Airbus XXVI.

… az Ön parancsára történt – sikkantotta félig fájdalmasan, félig szemrehányóan.

- Mit parancsoltam én?! – a kérdést egy újabb csapással nyomatékosítottam

- Azt, hogy tegyem meg!

Csatt!

- Azt, hogy tegyem meg, URAM! – és nyomatékképpen ismét belemart Kedvesem hátsójába a korbács.

- Aúúúú! A..azt, hogy tegyem meg, U R A M!!! Kérem, nagyon kérem, könyörgök, hagyja abba! Nagyon fáj! – Vanda most tényleg kétségbeesetten rángatta a kötelékeit, de természetesen hasztalanul.

Más körülmények között már régen abbahagytam volna – legfeljebb úgy tettem volna, mintha saját elhatározásomból nem akarnék több ütést mérni rá – de MOST rendkívüli helyzet uralkodott. A szenvedése mindig is kéjes örömmel töltött el, de abban csak vágy volt, semmi féltékenység – ám a tegnap történtek megemésztéséhez kifejezetten jól jött, hogy megbüntethetem. Csatt!

- Azt ne merészeld mondani, hogy a kéjelgés is az én kifejezett parancsomra történt, Te lotyó! – Csatt.

Csoda történt. Kedvesem eddig kétségbeesett, bár teljességgel hiábavaló kísérleteket tett a korbácsolástól való megszabadulás érdekében, ám ettől az egyetlen mondattól hirtelen elszállt az ellenállás.
A válla megroskadt, fejét lehorgasztotta és alázatosan beletörődött a szenvedésbe.

- Igaza van Uram! Saját örömömre kéjelegtem. Büntessen meg, ahogy csak akar, elviselem, csak aztán, könyörgök, bocsásson meg nekem!

Ennyi alázat már a vörös ködbe borult agyú neandervölgyit is meghatotta.

- Mennyi?

- Bármit elviselek, csak ne haragudjon rám, Uram!

- Bármit?!

- Igen, bármit, Uram! Akármilyen büntetést, amit kiró rám – csak aztán bocsásson meg nekem!



Az Édes hátsója már igazán étvágygerjesztően csíkos volt és a színének megfelelően elkínzott is, így ideje volt térfelet váltani. Kioldottam a kötelékeit és a deresre fektettem – hanyatt.

Hogy fokozzam a hatást, gondosan a látóterébe, a kezem ügyébe helyeztem a sjambokot, kicsit meg is suhogtattam, aztán gondosan rögzítettem Kedvesem kezét és lábait – utóbbiakat természetesen széttárt helyzetben – végül pedig a szemkötőt is feltettem rá.



Azt nem mondanám, hogy nem csiklandozta a fantáziámat az, hogy kipróbáljam a sjambokot az Édes elülső részén is – de elálltam tőle, mivel nem szerettem volna túl nagy kárt okozni a számomra oly kedves alkatrészekben. Így a lovagló pálcánál maradtam, ami keménységében arányban állt az elkövetett bűnnel, de azért még kezelhető nyomokat hagyott. Azt viszont nem hagyhattam ki, hogy a bőségesen rendelkezésre álló gyertyák egy részét meggyújtsam.



Szép komótosan végigmentem a cicijein, különös figyelmet szentelve a mellbimbók étvágygerjesztő rózsaszín virágának, aztán tovább az izgató, puha hasán lefelé, egészen addig, amíg megérkeztem túrám következő állomására, Kedvesem vénuszdombjára.

Csodálatos látványt nyújtott a kényemnek-kedvemnek kifeszített, nedves punci és a látvány izgalmát bőségesen honoráltam is. A pálca leffentyűje szorgalmasan csattogott, kezdetben a gyönyör dombjának tetején, majd egyre érzékenyebb tájakra merészkedett.



Vanda egészen eddig lélegzet visszafojtva szenvedte el brutalitásomat, de amikor a pálca a nagyajkait is elérte, felsikoltott. Nem kegyelmeztem. A kisajkak is megkapták a magukét, végül kegyetlenségem szerszáma a vesztére kitárulkozó csiklót is megtalálta – bár azt azért jóval kisebb erővel.

A sikolyok szépen sűrűsödtek, aztán egy mindent elsöprő crescendóban csúcsosodtak ki – furcsa véletlenként épp akkor, amikor az Édes csiklóját érte inzultus.



Rövid időre félbehagytam a pálca suhogtatását és az imént meggyújtott gyertyákhoz léptem. Jó vastagok voltak és mivel már égtek egy ideje, belsejükben olvadt lávaként terült szét a forró viasz. (folyt. köv.)