Meron, egy pálcásfiú története

Meron, egy pálcásfiú története

Figyelmeztetés: akit taszít az orvosi eszközök használata, vagy a deresen történő botozás, ne olvassa tovább. Szintén ugyanez vonatkozik arra, akit taszít a homoszexualitás.
A történet teljesen kitalált, valóságalapja nincs.

Meron a nevem, és huszonhetedik évemben járok. Négy évet töltöttem el a pálcásfiúk iskolájában, hogy minél jobban kitanuljam a verés elviselését, ebből az utolsó két évben az orvosi eszközök használatának elviselésére is igyekeztem felkészíteni a testem. Erre a mester beszélt rá, aki felhívta figyelmemet arra, hogy így még többet fogok érni a pálcásfiúk piacán. Magam is kíváncsi voltam arra, hogyan alkalmazzák az orvosi dolgokat a test gyötrésében, de nagyon nem mélyedtem bele, hiszen voltak dolgok, amelyektől alapból undorodtam, vagy eleve taszított.

A mester tanított meg a pálcák, botok nyelvére, melyeket alaposan megismertem az itt töltött évek alatt, míg az orvosi dolgokra az erre legalkalmasabb személy, az iskola gyógyítója oktatott. Velem együtt három ifjú vállalta a kínok ezen ágának behatóbb megismerését.

Az elmúlt két év alatt heti rendszerességgel kaptam beöntést, bemutatott a kúpoknak, és a legutolsó leckeként a tágítók felhelyezését gyakorolta rajtam. Magasabb osztályba léphettem volna, de tanításom hirtelen véget ért.

Egy nap negyvenes, fekete köpönyeges uraság érkezett az iskolába, és olyan ifjút keresett, aki nemcsak verhető, de az orvosi dolgoktól sem idegenkedik. Mire észbe kaptam volna, négyünk közül már ki is választott, és elvitt a birtokára.

Lenard uraság a negyvenes évei végén járt. A hegyeken túl lakott, egy távol elterülő, gazdag föld tulajdonosa volt, és az évek alatt több pálcásfiút is elvitt az iskolából.

Amint kastélyába értünk, utasítást adott arra, hogy fürdessenek meg, majd még aznap este jelentkezzem szolgálatra a lakosztályában. A szolgák durván lecsutakoltak, hosszú, sötétbarna hajam kifésülték, majd leszárították és beillatosították testemet. Ujjatlan köpenyt adva rám kísértek két órával később az uraság lakosztályába.

- Üdvözöllek, Meron – fogadott szívélyesen, ám tekintete hideg maradt. – A mai napot nem felejted el egyhamar – húzott el egy függönyt, és megláttam a lakosztálya idegenek elől rejtve maradt részét.

A kisebbfajta teremben többen várakoztak rám, hogy kezelésbe vegyenek. Volt közöttük két gyógyító, őket ruhájukról ismertem fel, valamint három pribék is. Nyeltem egyet, és riadtan néztem a teremben várakozó deresre, a mellé készített pálcára és botra, valamint egy asztalon elhelyezett gyógyító eszközökre, melyek közül felismerem a beöntéshez használatos csövet és felfüggesztett tartályát, fekete, kaucsuk tágítókat többféle méretben, valamint egy ismeretlen rendeltetésű dobozt.

- Kezdjük végre el! – csapta össze kezeit az uraság, és szeme megtelt élettel.

Egy karosszékbe telepedett, ahonnét mindent jól látott, és szükség esetén be is avatkozhatott parancsaival.

- Ahogy óhajtja, uram – hajoltak meg feléje.

Ekkor vettem észre, hogy két ágy is van a díszletben, a fal mentén, egyiken egy szőke, hosszú hajú férfi aludt, hason fekve, látszólag gondtalanul.

A szolgák levették rólam a köpenyt, majd a másik ágyba fektettek, betakartak.

- Aludj, most ez a feladatod! – parancsolták.

Nyitott szemmel hevertem, és vártam, mi fog történni. A pribékek közül az egyik kézbe vette a botot, majd az alvó férfi mellé lépett, aki hason fekve, karjával feje alatt szendergett. Megrázta a vállát. A férfi felpillantott, és felismertem Xeront, akivel együtt tanultunk az iskolában, míg el nem vitték tavaly. A pribék az ébredező Xeron elé tartotta a botot, mire ő savanyú képpel felkelt, nyújtózott egyet, majd a dereshez lépett. A két várakozó pribék megragadta, és végigfektette rajta.

- Most egyáltalán nem kívánom a botot – fanyalgott, az uraságra nézve, aki nem zavartatta magát attól, hogy ellenkezik, sőt még tetszett is neki a vonakodás.

- Jól fog esni, meglátod – biztatta Xeront, aki felsóhajtott, majd a gyógyítók felé nézett, akik közül az egyik éppen feléje lépett, kezében egy fekete, talpas tágítóval, melyet szaporán kenegetett faggyúval.

- Ó, ne – feszítette meg szíjait, de azok szorosan fogták.

A gyógyító föléje hajolt, nem láthattam mit csinál, de abból, hogy Xeron veszettül hánykolta magát, kitaláltam, hogy felhelyezi neki.

- Lazíts, mindjárt benn lesz – biztatta a gyógyító, és Xeron nyögdécselve tiltakozott.

- Nagyon feszít – panaszolta. – Jajjj!

- Benn is van – emelkedett fel a gyógyító, és visszalépett a társához.

Xeron fenekéből egy fekete, lapos korong látszott, ahol a nyílásnak kellett lennie. A pribék következett. Először rányomott néhányat a kifelé igyekvő tágító korongjára, majd az uraság türelmetlen nógatására botozni kezdte a szőke pálcásfiút.

Xeron korábban került oda, mint én, és ahogy utána számoltam, már betöltötte a harmincat. Elégedett nyögésekkel viselte a botot, amitől felötlött bennem, hogy mégis jólesik neki, bár percekkel ezelőtt még nem kívánta. Csak a tágító miatt panaszkodott, amit a pribék időnként visszanyomott neki, mielőtt folytatta a botozást. Hamar kimérték neki a huszonötöt, és visszamehetett az ágyba. A gyógyító csak az este végén távolította el a belé helyezett tágítót, ami továbbra is zavarta Xeront.

A két gyógyító felém közeledett, odahúzva az asztalt, amin az eszközeik voltak. Az uraság parancsára beöntést kaptam. Ennyi ember jelenlétében még jobban feszélyezve éreztem magam, mint máskor, az uraság, a szolgák, a pribékek, és főképp a gyógyítók számomra túl sokan voltak, akik láthattak ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Térd-könyök pózban helyezkedtem el az ágyon, és a gyógyítók belém ügyeskedték a csövet. Mélyeket lélegezve segítettem nekik, hogy testembe juttathassák rajta keresztül a langyos vizet. A póz megfelelt erre a célra, az uraság láthatta, mi történik velem. Egyre jobban feszítette a hasamat, de ezzel még nem volt vége. Amikor kihúzták a csövet, hasra kellett feküdnöm, és az egyik pribék tíz ütést mért a fenekemre. Nehéz volt benntartani a vizet, miközben pálcáztak, de végül sikerült úgy kijutnom a szomszédos helyiségbe, ahol az árnyékszék rejtőzött. Nem maradhattam ott örökre, vissza kellett mennem, amint távozott belőlem a víz. Még két beöntést kaptam, és az uraság megtoldotta mind a két alkalommal a tíz pálcaütéssel, amitől alig tudtam az árnyékszékre ülni, úgy égett a fenekem. Miután kitisztítottak, fehér kendőkkel szárazra töröltek, és folytatódott az uraság szórakoztatása. Kinyílt a doboz, mely néhány kúpot rejtett. Különféle színűeket, melyek a csípősségüket jelezték. A leghalványabb csípett legkevésbé. Ezt tapasztaltam is, amikor az uraság felé fordítva fenekemet, előrehajoltam, és az egyik gyógyító ügyesen felhelyezte nekem.

- Csíp? – kérdezte az uraság, amikor nagyot szusszantva kiegyenesedtem.

- Egy kicsit – figyeltem a testemben rejtőző kúpra, mely olvadni kezdett benn.

- A következőt! – parancsolta az uraság, és ismét lehajoltam.

A gyógyító sorban haladt, mert a második kúp már jobban csípett. Ezt már akkor megéreztem, amikor kihúzta az ujját és megtörölte.

- Ugye, ez már jobban csíp? – firtatta az uraság.

- Igen – feleltem, és lábaim ugrálni kezdtek, nem tudtam egy helyben maradni.

- Fogjátok le, és jöhet a harmadik!

A szolgák segítségével a gyógyító a harmadik kúpot is felhelyezte előrehajoltatott testembe. Elengedtek, és nem tudtam nyugton maradni.

- Nagyon csíp – ugráltam egy helyben, összeszorítva fenekemet.

- Itt az ideje, hogy deresre húzzátok – intett a pribékeknek az uraság, mire megragadtak, és hasra fektettek a deresen.

Rugdalózó lábaimat szíjakkal szorítottak le, és mire észbe kaptam, már a fenékdomborító párna is alám került. Kaptam eddig is kúpokat, de azok nem csíptek, vagy ha igen, csak kevésbé. A gyógyító hozta a legutolsót, ami még nagyobb is volt a többinél.

- A csípést nagyszerűen elmulasztja a bot, vágjatok rá huszonötöt – parancsolta az uraság.

Először kaptam botot a kastélyában, és a fájdalomtól nagyokat nyögtem. A tizedik után a gyógyító szétfeszítette fenekem, és egy határozott nyomással belém tolta a negyedik kúpot is, ami annyira csípett, mint az első három együttvéve. Szerencsére az uraság jóslata bevált, ahogy folytatódott a botozás, mely meghánykoltatta testemet, a csípés is enyhült testemben. A pribék gondosan elvert, az uraság elégedetten nézte, ahogy megnyögdeltet a bottal.

- Légy üdvözölve nálunk! – tárta szét karját, és felkelt.

A pribékek feloldozták a szíjakat, és segítettek átbotorkálni az ágyhoz, majd belefektettek, és be is takartak. A szolgák, a pribékek, az uraság, a gyógyítók elhagyták a termet, utoljára még az egyik gyógyító kivonta Xeron fenekéből a tágítót, és magával vittel. Lassan kinn is elcsendesedett a lakosztály.

- Meron – hallottam Xeron hangját, amikor magunkra maradtunk. – Ugye, jól emlékszem a nevedre?

- Jól. Ugye, te Xeron vagy? – kérdeztem vissza a sötétben.

- Hát nem felejtettél el. Ha fel tudnék kelni, odamennék hozzád, de most jobban esik feküdni.

- Tényleg aludtál? – kérdeztem.

- Akkor alszom, amikor tudok, de máskor is megesett, hogy fel kellett kelnem, hogy megbotozhassanak a deresen.

- Miért erőltetik a tágítót? – tettem fel a kérdést.

- Az uraság többször is… meg akart hágni, de túl szűk vagyok, hát hetente megcsapat és közben a tágítót is felrakatja belém.

- Az uraság a férfiakkal hál? – csodálkoztam.

Xeron felsóhajtott, és kényelmesebb helyzetet keresett ágyán.

- Mindig is voltak ágyasai, de csak az utóbbi hetekben fedezett fel engem.

- Gondod van ezzel?

- A testem az enyém, azzal hálok, akivel én szeretnék – felelte dacosan.

- Az uraság ezt felülírhatja, hiszen megteheti. Néhány hét alatt kitágít annyira, hogy be tudd fogadni.

- Te kivel szeretnél hálni? – csattant fel dühösen.

- Én? – belemosolyogtam a sötétbe. – Veled, Xeron, azt hiszem, szívesen hálnék.

Felkeltem, és a hangja irányába botorkáltam a sötétben. Felemelte a takaróját, amikor odaértem, és arrébb húzódott, hogy helyet adjon nekem.

- Már rég… meg akartam neked mondani, hogy… veled hálnék – suttogta hajamba, majd elfészkelődtünk egymás ölelésében, és elaludtunk.


Vége