Történetek a botozásról

Történetek a botozásról

1. A botok és pálcák felelőse
Idestova húsz éve szolgálok az uradalomban, és remélem, hogy még sokáig be fogom tölteni ezt a posztot. Kiváló javadalmazásban részesít uram, igazán nem panaszkodhatom. Hamarosan negyvenöt éves leszek, és elmondhatom, hogy elégedett vagyok az életemmel.
A fenyítőeszközök felelőseként nekem kell gondoskodnom arról, hogy a fenyítőeszközök mindig megfelelő számban és minőségben álljanak rendelkezésre. Mivel ebben az uradalomban főleg a pálca és a bot a fenyítés eszköze, hát ezekből kell mindig készleten tartani jó néhányat. Nemcsak a vár pincéiben bebörtönzött rabok részesülnek időről időre a deres és a bot okozta jótéteményeiben, amely felettébb hatásos a megjavulások érdekében, hanem a pórnép közül is rendszeresen csapat meg urunk valakit, aki nem jól végzi a dolgát. Minap egy konyhai szolgát, aki vizet hordott, a megbillenő vederből kiloccsanó víz egy uraság ruháját szennyezte be, ítélt jó urunk huszonöt botra. A harmincas éveiben járó szolga hiába kérte a nemes úr bocsánatát, a kilöttyintett vízért bűnhődnie kellett. Az udvaron csapatták meg, és használt is neki a verés, mert azóta sokkal jobban vigyáz a vedrekkel. Később maga is elismerte, hogy rászolgált a deresre, ideje volt újra megkóstolnia a botot, hogy ne felejtse el jobban végezni a munkáját.

A nemesek is szükségét látták időnként egy jó verésnek, az ő kínszobájukba, mely a vár emeletén volt, szintén az általam választott botok és pálcák kerültek. Némelyek elvesztett fogadás miatt feküdték meg a derest, más urak legyőzettek kardviadalban, és a bot segítségével nyerték el büntetésüket, ismét más urak a botozás feszültségoldó hatására esküdtek. Időnként ajándékba is küldtek, vagy éppen kaptak jó huszonötöt, amit aztán keserves nyögdelések közepette kaptak meg a kínszobában.

Ma azonban ismét rám kerül a sor, mivel új pálcák és botok érkeztek, amelyeket nekem kell átvennem, és mivel gondosan választom ki, mi kerülhet az arisztokraták kínszobájába, mely botok és pálcák fenyítsék a piaci árusokat, kereskedőket, szolgákat, és melyekkel kell a cellák foglyait verni.
Így amikor értesültem az új pálcák és botok érkezéséről, a pincében kialakított kínszobába mentem. Tucatnyi pálca és bot várakozott, először szemügyre vettem őket, majd kézbe vettem, hogy milyen a súlyuk, milyen suhintás esik velük, ki is válogattam néhányat, amelyeket úgy ítéltem meg, hogy nem megfelelőek. Végül szigorú döntésem alapján két bot és két pálca maradt. A többit elvitettem, és hívattam egy pribéket, hogy kipróbáljam a kiválasztott eszközöket. Annyiszor került sor már ilyenre, hogy a velem egykorú pribék nem is kérdezősködött, tudta a dolgát. Először a pálcákat próbáltuk ki. Ehhez letoltam a nadrágom, és egy bakra dőltem hasmánt.
- Kíváncsi vagyok, milyen lesz – húztam fel ingemet. – Ígéretes daraboknak látszanak.

- Jó fogása van – suhintott az egyik pálcával a levegőbe, majd odaillesztette bőrömhöz, és lecsapott vele.

- Mmmm… nem rossz – feleltem felemelkedve, elgondolkodva dörzsölgetve az ütés helyét.

- Szép nyomot hagy – felelte a pribék, és kézbe vette a másik pálcát.

- Kérem a másikkal is – dőltem vissza a bakra, és a pribék ügyesen megsuhintotta a pálcát.

- Ahh – emelkedtem fel újra, és ismét megdörzsöltem fenekemet.

- Megfelelő lesz? – kérdezte a pribék.

- Igen, az elsőt a várba szánom, a második jó lesz a raboknak – feleltem.

- A botokat hogy akarja kipróbálni? – kérdezte a pribék.

- Azt hiszem, eljött az ideje egy alaposabb verésnek – dörzsölgettem továbbra is a fenekemet a deres felé nézve.

- Feküdjön fel, és megkapja – felelt a pribék.

Elgondolkodva húzattam magam deresre.

- Mindkettővel huszonötöt kérek – rendelkeztem, és megmarkoltam a deres lábait.

- Meglátja, elégedett lesz – felelte a pribék, és kézbe vette az első botot.

A botozás alatt nem beszélgettünk. Engem lefoglalt, hogy figyeljem a botütéseket, melyek alaposan megnyögdeltettek, a pribék pedig arra koncentrált, hogy keményen botozzon. Mivel az elmúlt években gyakran kerültünk ilyen helyzetbe, nem feszélyezett ez akkor sem, amikor a csapszékben egymás mellett ittunk egy-egy kupa bort, sőt gyakran ott beszéltük meg, hogy újra el kell vernie. Rendszeresen kellett részeltetnie a verésben, hogy minden bot és pálca képességeivel tisztában legyek. Az egyik bottal például rendszeresen megcsapott, mert ha látta rajtam, hogy nyugtalanabb vagyok, ő maga ajánlotta, hogy hasaljak egyet. Az idők folyamán az a bot lett a kedvencem, meg is jegyeztem nem egy alkalommal, hogy ezzel a botnak bármikor felfekszem a deresre. Azon alkalmakkor, amikor az uraság szükségét érezte, hogy megcsapasson, a pribék, hogy kedvembe járjon, ezt a botot táncoltatta a hátsómon.
Ez alkalommal azonban két új botot próbáltam ki, és épp a másodikkal vert a pribék, amikor egy szolga nyitott be a kínszobába. A pribék szünetet tartott a verésben, felnéztem a szolgára.

- Az uraság hívatja – mondta az üzenethozó.

- Mondd meg neki, hogy épp csapatom magam, de néhány perc elteltével ott leszek – feleltem, és ismét felkészültem az ütésekre.

A pribék a szolga távozása után folytatta, és elégedetten nyögdécselve hasaltam.

- Kész – eresztette le a pribék a botot, és kioldozta a szíjakat.

- Köszönöm. Az elsőt a várba, a nemesek kínszobájába szánom, a második jó lesz a pórnépnek – kecmeregtem fel. Mielőtt felhúztam nadrágomat, megtapogattam a hurkákat faromon, és kissé sántikálva, ruháimat igazgatva indultam az urasághoz.

A szolgák kitárták előttem a kétszárnyú ajtót, és beléptem a kastély urának lakosztályába. Benn az uraságon kívül néhány nemes úr tartózkodott.

- Elnézését kérem uram a késésért, éppen vertek – hajoltam meg feléjük.

- Igen, hallottam – felelte az uraság. – Milyen apropóból?

- Új botok és pálcák érkeztek, uram, és miután kipróbáltam a pálcákat, mindkét kiválasztott bottal jó huszonötöt mérettem a faromra.

- Nagyon helyes, ilyen egy lelkiismeretes szolga – válaszolta az uraság, majd körülmutatott a szobában. – Épp a pálca és a bot jótékony hatásáról beszélgettünk. Beszélne a tapasztalatairól?

- Időről időre minden cellába kerül rab, tolvajlásért, más bűntettekért, és miután megtudják, hogy néhány hétre zárjuk be őket, örülnek, hogy ilyen hamar kiszabadulhatnak. Ám utána értesülnek arról, hogy a hét egy meghatározott napján mindig meg kell feküdniük a derest, és egy jó huszonöt segít nekik a javulás útjára térni. A büntetés ezen formáját nehezen viselik, ám ahogy telnek a hetek, egyre jobban ráhangolódnak, és szabadulásukkor megígérik, hogy többé nem követnek el törvénybe ütközőt. Ritkán kerülnek vissza, a bezárás és botozás együttes hatásával jó eredményeket érünk el. A szolgákra is jó hatással van, ha időnként találkoznak a deressel, javul a teljesítményük, és tisztelettudóbbá válnak egy kiadós botozás után. Olyan is előfordult, hogy a szolga maga kérte, hogy hasalhasson egyet, és valóban használt neki a bot.

- Látod, Erevard? – fordult egy feszengő nemes úrhoz a kastély ura. – Neked is jót fog tenni.

- Nem látom be, miért lenne szükségem rá – tiltakozott a nemes.

- Feszült vagy és nyugtalan.

- Féltem a hátsómat – vallotta be halkan a nemes úr, mire a többiek nevetni kezdtek.

- Nem csapattad még soha? - kérdezte egy másik nemes.

- Nem… de már sokszor láttam, hogy csinálják.

- Akkor tudod, hogy kell megfeküdni a derest. Átkísérünk a deresszobába, és megkapod – a kastély ura felém fordult. – Milyenek az új botok?

- Eléggé jó tapasztalataim vannak, uram – feleltem. – Az egyiket a kastélybéli kínszobába szántam.

- Hozassa fel tüstént – parancsolta az uraság.

Meghajoltam, és visszaindultam a pincék szintjén lévő deresszobába, ahol hagytam az új eszközöket. Sietségemet gátolta sajgó hátsóm, de így is hamar leértem. Megkerestem a pribéket, aki elvert, és kértem, hogy azt a botot vigye fel az arisztokrácia kínszobájába, amivel az imént megcsapott. A pribék gondosan letörölgette az eszközt, majd elsietett. Hátsómat tapogatva, elgondolkodva néztem utána. Reméltem, hogy a nemes úr elégedett lesz a kapott veréssel


2. Egy berzenkedő nemes úr

Épp arról beszélgettünk a kastély urának vendégszeretetét élvezve, annak lakosztályában, hogy ki milyen bűnökért csapatja meg a szolgáit, és arra terelődött a szó, hogy a jelen lévő urak maguk is időről időre megcsapatják magukat. Egyesek még a szigorú, bentlakásos iskolában részesültek először pálcázásban, és iskoláikat elvégezvén saját kastélyukban is folytatták a jól bevált gyakorlatot, amikor szükségét érezték, egy pribék alaposan megbotozta őket. Mások arra használták, hogy tartós merevedést érjenek el, amikor gerjedelem fogta el őket. Az odarendelt pribék néhány botütéssel ismét harci helyzetbe hozta a lankadó félben lévő úri örömtagot, így nem volt akadálya a további ágybéli ténykedésnek. Volt olyan nemes úr a társaságban, aki kifejezetten azért botoztatta terebélyes hátsóját, mert jólesett neki. Saját bevallása szerint időnként megkívánja a botot, ilyenkor megcsapat néhány önként jelentkező szolgát, majd így feltüzelve ő is megfekszi a derest, és miután alaposan megbotoztatja a hátsó felét, kioszt néhány aranyat a deresre önként hasaló szolgák között. Mindig ő az utolsó a deresen, és az imént elvert szolgák dicsérik, hogy milyen hősiesen állja, és reményüket fejezik ki, hogy jólesik neki a bot. Akkor is így tesznek, ha uruk a kelleténél jobban jajveszékel, és a dicséretüket hallva nagyon büszkén kel fel mindig a deresről.

Magam már sokszor láttam botozást, de sohasem kívántam megtapasztalni, hogy milyen. Elég volt a hasaló férfiak gyötrelmes jajgatását, sóhajtozását, fogadkozását hallgatnom, nem vágytam többre. A deresre húzott férfiak fenekét elnézve mindig megállapítottam, hogy az enyém terebélyesebb, szélesebb, ám azt magam is úgy gondoltam, hogy gömbölyűbb, formásabb feneket jobb botozni, mint sovány emberek keskeny, esetenként lapos fenekét. Aki soványabb, átválthatta vesszőzésre büntetését, és volt, aki élt is vele, de a csípős vessző senkinek sem lett kedvence.

Most azonban engem akartak rábeszélni egy jó huszonöt botra. Idegesen feszengtem, és tiltakoztam, hogy nekem aztán nincs szükségem rá. Egyre jobban féltem, és amikor a botok felelőse elmondta, hogy milyen jó hatásokat érnek el, ráadásul ő is azért késett, mert csapatta magát, elbizonytalanodtam. Talán nekem is jót tenne egy kiadós botozás? Milyen lehet a botozás, ami egyeseknek jobban ízlik, másoknak kevésbé? Eszembe jutott egy vendégeskedés alkalmával hallott kívánság, ami egy őszülő halántékú, fenekét tapogató nemes úr szájából hangzott: „Mit nem adnék egy jó botozásért.” Utóbb az udvaron meg is csapatta a vendéglátó uraság, és az idős nemes hálálkodva nyögdelt a deresen, figyelmes vendéglátó házigazdája olyan huszonötöt vágatott rá, hogy alig bír felkecmeregni utána, és napokig nyomta az ágyat.

Mire idáig jutottam gondolataimban, már át is vezettek a nevetgélő, fogadásokat kötő urak, élükön a házigazdával, az arisztokraták számára fenntartott deresszobába, ahol a szolgák vetkőztetni kezdtek. Nem tudtam levenni a szemem a párnázott, kényelmesnek látszó deresről, miközben házigazdánk azt ecsetelte, hogy alkalmanként maga is hasal egyet, és felkínálja fenekét a botnak. Miután a szolgák levetkőztettek, és a pribékek a dereshez kísérek, még erőtlenül tettem néhány kísérletet, hátha meggondolják magukat, ám hiába tiltakoztam. A két pribék a deresre hasaltatott, majd erős szíjakkal rá is szíjaztak. A hátamon alig ért át a szíj, a nemesek gúnyolódtak is kövérkés testemen, és most igazán szégyelltem a jó lakomák emlékéről árulkodó, terebélyes fenekemen. Megmarkoltam a deres lábait, és tettem még egy utolsó kísérletet:

- Nem kívánom, oldozzatok fel, erre semmi szükség, inkább a szobámba vonulnék!

- A szobádba mehetsz, néhány botütéssel gazdagabban – gúnyolódtak, amitől elvörösödtem.

Szégyenkezve hallgattam el, és a kiszolgáltatottságtól lehajtottam fejemet. A bot megérintette a fenekemet, majd a kastély ura megadta a jelet, és a botozás elkezdődött.

Méltatlankodva jajgattam, rángattam a szíjakat, és folyamatosan panaszoltam, mennyire meggyötör a bot. A pribék lendületesen vert, és minden ütés keményen csattant faromon. Hiába panaszoltam, a botütések ereje nem csökkent, és jajgatásom nyögdécselésre váltott. Már nem tiltakoztam, igyekeztem felkészülni az ütésekre, és meglepetten tapasztaltam, hogy egyre jobban esik. A feszültség, a félelem távozott belőlem. Néhány kiadós botütéstől recsegve távoztak belőlem a gázok alfelemen, amitől a jelen lévő nemesek még jobban gúnyoltak és nevettek rajtam. Úgy megbotozott a pribék, hogy amikor leengedte a botot, szinte lángolt a farom, de furcsa módon elégedett voltam. Kioldozták a szíjaimat, és nyögve feltápászkodtam.

- Ezt jól megkaptam – tapogattam óvatosan fenekemet.

- Szép, hurkás lett a fara, uram – mondta a pribék, akinek egy aranyat fizettem, miután a szolgák rám adták ruháimat. – Nem vérzik sehol, a véraláfutások szépen csíkozzák.

- Köszönöm, igazán jólesett – feleltem a pribéknek.

- Ugye, mennyivel jobb? – kérdezte az, aki feszültségoldó hatását dicsérte a botnak.

- Határozottan jobban érzem magam – vallottam be pironkodva. – Magam sem tudom, miért berzenkedtem ennyi ideig.

- A szolgák a szobádba visznek, és bekenik – ígérte a kastély ura, akinek külön is kifejeztem hálámat, amiért megbotoztatott.

A szolgák segítettek ágyba, és néhány napig állva fogyasztottam a lakomákon étkemet, amiért a botozásom alkalmával jelen lévő nemes urak durva tréfáinak céltáblájává váltam, egészen addig, míg egy másik nemes nem került sorra, ő az udvaron hasalt, a kastély urát haragította magára, amiért ötven botot vágatott rá. Szánalmasan vinnyogott a deresen, és egyre az uraság bocsánatáért esedezett. Végül saját lábán távozott, a kastély ura megbocsátott neki, de egyúttal távozásra is szólította fel. Lóra nem tudott ülni, így hintóban utazott, bár nem tudott ülni, így az ablakán se nézhetett ki. Megszégyenülése nemesi körökben még évekig gúny céltáblájává tette.


3. Egy rab

Negyedik hete vagyok bezárva, az ellátás elég jó. Még három hetet kell itt lennem, és büntetésemhez hozzátartozik, hogy minden hét keddjén deresre húznak, hogy huszonöt bottal űzzék ki belőlem a rosszat, mely a bűn útjára vitt.

Minden nap hallom, hogy valakit visznek a cellákból, és a reakciók elég változatosak. Legtöbben könyörögnek, vonakodnak, és amikor meglátják a derest, nehezen akarják megfeküdni. Mivel a cellámból jól látom a helyet, ahová a derest szokták helyezni, hogy mindig lássuk, így a botozásokat is szoktam látni. Aki vonakodik, annak a pribékek segítenek, meghasaltatják, és amíg az egyik lefogja, a többiek deresre húzzák. A lélektani büntetés része, hogy amikor már elő van készítve a botozásra, és csupasz fenékkel várja sorsát, megmutatják neki a botot, amivel el fogják verni. Itt is eltérőek a reakciók, aki retteg, az ettől hangosabban könyörög, vannak olyanok, igaz ez a ritkább eset, akik elégedetten néznek a botra, és megjegyzik, hogy jó választásnak tűnik.

A botozások ugyanúgy zajlanak a pribékek részéről, bárhogyan is fogadja a delikvens. A lecsupaszított hátsójú férfiak fenekét rendre alaposan megbotozzák, lendületesen kiosztott ütésekkel. A botütések ereje nem függ a botozott férfi nyögéseitől, egyforma erővel döngetik el azt is, aki hangosan jajgat, és azt is, aki sóhajtozva fogadja a botot. A botozás néhány perc alatt lezajlik, utána kioldozzák a delikvenst, aki sziszegve, jajgatva fogja a farát vérmérsékletétől függően, és visszabotorkál a cellájába. A rácsokon át láthatjuk, hogy utána néhány napig nehezen mozog, de mire elérkezik az új botozás napja, általában összeszedi magát.

Magam négyszer hasaltam, amióta itt vagyok. A bot minden alkalommal megnyögdeltet, a pribékek értik a dolgukat. Minden alkalommal úgy megbotoztak, hogy alig bírtam felkecmeregni a deresről, de megfogadtam, hogy legközelebb jobban fogom bírni. Botozás közben a bűnömre gondolok, és arra, hogy most távozik belőlem a rossz, ami a bűn útjára vitt. Ezzel szemben recsegés kíséretében fing szokta elhagyni alfelemet, szinte minden alkalommal megfingatott a bot, ahogy a többi rabot is. Ez a főként babból, káposztából, kásából álló ellátásunk miatt lehet, mindenesetre a pribékek nem egyszer megjegyezték, hogy ez is annak a jele, hogy alaposan megbotoz, hogy nem tudjuk magunkban tartani a gázokat.
Most is éppen egy rabot vernek, olyan negyvenes korú lehet. Egy héttel később került be, mint én, és ez a harmadik adag, amiért a deresre húzták. Fegyelmezetten nyögdel, ahogy a bot meztelen fenekét gyötri, fejét felemelve szorítja a deres lábait. A pribék, aki botozza, kemény ütéseket mér a meztelen hátsóra, míg egy másik unottan számolja, tekintetét a gyötört fenékre szegezve. A kemény huszonöt botütés után a férfi bizonytalanul kel fel, a pribékek segítenek neki visszatérni a cellájába. Hallom hálálkodását, ahogy megköszöni, hogy ismét elverték.

Később egy fiatal, huszonéves legényt hoznak be, és azonnal megkínálják a bottal. A legény berzenkedik a deresre húzás ellen, de a deresen megnyugszik, és elégedetten nyögdécselve csapatja meg fenekét. A végén megköszöni a botozást, és a pribékek kikísérik a cellaszintről, közben időnként le kell hajolnia, hogy a fenékvágata közé rúghassanak. Ez szórakoztatja a pribékeket, a legényt annál kevésbé. Minden egyes rúgásnál a levegőbe emelkedik kissé, és felrúgás után elesik, jajgatva szorítja össze fenekét, amit a következő rúgáshoz néhány lépés után ismét széjjel kell húznia. Jó néhány rúgás után érkeznek a cellafolyosó bejáratáig, ami az udvarra vezet. A küszöbön még egy utolsóra lehajol, két kézzel húzva szét fenekét, és a soros pribék keményen közérúgva távolítja el a pinceszintről. Néhány napig érzékeny lesz még nemcsak a feneke, de a fenéknyílása is, melyet a pribékek több-kevesebb pontossággal találtak el rúgásaikkal.

Másnap kerülök sorra. Még az előző huszonöt nyoma sem halványult el, de már alkalmasnak érzem magam egy újabb botozásra, más választásom úgysincs. Eléggé kívánom a botot, és amíg deresre húznak, ezt közlöm is a pribékekkel. Megígérik, hogy alaposan elverik a fenekem. Nem sokat teketóriáznak velem, elvégre ők is tudják, hogy mi a dolguk. Nagyokat nyögve fogadom a botot, ahogy szoktam, megérzem, hogy ezzel kaptam legutóbb is. Néhány botozás után már meg tudom különböztetni a botokat akkor is, ha nem mutatják meg előtte. Csak futólag pillantottam rá, de most érzem, hogy ezzel gyötörtek meg legutóbb is. Elégedetten nyögve csapatom magam, és fehérülő ujjakkal markolom a deres lábait. Ez a bot igazán kiadós ütésekben részesít, és remélem, lesz még alkalmam újra lehasalni neki, hiszen nevelésemre és javításomra szolgál, emellett ízlik a hátsómnak a kemény botozás. Az utolsó ütés előtt megtorpan a bot, a pribék végigsimít vele a hátsómon felfelé majd lefelé, majd egy lendületes ütést mér rám, Nagyot nyögök, és ellazulok, hiszen megint kibírtam. A pribékek kioldják a szíjaimat, és én megdicsérem ténykedésüket, majd botladozva, a pribékek segítségével visszatérek a cellába. Ismét egy jelentős lépést tettem azon az úton, ahol a végén kiengednek a cellából, és néhány farba rúgás után ismét bűntelen és szabad leszek.


4. Egy szolga

Az utóbbi időben észrevettem, hogy rosszabbul végzem a munkámat. Nehezebben kelek reggelente, és így a kandallók tisztításával, fával való feltöltésével is elmaradtam. Lustaságomra egy csodaszer vált be eddig, a bot. Meglehetősen tartok tőle, mert minden alkalommal felszántja a faromat, ám megtanít arra, hogy pontosabban dolgozzam, így időnként meg kell csapatnom magam.

A botozásomról mindig a kandallókért felelős, rangidős szolga dönt. Ideje hát felkeresnem.

- Az a helyzet, hogy ismét – zavartan sütöm le szemem. Nem is olyan egyszerű kérni ezt. – Ismét rászolgáltam a botra. Kérem… csapasson meg minél előbb, hogy ismét formában legyek.

- Mit szólnál a holnaphoz? Estefelé, amikor már végzel a munkáddal, kihozatom a derest.

- Megfelel – feszengek.

- Magam is gondoltam már rá, hogy megcsapatlak, épp idejében jelentkeztél – teszi hozzá.

- Mennyit kapok? – kérdezem.

- Huszonöt jó botot vágatok rád – válaszolja.

- Kö…szönöm – hebegem, mert most szállt inamba a bátorságom. – Délután négykor jelentkezem érte.

Egy intéssel elküld, hogy a dolgai után lásson.

Aznap már jobban igyekszem a munkámmal, de tudom, hogy ez nem elég. Hogy igazán jól végezzem, szükségem lesz a bot segítségére. Amikor néhány hónapja megcsapattak, elég nehezen viseltem. Általában vonakodva hasalok fel, és jajgatva csapatom magam. A pribék szokta is mondani, hogy az egyik leghangosabb vagyok, és igyekezzek jobban uralkodni magamon, hiszen huszonnyolc éves koromra már behatóbban ismerem a botot. Ez igaz is, hiszen az elmúlt évek során több tucat alkalommal hasaltam, és kisebb kihágásokért alkalmanként a pálcának is lehajoltam. Mégis féltem a fenekem, pont ezért csak a botozás segít, hogy ismét jól végezzem a feladataimat. Amíg tartok a bottól, addig inspirál jobb munkára, ezért is kell igénybe vennem.

A szállásomra igyekezve fojtott nyögdelést, pálcasuhogást hallok. Egyik szolgatársamat pálcázza egy pribék, a nálam néhány évvel idősebb férfi előrehajolva pálcáztatja a fenekét, letolt nadrágját fogja, és az ütésekre koncentrál. A pribék csapásaitól meg-meg tántorodik, leguggol, de utána ismét előrehajol, szabadkozva tartja ismét a fenekét, míg a pribék úgy ítéli meg, hogy alaposan elverte. Ekkor a szolga nyögve felcibálja nadrágját, egy ezüstöt ad a pribéknek, aki elverte, majd sántikálva a szállása felé lépked.

- Ezt jól megkaptam – sóhajtja, amikor mellé érek. – A szakács küldte hozzám, hogy pálcázzon meg, mert levertem egy lábast a konyhán.

- A pálca segít – vigasztaltam.

- Képzelheted, amikor megláttam, hogy a pribék hozza a pálcát, és utasít, hogy hajoljak le, és tegyem szabaddá a fenekemet. Ilyenkor azonnal engedelmeskedni kell, nem is vonulhatunk egy csendesebb helyre, ahol elverhet. A szakács azt üzente, hogy haladéktalanul verjen el.

- Láttam, hogy alaposan megpálcázott – mondtam. – Egy ezüstért elég jó verést kaptál.

- Magam is úgy érzem – sziszegett, majd beléptünk a szolgaszállásra.

- Engem holnap húznak deresre – újságoltam, tisztálkodás közben.

- Biztosan használni fog – felelte. – Huszonötöt kapsz?

- Igen.

- Holnap ilyenkor már túl leszel rajta – vigasztalt, majd aludni tértünk.

Másnap ismét elaludtam, és már virradt, mire elkezdtem a kandallókat tisztítani. Így magam is beláttam, hogy a botozásom nem várhat tovább. A derest már két óra után kicipelték, és akik botozásra vártak, beálltak a sorba, ahogy én is.

Végignézhettük a büntetéseket. Egy piaci árust fektettek fel először, a férfi drágábban adta az áruját a királyságban megengedettnél, ötven botütés volt a jutalma. Fogadkozott, hogy nem tesz többé ilyet, és miközben botozták, folyamatosan panaszolta, mennyire megbánta tettét. A pribék keményen eldöngette. Jajgatva viselte a botozást, és amikor felkelt a deresről, megköszönte a pribéknek egy ezüstpénzzel fizetve neki.

Utána egy termetes katonatiszt került sorra. Látszott fenekén, hogy nem először találkozik a bottal. Fegyelmezetten csapatta magát, szuszogva, sóhajtva fogadta az ütéseket, a pribék ötvenet vágott rá is. Ez a tiszt már arannyal fizetett a megpróbáltatásokért, és köszönetét fejezte ki az alapos botozás miatt, amiben részesült.

Két nemesforma úr következett, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy az udvaron, a pórnép deresén csapassák meg magukat. Fogadásuk tétje az volt, hogy melyikük bírja jobban. A bot alaposan meggyötörte őket. Felváltva hasalták meg a derest. Őket pihent pribék vette kezelésbe. Az első huszonötöt még viszonylag jól bírták, a második már jobban megnyögdeltette őket, végül a harmadik huszonötre felhasaló kihívó fél nyert, mert a másik nemes úr a harmadik huszonöt kimérésénél jelezte, hogy feladja. Mindketten kifizették a pribéket, és elvert feneküket tapogatva távoztak a kastélyba.

Végre én következtem. Igyekeztem ráhangolódni a botra, ezért vonakodás nélkül hasaltam fel, és toltam le a nadrágom. A pribék még lejjebb húzta, térdhajlatomig, míg az ingemet vállaim felé hajtotta fel, majd deresre húzott.

Bár már jó néhány alkalommal volt szerencsém a botot megkóstolni, ma kimondottan jólesett a kemény botozás. Nyögve és jajgatva csapattam a faromat, közben magamban újra és újra elismételtem, hogy időben fogok kelni, és mire az uraságok felébrednek, kitisztítom az összes kandallót, és elég fát halmozok fel mindegyiknél. Éreztem, hogy alaposan megkapom a magamét, a bot megnyögdeltetett, ahogy szokott. A pribék ügyesen elvert, és mivel úgy találta, hogy még nem bűnhődtem meg eléggé, a huszonöt után még tíz botot mért a faromra.

- Ugye, jólesett? – kérdezte, miközben feloldozott.

- Köszönöm, hogy ilyen alaposan megcsapott – feleltem, és kioldoztam pénzes zacskómat, hogy ezúttal három ezüstöt fizessek neki.

- Remélem, elérte a célját, ám amennyiben szükségét érzi, szívesen látjuk egy újabb botozásra – köszönt el a pribék.

A következő férfihoz fordult, aki félelemmel tekintett a deresre, és miközben deresre húzták, reményét fejezte ki, hogy a bot elveszi a kedvét a lopástól. A piaci tolvaj ötven botütésre hasalt fel, és amíg verték, nyögdécselve lihegett, megígérve sokszor, hogy nem lop többé. A bot segítette hozzásegítette elhatározásához, ahogy engem is.

A következő hetekben nem volt panasz rám, és három egész hónapig nem kellett megfeküdnöm a derest, hogy emlékeztessen arra, hogy megígértem, hogy jól végzem a munkámat.

Vége