Színházi kaland2

A kapuban lepődök meg igazán, két idegen férfi ül a kocsiban.
Gazdim kinyitja nekem az ajtót, segít beülnöm, ami nem egyszerű a hosszú ruhámban s a pillangóbugyiban.
Bemutatkozunk. S kínos csend ül a kocsira.
Gazdim indít.

Vezetés közben ecseteli, hogy a két úr a barátja s elkísérnek minket a színházba.
Morcos vagyok, duzzogok csendben, mert reméltem, Gazdimmal ketten leszünk, nem kell idegenek előtt feszengenem az egyébként is kényelmetlen bugyimban. Persze gondolom én kis naív, hogy nem tudnak róla.
A visszapillantóban próbálom Gazdim arcát kémlelni, semmi érzelem, fapofával vezet. Rimánkodón fürkészem a tükröt, sopánkodok magamban neki, hogy mutasson már nekem egy mosolygós Gazdit, mert megüt a guta.
Tudom jól, nem túl optimális a gondolatvilág egy jól nevelt subhoz, de a gondolataim az én gondolataim.
Gazdi elővesz valamit a zsebből, fura kis szerkezet, sosem láttam ilyet.
-Ki kéri a távirányítót a bugyihoz? Hangzik tőle a kérdés. Abban a pillanatban, szerettem volna, ha a föld nyílik meg alattam. Kezdett kristályosodni előttem, hogy milyen este elé is nézek.Halk sóhajtással kértem, talán ha én megkaphatnám... Bőröm színe vetekedett most ajkam színével, azt hiszem egészen bokáig sikerült vörössé válnom.
Nem kaptam meg. A mellettem ülő férfi nyúlt érte. De már előtte Gazdim bekapcsolta, akkor a szusz is megállt bennem.
Hirtelen jött inger volt, kényelmetlenül fészkelődtem ültömben. Próbáltam megőrizni minden méltóságom. Azt hiszem nem sok sikerrel.
A mellettem ülő férfi ahogyan nyúlt a távirányítóért, annyit láttam, szép keze van.Gazdim néztem a visszapillantóban, egyetlen huncut csillogást sikerült a szemében felfedeznem, de azt is egyetlen pillanatra csupán.
Dohogtam magamban, hogy legalább segítene nekem, vigasztalhatná tekintete a romokban heverő lelkem, de nem.

Az idegen férfiak tekintetét éreztem magamon. Pulzusom s szívem hevesen vert. Ajkam kiszáradt. Féltem picit. Megalázó volt tekintetünk, biztosra vettem, hogy gondolatban pucéran látnak magunk előtt. De az is lehet, csupán képzeletem vitt magával.
S a tudat, hogy tudnak a bugyiról s még ők is kezelik azt... megsemmisültem a felismerés pillanatában mikor idáig jutottam.
A két férfi, mintha ott sem lettem volna úgy beszélgettek a kis távirányítóról, egymás kezébe adták, forgatták, kapcsolgatták, bügykörésztek rajta. Persze minden ilyen kapcsolgatást, bütykörészést én azonnal a puncimon éreztem.
Szerettem volna ott s akkor világgá menni, lázadni.
Minden pillanat közelebb vitt ahhoz, hogy elsírjam magam, vagy legalábbis könyörületet kérjek.

Útáltam a két idegent s Gazdimra is haragudtam azért amit velem tett, de az is lehet, hogy csupán az egész világra haragudtam.
Gazdimmal szerettem volna lenni, neki adni mindent amit lehet, nem két idegennel séta kocsikázni s elviselni a flegmaságukat, a puncim ért támadásokat.
Folyt.köv.