi verés nyomai is elhalványultak bőrömön. Vacsorámat érintetlenül küldtem vissza, hiszen ha még ma megcsapatnak, akkor jobb azt üres gyomorral viselni.

Megfésültem vállig érő, sötétbarna hajamat, és arcom is megmostam, hogy felfrissüljek. Milyen jól ismertem Raoul uraságot. Alig fél óra várakozás után szolgát küldött értem, aki hozzá kísért.

- Emlékszel, ugye, Sir Edward uraságra? – kérdezte, amikor beléptem fogadószobájába, és meghajlással üdvözöltem.

- Igen, uram, az Ön jó barátja, kecskeszakállkát viselt, és gyakran saját felséges kezébe fogott pálcát, hogy Nedet, a szolgálatában álló pálcásfiút megfenyítse.

- Tehát emlékszel rá. Kaptam tőle egy mulatságos levelet, egyben küldött nekem a régi idők emlékére huszonöt botot. Mivel a hírnök korán reggel indul, addig megcsapatlak, helyettem te hasalsz deresre. Még a választ is meg kell írnom, amiben én is hasonló figyelmességet küldök neki, tehát késlekedés nélkül elveretlek.

Ismét meghajoltam:

- Készen állok arra, uram, hogy szolgáljalak a deresen – feleltem kimért udvariassággal, ahogy még mesterünktől tanultam a pálcásfiúk iskolájában, ahová Ned is járt.

- Magam is látni akarom, hiszen az ajándék az enyém – döntötte el Raoul uraság. – Már parancsot adtam, hogy vigyék a derest az udvarra.

- Hálásan köszönöm, uram – bókoltam ismét.

Míg a hírnök a konyhában falatozott a jobbnál jobb étkekből, addig az uraság és a szolgák kíséretében az udvarra vonultunk, ahol a pribékek felállították a derest. Raoul uraság kényelmes karosszékbe telepedett, és intett nekem, hogy ne várakoztassam.

A pribékek kezére adtam magam. Nadrágomat meglazítva végighasaltam a deresen, azon gondolkodva, hogy kívánom-e a botot, vagy sem. Az utóbbi időben gyakran előfordult, hogy berzenkedtem ellene, de most várta a testem az ismerős kínt. A pribékek tették a szokásos dolgukat, bokáimra és csuklóimra szíjakat erősítettek, ölem alatt fenékemelő párna segítette elő, hogy rendesen kidomborodjon hátsóm a botnak, derekam felett is áthúzták a szíjat, az egyik pribék meglazított nadrágomat térdemig húzta, majd ingemet a vállam felé hajtotta fel. Megmarkoltam a deres lábait leszíjazott kezeim pont odaértek, és felemeltem a fejemet.

A hűvös, esti szellő fenekemet simogatta, ennek örültem, mert valamennyire enyhíti a botütések okozta égő fájdalmat is. Az uraság türelmetlenül intett, hogy kezdjék el, és a pribék megmutatta nekem a botot, mire biccentettem, hogy felkészültem.

Ezzel a bottal régebben többször is elvertek, emlékeztem arra, hogy mindig alaposan meggyötört. A pribék gondolataimból kiadós botütéssel riasztott fel, amitől megrándult a testem, és felnyögtem. Eljött az idő, hogy ne kalandozzanak el gondolataim, hanem a botozásra figyeljek. Igyekeztem ráhangolódni a botra, fegyelmezetten nyögdeltem, ahogy a pribék újra és újra megkínálta vele kidomborított fenekemet. Hajamat arcomba fújta a szél, és örültem is, hogy eltakarja arcomat, könnyes szememet. A pribék gyakorlott mozdulatokkal, könnyedén mérte ki rám az ütéseket, és az uraság elégedetten hallgatta fájdalmas nyögdécselésemet. A bot ekkor a következő fázisba lökött át, már nem könnyeztem, büszkeségem maradékával fogadtam az ütéseket, melyek újra és újra megnyögdeltettek. A pribék kimérte az utolsót is, amivel ismét kicsalt belőlem egy fájdalmas jajdulást.

- Kész, uram – jelentette. – Megkapta a huszonötöt.

Raoul gazda nehézkesen felkelt karosszékéből, és közelebb jött.

- Hogy ízlett? – hajolt fölém.

Ismét felemeltem a fejem, és ahogy hajdan a mesteremtől tanultam, igyekeztem hálámat megfogalmazni. Hangom rekedtre sikeredett, szám is kiszáradt a nyögdeléstől, de mégis sikerült valamiféle mondatot összehoznom:

- Hálás vagyok, uram, jólesett a bot.

- Megírom Sir Edward uraságnak – felelte, és a szolgák gyűrűjében visszaindult a várba.

A pribékek kioldozták a szíjakat, és nyögve felkecmeregtem a deresről.

- Köszönöm, vendégeim a csapszékben egy italra – szóltam, miközben felhúztam nadrágomat.

Mindig így szoktam a pribékek munkáját megköszönni, még akkor is, ha alig tudtam felkelni a deresről, annyira meggyötört a botozás. Ritkán vertek el annyira, hogy segítséggel kellett visszatérnem a szobámba.

Most azonban nem viselt meg annyira a kapott verés, végtére is erős férfi vagyok, akinek meg se kottyan huszonöt botütés. Visszatértem szobámba, és kinyitottam az ablakot, hogy az esti hűs szél átszellőztesse szobámat.

A pribékek még mindig lenn voltak, egy erősen berzenkedő, középkorú, testes férfit hztak a deresre. A férfi nadrágját meglazítva erőtlenül tiltakozott:

- Nem halaszthatnánk el holnapra? Megígérem, hogy holnap jelentkezem a botozásért.

- Az uraság parancsára azonnal meg kell botozni, aki tiszteletlenül viselkedik – felelte az egyik pribék, aki a lábát szíjazta le.

A másik folytatta:

- Ráadásul nem először esik ebbe a bűnbe, hogy nem süvegeli meg az uraságot. Ha jól számolom, harmadszorra kell megbotoznunk érte.

Ezzel lehúzta a terebélyes fenékről a nadrágot, amitől a hasaló úr önkéntelenül is összerezzent.

- Nem fordul elő többé, megtanultam a leckét – tiltakozott ismét erőtlenül.

- Ilyen beszéddel csak abba a gyanúba esik, hogy fél a botozástól – gúnyolta a harmadik pribék.

- Ostoba, aki nem fél – lökte oda a szót a deresre húzott férfi. – De most, ígérem, megtanulom a leckét, többé nem leszek tiszteletlen.

- Akkor a botozás el fogja érni a célját – helyeselt, aki a botot választotta, és mielőtt verni kezdte a kövérkés férfit, megmutatta neki.

- Ezzel kapom? – kérdezte sóhajtva.

Az éjszaka csendjében minden szó tisztán felhallatszott.

- Igyekezzék ráhangolódni a botra – tanácsolta neki, aki a felkínált fenékhez érintette a botot, majd botozni kezdte.

A férfi lihegve nyögdelt, miközben kapta a botütéseket, még mindig berzenkedett ellene. Kellett egy tucatnyi ütés, míg megnyugodott, és onnantól nyögései elégedettséget árultak el. Neki ennyi kellett, hogy ráhangolódjon a botra. Van, akinek ennél kevesebb elég, de van, aki sosem tudja átadni magát a botozásnak. Ők azok, akik a botozás alatt végig átkozódnak, ígérgetnek, fogadkoznak, és meg sem próbálnak ráhangolódni a büntetésre. Sohasem vallanák be, hogy jár nekik, és jogosan gyötri a bot ülepüket. Ők azok, akik később a kocsmában isznak egy italt, majd hazasántikálnak, és szégyenkezve emlékeznek vissza a büntetésre. Ők vannak többen, hiszen a megalázó büntetést a deresen nehéz nekik feldolgozni testileg és lelkileg is.

A kövérkés úr közben megkapta az adagját, és szuszogva tápászkodott fel.

- Ugye, jó volt még most azonnal túlesni a botozáson? – kérdezte a pribék, aki segített neki felkelni.

- Így van, holnap nehezen vettem volna rá magam, hogy eljöjjek hasalni – helyeselt fenekét tapogatva a férfi, majd felcibálta nadrágját. – Köszönöm az alapos verést.

Egy-egy csillogó ezüstöt osztott ki mindhárom pribéknek, majd alig sántítva elballagott, magában még mindig a kapott verés miatt dohogva.

- Van még valaki mára? – kérdezte az egyik pribék társaira nézve.

- Csak te – felelték társai.

- Ó, nem – torpant meg a férfi, majd így folytatta. – Miért nem változtatnak már ezen a törvényen?

- Régi, jól bevált törvény ez – felelte társa, aki a botot megsuhintva a deresre tessékelte. – A pribékek havonta egyszer kapjanak huszonöt botot, hogy ne felejtsék el, milyen a bot másik végén lenni.

- Mi már megkaptuk pár napja, éppen te vertél el bennünket – emlékeztette a másik.

- Valahogy most nem kívánom – hátrált egy lépést a pribék. – Hagyjatok időt, hogy ráhangolódjak.

- Kapsz valamennyi időt – egyeztek bele társai. – Addig helyezkedj el, és szólj, ha kívánod.

- Köszönöm, igazán rendesek vagytok – a pribék savanyú képpel lazította meg övét, majd sóhajtva végighasalt a deresen.

- Ez kölcsönös, meglátod, milyen jól fog esni – paskolta meg fenekét társa, miután lehúzta róla a nadrágot.

- Mutasd azt a botot – kérte, amikor már deresre húzva, fenékdomborító párnával öle alatt várta a verést.

- Ismerős? – tartotta eléje társa.

- Igen, volt alkalmam megismerkedni vele – sóhajtott ismét a hasaló pribék. – Régebben gyakran csapattam magam vele.

- Na látod, ízleni fog – biztatta társa, aki a bottal kezében várt.

- Akiket vertem vele, mind egyhangúan állították, hogy alaposan meggyötörte őket. Volt, aki alig tudott lábra állni egy kiadós huszonöt után – emlékezte fel a verésére váró.

- Sikerült ráhangolódnod? – érintette meg társa kidomborított fenekét a pribék a bottal.

- Még mindig nem kívánom – panaszolta a hasaló férfi.

- Egy kedvcsinálót? – kérdezte másik pribék, aki a számoláshoz készülődött.

- Rendben, kínálj meg vele – markolta szorosan a deres lábait a pribék, és felkészült a botütésre.

Társa könnyedén lecsapott a bottal a vonakodó fenékre. A hasaló pribék nagyot nyögve fogadta az ütést.

- Na, kívánod már? – kérdezte aztán.

- Ez eléggé fájt – panaszolta a bottal kínált férfi.

- Szép nyoma van – dicsérte társa, aki leeresztve a botot, megtapogatta a botütés nyomát.

- Hát kezdd el, menet közben majd próbálok ráhangolódni – döntött hirtelen a hasaló pribék.

- Felkészültél?

- Valamennyire – hangzott a válasz.

A pribék helyeslően bólintott, majd botozni kezdte nyögdelő társát. A harmadik számolta az ütéseket, le nem véve tekintetét a gyötört fenékről.

A következő néhány percben a botozás jól ismert hangjai hallatszottak: a bot süvítése, a csattanás a fenéken, azt ezt kísérő fájdalmas nyögdécselés. A három pribék igyekezett legjobban teljesíteni feladatát. Legnehezebb dolga persze annak volt, aki szuszogva, nyögve fogadta a botütéseket, fehérülő ujjakkal szorítva a deres lábait. Látszott, hogy nem először csapatja magát. Egyre kevésbé berzenkedett, néhány ütés után hallani lehetett hangján, hogy sikerült ráhangolódnia a botozásra. Nagyokat nyögve fogadta a kimért ütéseket, és időnként egy „feljebb” vagy „lejjebb” kéréssel irányította a következő ütés helyét. Most látszott, mennyire összeszokott csapatot alkotnak. Kemény huszonöt botütés után társa leengedte a botot, és megkérdezte:

- Ugye, jólesett?

- Ügyesen… elvertél – ismerte el a hasaló férfi felemelve fejét. – Néhány ütés után már ráhangolódtam, és onnantól kezdve kívántam a botot.

- Hallatszott a hangodon, meg láttam, ahogy összeszorítod-ellazítod a fenekedet – felelte a társa.

- Milyen a fenekem? – kérdezte hátrasandítva az elvert férfi.

- Véleményem szerint még kellene néhány ütés. Legalábbis ha az enyém lenne, megrepetáztatnám magam – felelte a számoló pribék alaposan szemügyre véve a megbotozott hátsót.

- Igazad lehet – csatlakozott a botozó férfi. – Magam is úgy látom, hogy kéne még néhány ütés rá.

- Tehát repetáztassam meg magam? – nézett fel a hasaló pribék. – Mennyit gondoltok?

- Tíz ütés után kioldozunk – ígérte a botozó pribék.

- Akkor mérj rám még tízet – kapaszkodott ismét a deres lábaiba. – Ezt a bottal valahogy jólesik nekem. – vallotta be.

A botozó pribék még tíz ütést mért társa kitolt fenekére, amivel alaposan megnyögdeltette a férfit. Utána, ígéretéhez híven kioldozták, és az elvert pribék nyögve felkelt a deresről.

- Köszönöm, ez jólesett – tapogatta meg elégedetten fenekét, majd visszahúzta rá nadrágját.

- Valld be, hogy napok óta kívántad a botot – nevetett társa, miközben a számoló pribékkel felkapták a derest.

- Milyen választ vársz? – vitte utánuk a botot az elvert pribék. – Igaz, hogy a bot jó oldalán állok, és a legtöbben elégedetten kelnek fel, ha megtáncoltatom a botot a farukon, de időnként nem árt magamnak is megtapasztalni, milyen, amikor az én fenekem kerül sorra.

- Nagyon fáj? – kérdezte a pribék, aki elverte.

- Meglehetősen… de szükségem volt rá – hallatszott egyre távolabbról hangjuk.

Bezártam az ablakot, levetkőztem, és ágyamra hevertem. A szolgáló hamarosan megérkezett, hűsítő borogatást tett fenekemre, és miután magamra hagyott, sikerült elaludnom.

Az uraság három nap múlva hívatott.

- Nos, mennyire viselte meg a bot?

- Köszönöm kérdését, uram, már alig érzem, a borogatásnak hála – feleltem.

Raoul uraság elgondolkodva nézett rám.

- Mesélne nekem erről?

- Mármint? – húztam fel szemöldökömet.

- Sir Edward a napokban meglátogat kíséretével. Az őszi aratási munkák befejeztével ünnepséget rendezünk. Azt írtam neki, hogy… ezúttal tényleg megcsapattam magam. Be kell bizonyítanom neki, hogy… így van. Meséljen nekem erről… a botozásról.

- Uram, azt meg kell tapasztalni – feleltem.

- Mégis, milyen? – nézett rám őszinte kíváncsisággal.

- A botozás?

- Ha megkérdezi, mondanom kell valamit, hogy elhiggye.

- Van, hogy jobban ízlik a bot, van, hogy kevésbé – árultam el elgondolkodva. – Mesteremtől úgy tanultam, hogy méltósággal kell fogadni, mint egy férfi.

- Milyen érzés, amikor megtudja, hogy hamarosan megbotozzák? – firtatta.

- Állandóan van bennem félelem, de ez kell is. Ha nem félnék, akkor nem érne semmit a botozás. Mindig valamiért kell kapnom, sohasem ok nélkül. Ehhez a célhoz a deresen át vezet az út. Mindenki félti a fenekét, ahogy én is. Ha botozásra ítél valakit, uram, azt minél előbb deresre kell húzatni, mert a várakozás egyre több félelmet, sőt menekülési kényszert válthat ki. Az azonnali büntetés a legcélravezetőbb.

- A gyenge egészségem miatt sem csapathatom magam – szólt.

- Uraságod beteg sem volt, mióta ismerem – vetettem ellent.

Dühösen villant a szeme:

- Tudod, mi jár a tiszteletlenségért, Nathan?

- Igen, uram, volt szerencsém épp a legutóbbi botozásom után látni egy testes embert, aki tiszteletlenségért kapott huszonötöt.

- Megcsapattam, mert nem emelt süveget – emlékezett vissza Raoul uraság.

- Megérdemelte, uram – bókoltam. – Nekem is hasonlót szán?

- Annyiszor csapattalak meg, ahányszor csak akartam, és mindig ügyeltem, hogy rendesen megkapd a magadét.

- Meg is kaptam, jó uram – bólintottam.

- Tehát nem tartasz gyenge egészségűnek? De a bőröm érzékeny.

- Mint mindannyiunké. Az enyém is, uram. A botot nem lehet megszokni, de időnként nem árt megfeküdni a derest.

- Nem csapatom meg magam – szögezte le Raoul uraság. – Erre téged tartalak.

- Hálás vagyok, ha elégedett a munkámmal – feleltem bókolva.

- Ide rendeltem egy pribéket egy bottal. Néhány ütést megpróbálok elviselni, te meg maradj itt, és segíts. De utána mindkettőtöket megcsapatlak az udvaron.

- Ahogy óhajtja, uram – feleltem, és nyeltem egyet.

Tehát nemsokára ismét hasalnom kell. A gondolat félelmet váltott ki belőlem, de viselkedésemen nem látszott változás.

A pribék ekkor érkezett meg, jófajta botot hozott magával. A pribék is és a bot is régi ismerősöm volt, az elmúlt években gyakran volt szerencsém a deresen mindkettőjükhöz. Emlékszem, egyszer ötven botot kaptam, és ugyanez a pribék vert el, időnként megkérdezve, hogy bírom-e még.

- Nos, a feladatod a következő – fordult Raoul a pribékhez. – Néhány ütést kell kimérned a fenekemre. De utána megcsapatlak az udvaron.

- Uram, igyekszem megelégedésére szolgálni – hajtotta meg magát a pribék.

Rajta se látszott, hogy megrettent volna a deres ígéretétől.

Raoul csöngetett a szolgáknak, ketten segítettek előkészíteni az urat. Lehúzták nadrágját, és előbukkant terebélyes, fehér, úri feneke.

- Milyen pózban kell először…? – pillantott rám segélykérően az uraság.

- Talán ha méltóztatna előrehajolni, uram – feleltem tűnődve.

Raoul uraság szuszogva előrehajolt, majd térdeire támaszkodott.

- És most? – pillantott hátra.

- Most kegyeskedjék megvárni, míg megkapja az ütést – válaszoltam.

- Akkor… kérem az ütést - szusszantott.

A pribék odalépett, és kimért egy közepes erősségű ütést az uraság fenekére.

- Auhhhh – szitkozódott egy sort Sir Raoul, két kézzel kapva oda. – Ez fájt.

- Minden ütés fáj, uram – helyeseltem. – Kíván esetleg más pózt kipróbálni?

A következő fél órában Raoul uraság tucatnyi botütést kapott méretes fenekére, melyeket hajolva, hasalva, térd-könyék pózban, állva, falhoz támaszkodva, egyre nehezebben viselt el.

- Auhhh – ugrándozott egy ütés után, melyhez a székre könyökölt. – Ez nagyon fájt!

- Méltóságod nagyszerűen viseli – dicsértem, pedig minden ütés után percekig ugrált, tapogatta az ütés nyomát, és fel alá rohangált a szobában.

- Azt mondod? – nyomkodta sziszegve hátsóját az uraság.

- Első alkalomra elég lesz ennyi – döntöttem. – Uraságod ma nem kap többet, fokozatosan kell a bothoz szoktatni a feneket.

- Nem gondoltam, hogy ennyire fáj – dohogta, majd intett a szolgáknak, akik ismét ráadták nadrágját és harisnyáját, a csatos cipővel.

- Néhány alkalom után uraságod a derest is kipróbálhatja – feleltem. – Amikor úgy érzi, hogy rá tud hangolódni a botra, akkor eljön az ideje, hogy megfeküdje a derest.

- Nekem nincs annyi időm – sziszegett az uraság. – Hamarosan itt az ünnep.

- Akkor mi távoznánk is – fordultam az uraság felé. – Engedelmével, vár a deres.

- A tiszteletlenségért mindig bot jár – helyeselt az uraság. – Huszonöt elég lesz.

- Hálásan köszönöm, uram – hajoltam meg feléje, majd a pribékkel együtt elhagytuk a szobát.


Ezen a délutánon jobban esett a bot, mint legutóbb. A tiszteletlenségért kapott huszonöt ütést jobban viseltem, mint legutóbb, fegyelmezetten nyögtem, és az udvaron felállított deres köré gyűlt kíváncsi udvari nép sem lelt kifogást viselkedésemben. Mesterem is büszke lett volna rám. Miközben csapattam magam, arra gondoltam, hogy a tiszteletlenség bűnébe esve minden ütést jogosan mérnek ki rám, és bár az utolsó néhány ütés jobban meggyötört, ennek hangot is adtam, mégis úgy éreztem, hogy megérdemelten húzatott deresre Raoul uraság.

Miután megcsapattam magam, ott maradtam még, hogy végignézzem a pribék büntetését is. Két társa húzta deresre, és látta el a baját. Ugyanazzal a bottal kapott, amivel az uraságot verte, mivel azzal követte el a bűnt, hiszen az uraság személye érinthetetlen. Nagyokat nyögve fogadta a botot, és néhány ütés után ráhangolódott, innentől kezdve jobban esett neki, elégedetten nyögve csapatta magát. A végén megrepetáztatta magát még öt ütéssel, melyeket feneke alsó részére méretett. A verés végeztével megköszönte társainak, hogy ilyen alapos verésben részesítették, de ezt már ablakomból néztem, mely az udvar ezen kies részére nyílt.

Míg vártam a szolgálót a borogatással, végignéztem még három botozást, egyik sem nyerte meg a tetszésemet. Elsőnek egy részeges csavargót botoztak meg, aki végig fenyegetőzött és szitkozódott, a könnyű huszonöt bot után csak a pribékek segítségével tudott felkelni a deresről. Kapott még egy rúgást, hogy könnyebben megtalálja az uradalomból kivezető utat, ettől hasra esett a bámész udvari nép kacagása közepette. A következő egy konyhai szolga volt, aki vizet és fát hordott a konyhára, de mivel elbámészkodott az előző botozásoknál, nem vitte be idejében a konyhára a vizet és fát, így most megtapasztalhatta, milyen érzés a pálca, mivel a főszakács suhogós pálcával parancsolt neki igazságot. A pribékek a méltatlankodó férfit erővel húzták deresre, és mialatt elverték a fenekét, végig huhogott és jajgatott, panaszolta, mennyire égeti a pálca. Nem kételkedtem abban, hogy így van.
Harmadszorra egy mogorva, idősebb férfi került sorra. Az elmúlt hetekben több alkalommal kapott huszonöt botot, ám mivel nem használt neki, most ötven botra hasalt fel. Saját magának tolta le a nadrágját, és igazította öle alá a keményre tömött párnát, hogy kidomborodjon feneke. Látszott rajta, hogy nehezen vette rá magát, hogy ismét hasaljon, de be kellett látnia, hogy emelni kellett az adagon. Ahogy elkezdték botozni, elmúlt nyugtalansága, valóban szüksége volt arra, hogy alaposan elverjék. Fegyelmezetten csapatta magát, látszott, hogy az elmúlt évtizedekben többször is volt része benne, és jól ismeri a botot. Egy-egy erősebben bevitt ütéstől szusszantott, majd miután a második huszonötnél tartott a számoló, fel-felnyögött, de végig kitartott, nem könyörgött.
Úgy tanultam mesteremtől, hogy a deresen hasalva az ütéseket nyögéssel, jajdulással fogadjuk, így a csendes férfi nem viselkedett megfelelően a szememben. A pribéknek is kell a visszajelzés, hogy akit ver, az nyögéseivel nyugtázza a kapott ütést.

A pribékek egy-egy aranyat kaptak tőle, amikor kimérték rá az ötvenet, és kioldozták a szíjait, ám köszönetet egy szóval sem mondott.

Megérkezett a szolgáló a gyógyító borogatással, így bezártam ablakomat, és ágyamra feküdtem.
A közelgő ünnepre, és a Neddel való újabb találkozásra gondolva töltöttem az ezt következő órákat.

Vége