Az új deres

Az új deres

Figyelmeztetés: a történetet ne olvassa, akit zavar a deresen történő botozás, valamint a homoszexualitás.
A történet egy bútorkészítő mesterember különleges megbízatásáról szól, egy elképzelt, feudális világban.

A kastély ura magához rendelt, ami nyugtalansággal töltött el. Mióta megnyitottam saját műhelyemet az óvárosban, és néhány segéddel dolgoztam, egyre több megrendelést kaptam. Az üzlet szépen beindult. Harmincnégy évesen ez igazán elismerésre méltó karrier kezdetét jelentette számomra.

Azon a tavaszi napon, amikor Karl gróf magához kéretett, még nem sejtettem, milyen fordulatot vesz életem. Az uraság mogorva, magának való ember hírében állt. A kastélyában megforduló látogatók félelemmel vegyes tisztelettel emlegették nevét. Karl gróf a szigorúságáról is híres volt, a szolgákat kisebb bűnökért is minden teketóriázás nélkül deresre húzatta, ám sokan megfeküdték a derest a nála dolgozó iparosok közül is, akik a kastély egyik szárnyán dolgoztak, és ha Karl gróf szerint a munka nem folyt megfelelően, hát nem habozott megcsapatni néhány építőmunkást. Ők később az óvárosi csapszékekben panaszolták el, hogy mennyire meggyötörte őket a botozás, amit az udvaron összegyűlt várnép szeme láttára kellett elszenvedniük a számukra felállított deresen.

Ezeken gondolkodva baktattam a várhoz vezető úton, és amikor a kapuőrség beengedett, kezdtem elbátortalanodni. Vajh mit akarhat tőlem a kegyetlen gróf úr?

A fogadóterem előtt várakozva még inkább elhagyott a bátorságom, ám amikor elé engedtek az ajtónállók, és mély meghajlással elébe járulhattam, igyekeztem összeszedni bátorságom.

A gróf magas, sudár termetű férfi volt, vállig érő, fekete hajjal, zöld szemei rám szegeződtek. Nézésébe beleborzongtam. Ezért csak akkor kezdtem felfogni szavait, amikor már javában benne járt a mondandójában.

- …tehát az lenne a feladat, hogy készítsen egy kárpitozással, fenékemelő kialakítással formált derest. A jövőben néhány nemes ifjú itt fogja befejezni tanulmányait, miután végeztek a balchornam-i egyetemen. Mivel jól tudom, mennyire fontos számukra a fegyelem, valamint a kardvívás és lovagi eszmények elsajátítását is elősegítené, ezért ácsoltatok külön derest a számukra, amelyen őket, és az arisztokrácia többi tagját fogják botozni, amennyiben szükséges. A munkára három hét áll rendelkezésére, és mindent ehhez szükséges faanyag és egyéb a rendelkezésre fog állni egy külön szobában, melyet deresszobának fogok berendeztetni. Értette a feladatot, Nicholas mester?

- Mindent megteszek, hogy elégedettségét elnyerjem, gróf úr! – hajoltam meg ismét, és keze intésével elbocsátott.

A következő hetekre gyakorlatilag a kastélyba költöztem, jó munkát akartam végezni, ezért segédeimre bíztam a műhelyt, hogy saját magam készítsem el a nemes urak kényes teste számára a derest. A konyháról bőséges ellátást kaptam, és egy szobát is, ami minden várakozásomat felülmúlta, pihenésem így biztosítva volt. Fizetségről egyelőre nem esett szó, ám bíztam abban, hogy a gróf majd busásan honorálja fáradozásaimat.

A gróf nemcsak engem bízott meg az érkező nemes ifjak alfelének kiporolására szánt eszköz előkészítésével, két szolgának ezekben a hetekben az volt a dolga, hogy az újonnan a kastélyba érkezett botokat kipróbálják. Egy pribék naphosszat a rendelkezésükre állt, és hol egyikük, hol másikuk jelent meg a pincében kialakított kínszobában, hogy kipróbálja az újonnan érkezett botokat fenekével. Az ütéseket lehajolva mérették meztelen hátsójukra, és egyszerre csak néhányat próbáltak ki. Mindketten igyekeztek megfelelni feladatuknak, és az utolsó héten már csak azokkal a botokkal kaptak, amelyeket mindketten megfelelőnek tartottak az úri fenekek botozására. Végül hat botot választottak ki, melyek felkerültek a deresszobába, a falon kialakított díszes tartókba.

Már én is munkám végén jártam. A kívánságra fenékdomborítóval kialakított fekpad párnázott volta hivatott elősegíteni a kényelmes fekvést, és egy elmés szerkezet segítségével a deres hossza állítható lett, gondolva a magasabb és alacsonyabb férfiakra is. Az erős szíjak rögzítését ellenőriztem éppen, amikor a gróf úr látogatást tett a deresszobában.

- Tetszetős darab – dicsérte munkámat.

- Örülök, ha elnyerte tetszését. Nagyon masszív – mutogattam a deres erősségeit. – Stabilan áll a kifelé tartó lábain, és termetesebb úr is ráfeküdhet, a szíjak állíthatóak.

- Nagyszerű munkát végzett. Mikorra lesz kész?

- Valójában már készen van – törölgettem végig a fényesre lakkozott fát egy kendővel.

Igazán büszke voltam a munkámra, és megkönnyebbülten lélegeztem, hallván, hogy a gróf úrnak is elnyerte a tetszését.

- Mondja, hallott a vasbikáról? – kérdezte váratlanul, miközben körüljárta a derest.

- Nem, méltóságos uram – kaptam fel a fejem meglepve, ilyen kérdésre egyáltalán nem számítottam. Hiszen mesterember voltam, nem valami kódexmásoló szerzetes.

- Régi történet – mosolyodott el, és ettől a mosolytól erősebben vert a szívem.

Bűnös gondolatok sora suhant át rajtam, ahogy a gróf úr izmos csípőjére pillantottam, nyomban el is szégyelltem magam értük.

- A vasbika egy üreges, vas jószág volt, melynek oldalán lévő ajtaján betuszkolták a feltalálóját, rázárták, és alágyújtottak, hogy az uralkodó láthassa a kínzóeszköz hatékonyságát használat közben. A feltaláló jajgatásából, mely a bika száján tört elő, megállapíthatta, hogy a felforrósodott szerkezet hatásos lesz-e ellenségei megfélemlítésében. Nos, mielőtt elhalálozott volna a feltaláló, kiszedette belőle, és gyógyításáról is gondoskodott.

- Értem, méltóságos uram, de… miért mondja el ezt nekem? – valami sejtelem kerített hatalmába. Nem, az nem lehet!

- Meg kell bizonyosodnom arról, hogy a szerkezet valóban megfelel-e az elvárásoknak. Ki lenne jobb alany erre, mint maga a készítője? – húzódott gonosz mosolyra szája.

- Hogy én…? – döbbentem meg, pedig már az előbb sejtettem, hogy milyen sorsot szán nekem.

- Ötven botot kap – döntötte el. – Amíg ideér a pribék, aki ki fogja mérni az ütéseket, javaslom a közeli árnyékszék felkeresését.

Remegő lábakkal indultam el, hogy felkeressem a félreeső helyiséget. Hálásnak kellett volna lennem, hogy erre is adott alkalmat, mielőtt megcsapat, szükségem is volt rá. Visszaidéztem inaskoromat, amikor gyakran kellett elviselnem mesterem jó szándékú, ám kemény büntetéseit, melyeknek köszönhetően magam is mesterévé váltam az asztalos és kárpitos mesterségnek. De azóta, amióta felszabadultam, és a vándorutamról visszatértem, soha senki nem ütött meg.

Örökké nem rejtőzködhettem a gyér megvilágítással ellátott helyiségben, hiszen a gróf úr várt a deresszobában. Ötven botütés. Testem tiltakozott ellene, de azt is be kellett látnom, hogy kíváncsi vagyok munkám eredményére. A kastély urának igaza van, csak így lehetek nyugodt afelől, hogy jó fekvés esik az általam készített deresen, és a szíjak is megfelelően tartanak.

Mire visszaértem, a pribék már ott várakozott, a gróf úr pedig egy karosszékbe telepedett, hogy végignézhesse megcsapatásomat.

- Kérem, vetkőzzön le, és helyezkedjen el – utasított a pribék, és egyenként megszemlélte a fali tartókban várakozó botokat.

Engedelmesen kezdtem kigombolni ingemet, majd a gróf úr szigorú pillantásától kísérve megfeküdtem a derest. Megborzongtam, ahogy a pribék deresre húzott. Fenekem kidomborodott, derekamon, csuklóimon, bokáimon erős szíj ívelt át, és hallottam, hogy a gróf úr kiválasztja a megfelelő botot.

Bár az elmúlt években nem botoztak meg, igyekeztem férfiasan bírni az ütéseket. A pribék lendületesen, nagy gyakorlattal forgatta a botot, és én belekapaszkodva a deres lábaiba két kézzel, nyögdécselve viseltem sorsomat. Közben megállapítottam, hogy a párnázásnak köszönhetően kényelmes a fekpad, és a szíjak is megfelelően tartanak. Büszkén hasaltam, hiszen most magam is tapasztalhattam, hogy remek munkát végeztem. A gróf úr által választott, férfi hüvelykujjnyi vastagságú bot alaposan meggyötört, és most először gondoltam arra, ha az elmúlt években időnként megcsapattam volna magam, akkor most sokkal fegyelmezettebben fogadnám a kemény ütéseket. Jajgatásom már nem különült el egymástól, már az ütések kimérése előtt előre panaszoltam, hogy mennyire meggyötri érzékeny hátsómat. Már azt hittem, könyörögnöm kell, hogy ne, nem bírok többet, amikor a botozás hirtelen véget ért. A pribék kioldozott, és én loppal letöröltem könnyeimet. Nehezen kecmeregtem talpra.

- Nos? – hajolt előre karosszékében a gróf úr. – Milyennek találta?

- Meglehetősen… alkalmasnak… uram – nyúltam a ruháim után, kerülve pillantását.

- Magam is úgy ítélem meg, hogy betölti funkcióját – felelte kisvártatva. – A szolgák visszakísérik szobájába, pihenjen néhány napot.

- Köszönöm… inkább hazamennék – simítottam meg óvatosan hátsómat mielőtt felhúztam a nadrágomat.

- Mint mondottam, itt marad néhány napig – keményedett meg hangja, majd felállt, elhagyta a helyiséget.

Két szolga karján lépkedtem vissza szobámba, és hűvös borogatással hátsómon pihentem a következő három napon át. Ám a harmadik éjszakán kinyílt a szobám ajtaja. Riadtan ültem fel, még nem aludtam mélyen, és legnagyobb meglepetésemre a kastély urát pillantottam meg, akivel az elmúlt éjjeleken kéjes álmaim voltak. Hetek óta őt öleltem, és a szolgáknak naponta ki kellett cserélniük az álmok eredményeképpen összeszennyezett ágyneműmet. Nem volt ez másképp lábadozásom idején sem.

- Jobban érzi magát? – kérdezte, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ágyamra telepedett.

- Uram, én… - érintését érezve arcomon elakadt szavam. Keze végigsimított testemen, és derekamnál állt meg.

- Holnap… hazamehet, Nicholas mester, de előbb…

Azon az éjjelen bűnös álmaim a gróf úrral valóra váltak, és bár hajnalban, amikor a hintó hazafelé vitt, tisztában voltam azzal, hogy csak egyetlen éjszakára váltotta valóra legtitkosabb vágyaimat Karl gróf, mégis ez az éjjel többet ért számomra, mint a súlyos zacskó arany, melyet akkor nyújtott át, mielőtt utoljára megcsókolt, és felszálltam a hintóba.

Vége