Arisztokraták

Arisztokraták
Figyelmeztetés: 18+ S/M történet.
Történik egy elképzelt feudális világban, melyet egy huszonéves ifjú arisztokrata történeteiből ismerhetünk meg. Az arisztokrata nem ápol bűnös viszonyt sem apjával, sem senkivel, és a történet kezdetén HUSZONEGY ÉVES, a végén néhány évvel több, tehát nem fiatalabb akkor sem 18 évesnél.

Azon a délután egy harminc év körüli férfi került sorra. Valami kisebb bűnért foghatták el, a büntetése ötven botütés volt, és utána el kellett hagynia az uradalmat. Mind odagyűltünk, az uraság kastélyában élő szolgák, katonák, hogy végignézzük a büntetést, hiszen számunkra szórakozás volt az ilyesmi, amiben ritkán volt részünk. Akit Nem nevezünk Nevén parancsot adott a büntetés végrehajtására.

A férfi a pribékek kezét lerázva hasalt a deresre, és felvette a pózt, amiben legoptimálisabb verni valakit. Látszott, hogy nem először van része ilyesmiben. Ahogy az öle alá igazította a kemény szőrpárnát, ahogy letolta nadrágját, míg a bokáit terpeszben leszíjazták, ahogy végigsimított fenekén, mielőtt nyújtotta volna, hogy a kezeit is leszíjazzák, mind arról árulkodott, hogy jól ismeri a büntetés ezen formáját. A dereka felett is átívelt egy szíj, hogy ne sokat mozogjon, és az ütések jobban célba érjenek. Ahogy előkészítették a botozásra, felnézett, és találkozott a pillantásunk.

A kastély ura felhajtott egy kupa bort, majd intett, hogy kezdjék el verni a férfit. Figyeltem, ahogy a két pribék a széles, gömbölyű fenékre helyezi a botot, hogy kimérjék az optimális távolságot, majd elkezdték verni a férfi fenekét. Felváltva csaptak le, jobbról és balról, megnyögdeltetve a hasaló férfit. Magam is úgy gondoltam, hogy rendesen meggyötrik az ütések. Sok embert láttam már meghunyászkodni a deresen, könyörögni. Volt, akinek már a deres láttán inába szállt a bátorsága, de így még senkit sem.

A férfi fegyelmezetten nyögdelt, szorította kezeivel a deres lábait, és látszott rajta, hogy valóban átéli a büntetést. A két bot, mely felváltva csattant fenekén, nem ellensége volt, hanem egy határozott alternatíva, melynek eredményeképp egy alaposan megbotozott fenék lett a jutalma. Figyeltem, ahogy remeg a feneke, ahogy várja az ütést, és amikor megkapja, sóhajtva, nyögve reagál rá. A hurkák szaporodtak fenekén, és a férfi egyre nehezebben bírta. Nyögéseibe jajdulások vegyültek, feneke meg-megfeszült, megrázta, ahogy várta a következő botütést. Végül a két pribék leeresztette a botot, és közölték a kastély urával, hogy kimérték rá az ötvenet.

A közönség csalódott volt, azzal vádolták a pribékeket, hogy nem verték el rendesen a férfit, kevesellték a nyögdécselést, vérszomjuk kielégült volna patakzó vércsíkokkal is, de a férfinak jó bőre volt, és a véraláfutások nem vérezek ki rajta. Sejtettem, mi baja a lázongó szolgáknak. Amikor őket tessékelték fel a deresre, feleennyi botütéstől is hangosan jajgattak, tiltakoztak, könyörögtek, esküdöztek, hogy máskor jobban igyekeznek, csak meneküljenek a bottól. Most szégyellték ezért magukat, ezért vádolták azzal a pribékeket, hogy nem verték el eléggé a férfit.

A kastély ura elgondolkodott a vádak alapján, a férfi a deresről figyelte őt, hosszú haja arcába lógott, leszíjazott kezeivel nem igazíthatta füle mögé a megnyúlt tincseket. Végül a nevelőapám döntésre jutott, úgy ítélte meg, hogy a férfi kellően megbűnhődött. Intésére a pribékek kioldották a szíjakat, és a férfi felkecmergett a deresről. Rendbe szedte ruháját, mielőtt a kastély ura elé lépett, loppal végigsimítva elvert fenekét.

- Milyenek találtad a büntetést? – kérdezte az uraság.

- Hálásan köszönöm, uram. Utam során több uradalomban volt szerencsém megfeküdni a derest, de ilyen alapos verésben sehol nem részesültem. – bókolt a férfi.
Akit Nem Nevezünk Nevén elnevette magát a szavakra. A vár népe vele nevetett, ám valamiért nekem nem volt kedvem nevetni. Utána Akit Nem Nevezünk Nevén kegyesen intett:

- Vidd hírét vendégszeretetemnek, amerre jársz. Most pedig az uradalom határára vitetlek, és ott kapsz még egy rúgást a hátsódba, hogy könnyebben megtaláld az utat.
- Hálás vagyok a vendégszeretetért, uram, nem fogom elfelejteni. Ha némi élelmet is csomagoltatnál nekem az útra, a földed határán készségesebben hajolnék le a rúgásért, ami a szomszédos uradalomba juttat.

- Legyen hát, tarisznyázzátok fel, és menjen útjára. A határon rúgjátok meg, hogy elfelejtse az ide vezető utat.

Még láttam, ahogy a két pribék elvezeti a sántikáló férfit. Valamiért sokáig nem tudtam elfelejteni.

A verés nem volt ismeretlen számomra sem, csak annyi kedvezményben részesültem, Akit Nem Nevezünk Nevén, hogy a szobámba rendelte fel a pribéket az üzenettel, és a pálcával, hogy ne a pórnép előtt kelljen megszégyenülnöm.

Akit Nem Nevezünk Nevén akkor fogadott a kastélyába, amikor TIZENKILENC ÉVES VOLTAM. Az első komolyabb verést ezután nem sokkal kaptam, néhány nappal a huszonegyedik születésnapom előtt, egészen pontosan három nappal ezelőtt.

A kastélyban addig eltöltött évek alatt gyakran láttam, ahogy a szolgákat, tolvajokat, és arra járó gyanús idegeneket az udvaron felállított deresen elvernek, a látványhoz tehát már hozzászoktam. Amikor a pribék aznap este bekopogott szobám ajtaján, és közölte, hogy Akit Nem Nevezünk Nevén egy lefekvés előtti pálcázást rendelt nekem, kifutott arcomból a vér, elsápadtam. A pribék bejött a szobámba, becsukva maga mögött az ajtót. Körülnézett, én meg nem tudtam levenni szemem a kezében tartott pálcáról.

- Az uraság egy tucatnyi ütést rendelt az úr fenekére – közölte. – Hol kívánja megkapni? Ha lehet ajánlanom az ágyat, ott hason fekve vehetné fel az ütéseket, esetleg az asztalra dőlve hasmánt is megfelelő póz.

Nem akartam az ágyamat igénybe venni erre a célra, így amikor visszanyertem a lélekjelenlétem, kimérten feleltem. Nem akartam, hogy utóbb úgy számoljon be a kastély urának, hogy gyáván viselkedtem.

- Azt hiszem, a széket választom.

- Lesz szíves elhelyezkedni – húzta ki a széket.

Pillanatnyi tétovázás után áthajoltam támláján, és lekönyököltem a székre. A pribék gyakorlott mozdulatokkal igazított meg, hogy fenekem a legoptimálisabb helyzetbe kerüljön, majd felhúzta hálóingemet, és nyakam felé tolta. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi is fog történni, ahogy éreztem, hogy fenekemhez érinti a pálcát, majd könnyedén megsuhintotta, és lendületesen verni kezdett.
Az első verést sohasem felejtem el. Szemeimbe könnyek gyűltek, görcsösen kapaszkodtam a székbe, minden ütéstől panaszosan jajdultam, fenekem kíntáncot járt a szék támláján.

- Lesz szíves megnyugodni, és tartani – figyelmeztetett többször is a pribék.

- Elnézést kérek – hebegtem, és igyekeztem mozdulatlanná válni.

- Egy magafajta fiatalembernek – csapott le ismét, szűkölést váltva ki belőlem. – Sokkal fegyelmezettebben kellene bírnia.

A pálca újfent csattant, és alig bírtam ki, hogy oda ne kapjak. Kezdett dühíteni, hogy ennyire gyenge vagyok. A következő ütésre szitokszók hagyták el a számat.

- A végére egészen megszokja az ember, igaz? – mérte ki az utolsót, és visszahúzta a hálóruhámat.

Sziszegve felkeltem, és kerestem a fiókban egy aranyat, amit meghajlással fogadott el.

- Ez a magáé, igyon egyet az egészségemre.– fizettem ki, mert azzal már tisztában voltam, hogy így szokás. - Köszönöm a verést.

Az illendőség megkívánja, hogy a kapott verést meg kell köszönni, ám ha gazdag volt, aki részesült a verésben, pénzben is ki kellett fejezze háláját. Számtalanszor láttam az udvaron, hogy amikor felkecmergett a deresről, akit elvertek, mindig megköszönte a kapott verést, még akkor is, ha előtte káromkodva szidta a sorsát, hogy a pálca, korbács, szíj vagy bot alá kellett hasalnia.

Eltelt újabb néhány év, és nem tudtam elfelejteni a férfit, aki méltósággal viselte az ötven botot, és egyetlen szóval sem tiltakozott, amikor fel kellett hasalnia hozzá a deresre. Igaz, akkoriban én még nem kaptam verést, de alig néhány hónappal később Akit Nem Nevezünk Nevén hozzám küldte a pribéket, hogy az bemutasson a pálcának.

Akkoriban kezdtem utazgatni, és megismerni más tájakat. Akit Nem Nevezünk Nevén gyakran küldött üzenettel távoli ismerőseihez, ajándékot küldött számukra, építgette a szövetségeket, az uradalom határainak megerősítése érdekében. Vállaltam e feladatokat, és így az évből alig néhány hónapot töltöttem otthon, míg az év nagyobbik felében utazgattam.

Még mindig nem voltam olyan, mint amilyennek Akit Nem Nevezünk Nevén elképzelt, és amikor követi minőségemben felsültem, előre tudtam, hogy otthon a kudarc jutalma a deres lesz. Épp ezért nem is nagyon siettem haza. Megállíttattam hintómat az útszéli vendégfogadóknál, ezzel is elodázva a találkozást a kastély urával, és a deressel. Persze így sem kerülhettem el sorsomat, hiszen ritkán jártam sikerrel az utazgatásaim során.

Amint hazaértem, Akit Nem Nevezünk Nevén fogadott, és innentől kezdve általában ugyanúgy zajlottak az események. Sosem tagadtam kudarcomat, a derestől való ódzkodásom nem vitt hazugság ingoványos talajára. Miután véget ért a meghallgatás, elhagyhattam a fogadótermet. Ez a néhány lépés, míg a díszes kétszárnyú ajtóhoz értem, ez volt találkozásunknak az a része, amitől méltán tartottam. Akit Nem Nevezünk Nevén feltartóztatott hangjával, és megálltam, hogy végighallgassam döntését, hiszen eddigre már mindig eldöntötte magában, mennyire szolgáltam rá a verésre.

- Kérem, ma este látogasson a büntető szobába, elő fogják készíteni a derest az ön számára. Ezúttal huszonöt botot fog kapni, kérem, viselje férfiasan.

Nyeltem egyet, és igyekeztem hasonló stílusban felelni:

- Magam is úgy érzem, hogy rászolgáltam, ezért hálásan köszönöm figyelmességét.

- Küldök önért egy szolgát, ha indulnia kell.

Biccentettem, és ismét az ajtó felé indultam. Ám a köhintés ismét megállított:

- Miközben… khm… gondoljon arra, miért kapja.

- Erre fogok gondolni, uram.

Aznap néhány óra választott el sötétedésig, és amikor az ember tudja, hogy a deres vár rá, akkor ez megbélyegzi az addig tartó időszakot is. Mindenesetre fürdőt rendeltem, és miután elkészültem vele, néhány apró gyümölcsöt majszolva várakoztam, az elmúlt, kudarcban végződött utamra gondolva.

Vajon mit kellett volna másképp csinálnom? Vajon miért egyre nehezebb szövetségeseket szerezni?

Ám gondolataim egyre gyakrabban visszatértek a dereshez. A botot megfelelő büntetésnek tartottam, és ismét eszembe jutott a férfi, aki néhány éve az udvaron milyen méltósággal fogadta az ötvenet. Egy szőlőszemet dobva a számba arra vágytam, hogy egy napon én is így fogom bírni, ha megbüntetnek. Most azonban még távol álltam ettől. Mégis hálás voltam a kastély urának, mert a botot választotta számomra, mert így esélyt adott, hogy gyakoroljam magam abban, hogyan kell fegyelmezetten fogadni az ilyesfajta büntetést.

Kissé elszunnyadhattam, mert a szolga kopogtatására ébredtem, aki értem jött, hogy lekísérjen a büntető szobába.

Ezt a helyiséget azoknak alakították ki, akik az arisztokrácia tagjaként kerültek olyan helyzetbe, hogy büntetést kelljen kapniuk. A köznép, a szolgák, a kereskedők, és minden egyéb közrendű ember jó időben az udvaron, télen a pincében kialakított kínszobában feküdt deresre, és a büntetésüket így mindenki láthatta, aki kíváncsi volt rá. A kastélyban gyorsan elterjedt a híre, ha valakit deresre húznak, és mire a delikvens felhasalt, már kellően nagy sokaság gyűlt össze, hogy kigúnyolják, és alkalmasint fejére olvassák, ha gyáván viselkedett.

Az arisztokrácia tagjaként ettől mentesültem. Büntetéseimen csak az arisztokrácia tagjai lehettek jelen, ám ők ritkán voltak kíváncsiak efféle látványosságra. A többi nemesifjú, aki a kastélyba került húsz éves kora táján az okból, mert rossz emlékeket keltett bennük, hiszen távollétemben ők is időről időre részesültek a bot áldásaiban, amikor rosszabbul tanultak, és a tanító bepanaszolta őket a kastély uránál. A velem egykorú, vagy huszonéves koruk közepe táján járó, és nálam néhány évvel idősebb nemesúrfik arra készültek, hogy egy nap a kastély urának örökébe lépjenek, emiatt sok tanulni valót kellett elsajátítaniuk, emellett vívásban, számszeríj használatában is jeleskedniük illett. Egy-egy látogatás az arisztokrácia számára kialakított kínszobában számára felért egy serkentővel, mert utána jobban teljesítettek, elvégre csak egy örökölhette a kastélyt és az uradalmat.

Akit Nem Nevezünk Nevén is igénybe vette időnként ezt a szolgáltatást, ám szigorúan zárt ajtók mögött, és csak egyetlen pribék verhette el. A kastély ura gondosan választotta a pribéket, aki őt botozza, ám mivel a törvényeink szerint az uraság személye érinthetetlen volt, ez a kiválasztott pribék minden egyes alkalom után, amikor a kastély urát megbotozta, maga is kénytelen volt a köznép számára fenntartott deresen elviselni huszonöt botütést. Ezzel ő maga is tisztában volt, ezért mindent beleadott, hogy elégedett legyen a kastély ura a kapott ütésekkel. Jónak találta a törvényt, mert nem gátolta karját abban, hogy a kastély urát kevésbé porolja ki, mint mást. Akit Nem Nevezünk Nevén el is várta, hogy alaposan megkapja a magáét a deresen, és a pribék csak addig maradhatott e kiemelkedő posztban, míg rendesen végezte dolgát. Hogy utána saját társai közül verte el valaki, nem jelentett számára gondot. A törvény mindenkire vonatkozott. Mivel sohasem tudtuk, a kastély ura mikor szánja el magát, hogy találkozzon a deressel, így gyakran csak akkor értesültünk arról, hogy megint kapott, amikor az udvaron a pribékek gúnyos megjegyzések közepette cipelték ki a derest társuknak, aki ingujjra vetkőzve várta a sorsát.
Most azonban értem jött a szolga, mint minden ilyen esetben, ha kudarcot vallottam utazásom során.

- Uram, eljött az idő, várja a deres.

Egyetlen fehér hálóinget viseltem, amikor végigmentem az arisztokráciának fenntartott folyosókon, melyeknek végén volt a helyiség, mely méltán érdemelte ki a kínszoba nevet. Dupla ajtó vigyázta, hogy ne hallatsszon ki jajszó, és így a szolgák annyit láthattak, hogy valaki bemegy, majd nem sokkal később sóhajtozva, kissé sántikálva elhagyja a helyet.

Nem először jártam itt, talán nem is utoljára. Bezárultak mögöttem a kettős, dupla ajtó szárnyai, és két pribék várt, hogy elvégezzék a dolgukat.

- Fáradjon beljebb, uram! – invitáltak. – Van kifejezett kívánsága, hogy melyik bottal kívánja a huszonötöt megkapni?

Az arisztokrácia tagjaként lehetőségem volt arra, hogy saját magam válasszam ki, melyik bot volna a legalkalmasabb a megbüntetésemre. Hála a kastély urának, a legtöbb botot már többé-kevésbé jól ismertem, ez megkönnyítette választásomat. Leakasztottam a falról, és átadtam a pribéknek, ügyelve arra, hogy azt a végét fogjam közben, ami engem illet, és a másik, jól megmarkolható vége a pribék kezébe kerüljön.

- Ezzel szeretném – feleltem kérdésére, és a dereshez léptem.

Bár a szobában volt párnázott bak, és többféle alkalmatosság, mely a hátsónk megfelelő helyzetben tartását segítette, végig is próbáltam mindet, mégis a deres mellett döntöttem.

- Remek választás – dicsért a pribék, majd társával együtt megvárták, míg leveszem hálóingemet, és mezítelenül elhelyezkedem a deresen.

Gyakorlott kézzel igazították meg testemet, ölem alá került a kemény, lószőrrel töltött párna, erős szíjak fogtak csuklóimnál, bokáimnál, és a derekamon, hogy ne mozogjak sokat. Megkapaszkodtam a deres lábaiban, és felemeltem fejem. Hosszú hajam arcomba hullt, mint annak idején, néhány éve annak a vándornak, akit nem tudtam elfelejteni. Igyekeztem nem gondolni rá, inkább arra, amire apámuram utasított, hogy a kudarcomat idézzem fel, mialatt kapom a büntetést, de ez most is nehezen ment lázadó természetem miatt.

- Készen áll, uram? – kérdezte az egyik pribék, míg a másik elém állt, hogy számolja az ütéseket.

- Elkezdheti – feleltem, reményeim szerint nem remegő hangon. Más sem kellett, mint hogy elterjedjen a kastélyban, hogy megszeppent kisfiúként feküdtem a deresen, és nem ereje teljében lévő, huszonéves kora közepén járó férfiként.

- Kérem, lazítson, meglátja, jól fog esni – biztatott, aki a hátam mögött állt, és a botot fogta.

- Megteszek mindent – ígértem.

Az első ütéseket még egész jól sikerült fogadnom, fegyelmezett nyögéssel reagáltam rájuk, ám ahogy egyre többet kaptam, már jobban megnyögdeltetett a bot. Pedig tényleg igyekeztem úgy viselkedni, ahogy az arisztokrácia tagjaitól elvárható, ám egyre nehezebben ment. A lendületesen érkező ütések úgy meggyötörtek, hogy könnyet csaltak a szemembe, ami annyira feldühített, és a következő néhány ütést újra sikerült fegyelmezett nyögéssel fogadni.

- Ez az, nagyszerűen viseli, uram – dicsért a pribék, és újabb ütéssel kedveskedett.

A fejemnél álló, és ütéseket számoló pribék ekkor kimondta végre, hogy „huszonöt”, és ez elégedettséggel töltött el. Megint kibírtam, és annyira tán mégsem volt vészes. Feloldozták szíjaimat, és néhány perc múlva elég erősnek éreztem magam, hogy felkeljek. Közben a verésről beszélgettünk, megkérdezték, hogy milyen volt, és ahogy ilyenkor általában, megdicsértem a remek botot, és a pribék szakértelmét, amivel alaposan eldöngetett. Utána többnyire segítség nélkül felkecmeregtem, és a beengedett szolga segítségével visszavettem hálóingemet. A szolgára bízott pénzes zacskóból egy-egy aranyat számoltam a két pribék kezébe, akik megköszönték a fizetséget, és reményüket fejezték ki, hogy jólesett a botozás. Megnyugtattam őket ebben a hitükben, majd a szolga segítségével visszamentem szobámba. A folyosón szembe találkoztam az egyik huszonéves nemesifjúval, aki éppen ingerülten rázta le a szolgák kezét magáról:

- Tudok menni, és az utat is tudom!

- A kastély ura kívánta, hogy vigyázzunk önre, nehogy elszökjön az utolsó pillanatban.

- Nem ijedek meg holmi pálcázástól, elhihetik.

Meglátva engem, zavartnak tűnt, hogy pont itt találkozunk, amikor őt is megverni viszik.

- Mennyit kaptál?
- Huszonöt botot – feleltem szándékom szerint félmosollyal, hiszen én már túl voltam rajta. – Miért-e óvintézkedés?

- Ötven pálcát rendelt nekem a kastély ura, és azt hiszi, hogy megfutamodom.

- Miért ennyit? – hökkentem meg. – Sohasem vágnak ránk huszonötnél többet.

- Nálam az utóbbi időben már egyre kevésbé használt, ezért kénytelen volt emelni az adagot – vallotta be továbbra is enyhe zavarral a hangjában. – Mostanában nem ülök lóra, az már egyszer biztos.

- Még nem jött el a vadászatok ideje, majd őszre ismét lóra tudsz ülni – vigasztaltam.

A szolga visszavitt szobámba, ahol végre magam maradhattam.

A következő utam egy távolabbi uradalomba vezetett, ahol még nem jártam. A legutóbbi kudarcomért kapott huszonöt után csaknem két hétig nyomtam az ágyat, végül csak azért keltem fel, mert Akit Nem Nevezünk Nevén megüzente, ha ismét nem jövök le vacsorázni, kénytelen lesz felküldeni egy pribéket, hogy némi pálcázás jobb belátásra bírjon. A beígért serkentő ígérete hatására aznap már részt vettem a családi vacsorán.

Akit Nem Nevezünk Nevén keveset evett, inkább csak piszkálta az ételt. A többi ifjú nemesúr egyenesen ült székén, és illendően étkezett, nem hagyva pecsétet aranyszálakkal hímzett tunikáján.

- Három nap – fogadott a kastély ura. – Három napnál többet nem pihenhetsz, légy férfi! Huszonöt jó botütés után két hétig feküdtél, ez ne forduljon elő még egyszer!

- Nem fog előfordulni, uram – ígértem.

- Gyalázat, hogy ennyire elpuhult nemesifjak vannak kastélyomban – dohogta.

A vacsora további részében feladatomul adta a távoli uradalom felkeresését, majd az ételt félretolva felállt.

- Nekem ma még van egy kis dolgom – mondta, és mivel az ő távozása jelentette a vacsora végét, mi is visszatérhettünk szobánkba.

Aznap késő este ismert zaj ébresztett fel, az ablakom alatti tisztásra ismét kivitték a derest, néhány fáklyával világítva meg a helyet. A pribékek beszélgettek.

- Miért nem várhat reggelig? – kérdezte egyikük.

- Nem várnék vele reggelig, most még érzek annyi erőt magamban, hogy megcsapassam magam – válaszolta egy másik pribék, aki, miután letették a derest, meglazította ruháját, és elhelyezkedett a deresen.

Ablakomból jól láttam mindent, de körülöttem is nyíltak ablakok, kíváncsi arcok hajoltak ki, hogy megnézzék a késő esti botozást.

- Ma egész jól bírta az uraság – mondta a hasaló pribék, miközben maga alá igazította a fenékdomborító párnát. – Meg is repetáztattam, az ötven bot után még tízet kapott.

- Ilyenek ezek az urak – csatolta a szíjakat a társára a másik pribék. – Hónapokig nem érzik szükségét, aztán egyszerre megkívánják.

Tudtam, hogy az a kastély uráról beszél, ezért végzett olyan gyorsan a vacsorával, és ezért evett olyan keveset. Ha tudja az ember, hogy aznap még a deres várja, nem eszik sokat előtte.

Egyszer megkérdeztük tőle, hogy miért botoztatja meg magát időről időre, mire azt felelte, hogy szigorú papok nevelték gyermekkorától, és sok egyéb mellett egyvalamit megtanult tőlük, a verés jótékony hatását. Bevallotta nekünk, hogy akkor szokta szükségét érezni a bot igénybe vételének, amikor egy-egy problémán napokon át gondolkodik, és akkor sem jut közelebb a válaszhoz. – Ilyenkor a bottól kérek tanácsot – mondta. A deressel való találkozás után mindig könnyebben hozott jó döntéseket, majd figyelmünkbe ajánlotta a bot feszültségoldó hatását is.

Tekintetem visszatért a két pribékhez, akik a veréshez készülődtek.

- A szokásos bottal kérem – kapaszkodott meg a deresen hasaló pribék a deres lábaiban. – Amivel legutóbb is elvertél.

- Most sem fogok csalódást okozni, csak figyelj – a deres mellé állva megérintette a bottal a kidomborított, mezítelen feneket, és megkérdezte: - Felkészültél?

- Kezdheted – sóhajtott a hasaló pribék, és mivel csak ketten voltak, kénytelen volt saját magának számolni a kapott ütéseket, időnként megeresztve egy szitokszót, amikor jobban meggyötörte a kapott botütés.

- Ízlik? – kérdezte a társa, aki keményben botozta őt.

- Megjárja – lihegte a botozott férfi, és nyögdécselve számolt tovább.

Végre kimérték rá az utolsót is, amitől nagyot horkantott, és ellazult.

- Végre – sóhajtotta. – Nem bírtam volna azzal a tudattal aludni, hogy reggel kell megcsapatnom magam.

- Egészen jól viselted – jegyezte meg társa, miközben kioldozta. – Pedig alaposan eldöngettelek.

- Áhh, én sem leszek fiatalabb – kelt fel a deresről az elvert pribék, és megigazította ruházatát.

- Alig negyven lehetsz, és idestova tíz éve botozod az uraságot – számolt utána a másik.

- Való igaz – simított végig a boton a pribék, amivel elverték, mielőtt a deresre tette volna, hogy bevigyék. – Van, hogy jobban bírom a botot, van, hogy kevésbé – jegyezte meg elgondolkodva, megtapogatva fenekét.

- Azért valld be, hogy ízlett – nevetett a másik, majd felkapták a derest, és visszacipelték a pincék szintjén berendezett pórnépi kínszoba irányába.

A látványosság véget ért, az ablakok becsukódtak, én is aludni tértem, mert hajnalban korán szándékoztam indulni.

Sok napon át tartó utazás után érkeztem meg kíséretemmel a távoli uradalomba. Mivel későn érkeztünk, a kastély ura már nem fogadott aznap bennünket. Jó vacsorát kaptunk, meleg vizes dézsákban fürödhettünk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap délelőtt tíz órára voltam hivatalos az itteni úr meghallgatására. Már hallottam róla, hogy magának való, mogorva ember, szeszélyes, és nem tűri az ellentmondást. Ám enyhítette a róla alkotott képet, hogy saját könyvtárral rendelkezett, és műveltsége messze földön híres volt.
Ahogy legutóbb a deresen megfogadtam, elszántan készültem arra, hogy komolyabban fogom venni a küldetésemet, és szövetségeseket fogok szerezni.

Ám amikor a fogadóterembe érve meghajoltam az úr előtt kíséretemmel, elé helyezve az ajándékainkat, meglepetten ismertem fel házigazdánkban a néhány éve udvarunkon megcsapatott férfit, aki méltósággal fogadta a botozást, és még a határmezsgyén farba rúgással történő átsegítés ellen sem berzenkedett. Tehát mégsem egyszerű vándor volt, hanem álruhában járó úr, az arisztokrácia elismert és befolyásos tagja. Apámuram őt verette meg.

- Uram, én... – itt bemutatkozásom következett, melyben szerepelt Akit Nem Nevezünk Nevén neve, címei, és hogy a szolgálatában álló nemes vagyok.

A karosszékben elhelyezkedő férfi tekintetében érdeklődést véltem felfedezni. Megismételte uradalmunk nevét, majd arcvonásai megkeményedtek. Egy intéssel mindenkit kiküldött a fogadóteremből, rám szegezve mutatóujját, maradást parancsolva.
Magunkra maradtunk. Pár percig néztük egymást. Hosszú hajába ezüstös szálak vegyültek azóta, negyven év körülinek saccoltam. Bevallottam magamnak, hogy akkor is nagy hatást tett rám, ám az új találkozás még inkább felkavart.

- Tehát abból az uradalomból érkezett… követségbe hozzám. – kivárt néhány pillanatot, mielőtt folytatta. – Jártam arra néhány évvel ezelőtt. Emlékezik rám?

- Emlékszem, uram – feleltem.

- Nem hittem volna, hogy… emlékezik egy vándorra, akivel a kastély ura megismertette a helyi szokásokat.

- Valóban rangrejtve érkezett akkor, uram, ezért méltán részesült olyan elbánásban.

- Ahh, csak egy botor, meggondolatlan ifjú beszél így – lépett közelebb hozzám. – Akkor jól emlékezik arra, mi történt velem ott?

- A kastély ura megcsapatta, utána kiutasított az uradalomból.

- Így volt… a botot még rendben lévőnek találtam, nem is esett rosszul – vallotta be. – De azt már nehezen tudom elfelejteni, hogy a két pribék, akik átrúgtak a határon, előtte kinevettek, gúnyoltak az úton, sántikálásomat nem szánták annyira sem, hogy az a kastély ura által számomra csomagoltatott élelmes iszákot vigyék helyettem. Ennyit megérdemeltem volna, azok után, hogy elfogadtam a nekem szánt verést. Azóta is szégyen ég arcomon, mert kigúnyoltak érte.

- Amint visszatérek a birodalmamba, intézkedem, hogy a két pribéket botoztassák meg – ígértem, azt remélve, hogy elfelejthetjük a kellemetlen közjátékot.

- Nem neheztelek már, amiért megcsapatott, más uraság is így tett vándorutam során, ám sehol sem tapasztaltam utána sértegetéseket. Az ismert világ minden részéből a legjobbat hozatom magamnak, ám van, amiből csak tapasztalás útján tudom a legjobbat kiválasztani. Azért keltem néhány alkalommal vándorútra álruhában, hogy a törvényt ismerve minden uralkodó deresén kipróbáljam, hogyan ízlik idegenben a bot. Számos helyen megfordultam, ahol nem húztak deresre, ott úrként visszatértem, és a vendéglátó uralkodótól botozást kértem. Így vagy úgy, minden birodalmat bejártam, és legtöbb helyen ki is próbáltam a derest. Volt ahol jobban esett, volt ahol alig bírtam utána felkelni a deresről, úgy kiporoltak. Arannyal fizettem érte mindenütt. Így ahol éreztem, hogy gyakorlottabbak a pribékek, és jobban esett a bot, oda elküldtem tanulni a saját embereimet, és mára jó néhány pribék szolgál engem, akik ismerik a botozás minden csínját-bínját.

- Mit tett volna, ha vándorlása közben valahol másképp akarják megbüntetni? – kérdeztem.

- Bármerre is jártam, az első számú, leggyakoribb fenyítőeszköz a deres. Minden piactéren látni, gyakran épp ottlétemkor is használatban volt. Az is előfordult, hogy engem is a piactéren húztak deresre.

- Uraságod elégedett volt a veréssel, amit nálunk kapott? – kérdeztem.

- Micsoda kérdés ez? Jól emlékszem arra az alkalomra. Már a deresen elhatároztam, hogy odaküldök az országomból néhány embert tanítványnak, ám utána meggondoltam magam. De ahogy már mondtam. Igen jól vernek abban birodalmában.

- Azóta gyakran gondoltam rá, hogy milyen méltósággal, fegyelmezetten fogadta a botot – hajtottam fejet előtte. – A két pribék kétfelől botozta, ám ön mindvégig megőrizte higgadtságát, uram.

- Uraságod próbálta már a dupla botot? Ehhez gyakorlott pribékek kellenek, akik figyelnek arra, hogy felváltva csapjanak le, és közel azonos erővel mérjék ki az ütéseket. Akkor ezt éreztem, hogy megvan a kellő gyakorlatuk ahhoz, hogy jól csinálják. Sok deresen hasaltam már sok birodalomban, de azt az érzést azóta is keresem, amit akkor éreztem, miközben megkínáltak a botokkal.

- Ha uraságod ismét meglátogatna bennünket, úri pompával természetesen, a kastély ura nem zárkózna el attól, hogy kipróbálja a külön az arisztokráciának berendezett kínszobát. Ott nyugodt körülmények között, meghitt környezetben ismét alávetheti magát pribékjeink szakértelmének. Biztosíthatom arról, hogy olyan verésben részesül, amit soha nem fog elfelejteni.

- Hogy újra ott csapassam meg magam? – nyílt tágra a szeme az uraságnak, és megtapogatta fenekét a sötétkék nadrágon keresztül.

- Garantálom, hogy nem fog csalódni. A kastély ura parancsai révén magam is rendszeresen igénybe veszem eme szolgáltatásokat.

- Tehát van tapasztalata ebben?

- Közel sem bírom olyan jól a botot, mint ön, uram, de igyekszem kezes lenni és hálásan fogadni, ha ilyen büntetésben részesülök.

- Komolyan azt hiszi, hogy szövetségemet felajánlom ezek után?

- Uram – vettem egy nagy levegőt. – Itt vagyok a birodalmában, engedje meg, hogy törlesszek a birodalmunkban elszenvedett sérelmek miatt. Azt javaslom, húzasson deresre, és a botozása után elszenvedett gúnyolódásokért csapasson meg.

- Uraságod tudja, hogy mit beszél? – először láttam meghökkenést rajta.

- Ne aggódjon, uram, hetek óta hintóban ülve utazom, rám fér egy kiadós botozás. Mire alaposan kiporoltat, addigra gyógyír kerül lelkére a múltban elszenvedett sérelmek miatt, és én is jobban fogom magam érezni.

- Nagy szakértelemmel rendelkező pribékeket alkalmazok, rögvest előhozatom önnek a derest.

- Megtisztel vele, uram – bókoltam.

- Megengedi, hogy kiválasszam a botot?

- Hálás lennék érte, uram – udvariaskodtam. – Az otthoni botokat már többé-kevésbé jól megismertem, de itt az ön tapasztalataira kell bízzam magam.

Az uraság utasítást adott, hogy készítsék elő számomra a derest, és a kínszoba felé tartva folyosón tovább beszélgettünk.
- Meglátja, milyen jól fog esni, annyi ülés után néhány gondosan kimért botütés – biztatott. - Ha sokat utazom hintón, magam is igénybe szoktam venni jótékony hatását, miután hazaérek. Uraságod mikor kapott utoljára? – nyitott be egy szobába, amely egyszerűségében is tiszteletre méltó volt. Deres állt a közepén, a falon pedig mindenféle eszközök, botoktól vesszőkig, paskolóktól szíjakig.

- Idestova kilencvennégy napja nem volt részem benne – feleltem, miközben a szolgák mellém léptek, hogy megszabadítsanak ruházatomtól.

- Ha nem haragszik uraságod, nem tudom, önöknél hogy szokás, de itt a derest ruha nélkül kell megfeküdni.

- Alkalmazkodom a helyi szokásokhoz – feleltem, és a botokat nézegettem. Különböző hosszúságúak, vastagságúak voltak, mind alkalmasak arra, hogy egy feneket alaposan kiporoljanak.

- Ajánlhatom a kedvencemet? – kérdezte az uraság, leakasztva egy hüvelykujj vastagságú, jól megmarkolható, közepes hosszúságú eszközt.

- Jónak látszik, magam is hasonló botokkal szoktam kapni – feleltem.

- Akkor nincs más hátra, kegyeskedjék a deresre feküdni – invitált vendéglátóm. – Vágjatok rá ötvenet! – parancsolta a pribékeknek, akik gyakorlott mozdulatokkal deresre húztak.

Hogy ötvenet? Eddig mindig felét kaptam, és elég volt ahhoz, hogy napokig, vagy olykor hetekig nyomjam az ágyat.

- Ötvenet még sosem kaptam – emeltem fel fejem, megkeresve tekintetemmel az uraságot, aki egy karosszékbe telepedett, jelezve, hogy végig kívánja nézni.

- Akkor itt az ideje – emelte felém a kupa bort, mielőtt belekortyolt. – Kezdjétek! – parancsolta a pribékeknek. Egyikük felemelte a botot, a másik számoláshoz készült.

A következő pillanatban elkezdődött a büntetésem. A bot határozottan lendült és csapott le, mindig kicsit feljebb, még feljebb, majd elindult lefelé, hogy ott is meggyötörjön. Nyögdécselve fogadtam az ütéseket, melyek furcsa mód jobban estek, mint amikor otthon csapattak meg. Talán az idegen hely varázsa okozta, hogy elégedetten nyögtem, miközben a pribék lelkiismeretesen botozott, míg a másik számolt.

- Ugye, milyen jólesik? – kérdezte az uraság, letéve a kupát. – Vallja be, hogy ízlik!

- Jó… ez… a bot… - lihegtem, majd ismét felnyögtem egy jól bevitt ütéstől.

- Látja, gondot fordítunk a vendégszeretetre – vette fel újra a kupát. – A legjobb pribék botozza a fenekét egy kipróbált bottal.

- Hálás…vagyok… érte – nyögdeltem.

A számoló pribék meglepetésemre már harmincon felül számolt. Észre se vettem, de túl voltam a felén, és még mindig nem könnyeztem, ahogy otthon szoktam. A bot ismét felfelé haladt, majd irányt váltva lefelé záporoztak az ütések. – Lejjebb – kértem, elfelejtve, hogy nem otthon vagyok, ahol kívánságaim lehetnek.

- Óh – kacagott fel az uraság, újabb kupa bort töltve magának. – Adj oda ötöt, hadd érezze a vendégszeretetünket! – utasította a pribéket, aki keményen botozni kezdte a kívánt területet, hangos nyögdelést váltva ki belőlem.

Az uraság megint felkacagott, majd letéve a kupát felkelve a karosszékből közelebb lépett, megnézve fenekemet. A pribék leeresztette a botot, a számoló negyvennégynél tartott.

- Lássuk csak, milyen lett? – megpaskolt, majd egy pillanatnyi időre hirtelen szétnyitotta fenekemet, majd mielőtt tiltakozni tudtam volna, össze is zárta. – Ide! – mutatott egy helyre fenekem középső részén, ezt onnan tudtam, mert oda kaptam egy kiadósat, amitől felnyögtem.

- Auhhh – lihegtem, várva, hová szánja az újabbat.

- Ide! – hallottam hangját, majd a bot lecsapott, valamivel lejjebb az előzőnél.

Felkaptam a fejem, és panaszosan jajdultam.

- Ide! – parancsolta, és a következő pillanatban a pribék ismét megkínált, ezúttal még lejjebb, fenekem alsó részére mérve az ütést. – Még egyszer ugyanígy! – parancsolta, majd visszaült a karosszékébe. – Látja, uram, mindent megteszünk, hogy jól érezze magát! – hangzott a maró gúny a szavaiból, miközben intésére újra lecsapott rám a bot.

Az utolsó három ütéstől csordult ki a könnyem, annyira meggyötört a bot. Amikor eloldoztak, loppal letöröltem, majd igyekeztem felkecmeregni a fekpadról.

- Köszönöm… uram – léptem ruháimhoz, melyet a szolgák egyenként felsegítettek rám, begomboltak, megigazítottak, míg remegve vártam.

- Jólesett? – kérdezte a birodalom ura. – Nagyon jól néz ki a feneke. Küldök majd a szobájába gyógyfüveket, azoktól holnapra jobban lesz.

- Hálás vagyok, uram – feleltem, vigyázva, hogy ne remegjen a hangom, hátrasimítva átizzadt hajamat. – Sosem felejtem el, hogy mennyire ügyelt, hogy elsőrangú botozásban részesítsenek.

- A szolgák a szobájába kísérik – felelte az uraság, még mindig nevetve. – Ja és a rúgást ne feledje, le kell hajolnia hozzá! – szólt utánam.

- Hogy mit…? – torpantam meg a szolgák karján.

- Ahogy engem is, megrúgtak, hasonló vár önre is, hogy könnyebben a szobájába tudjon lépni – felelte gúnyosan a kastély ura. – Ne aggódjon, ha jól lehajol, egy pillanat az egész.
- Tehát ezért nézte meg a…? – jöttem rá hirtelen.

- Igen, uram, pontosan, ahogy velem tették – ezzel hátat fordított, és csak brokáttunikája hátát láttam, ahogy eltűnt a kanyarban, még mindig nevetgélve.

A két szolga segítségével a szobámhoz botorkáltam, ott kinyitották az ajtót, de nem léphettem át a küszöböt. Hátravolt még a rúgás, amitől nem kevésbé tartottam.
- Uram, lesz szíves előre hajolni – szólított fel egyikük, miután a küszöbre állított, és kezdte kigombolni és lehúzni nadrágomat.

Még mindig berzenkedtem a rúgásra gondolva, arisztokrata vagyok, engem soha senki nem rúgott eddig meg, ráadásul most szétnyíló fenekem közé fog a kemény csizmaorr rúgni, láttam ilyet eleget otthon. Az így felrúgott szolga mindig elesett, majd újra talpra kellett állítani és lehajoltatni, ha többször is részesült a rúgásból.

Előrehajoltam, és szabaddá vált megbotozott fenekem.

- Lesz szíves széthúzni – utasított a szolga, aki a művelethez vett fel hegyes orrú csizmát.

- Még ezt is nekem kell? – dohogtam, de azért két kézzel szétnyitottam fenekemet.

- Most ne mozduljon! – fogott le a másik szolga, a következő pillanatban megkaptam életem legkeményebb csizmaorrát, olyan erővel, hogy a rúgás megemelt kissé, majd a szobám közepén értem földet.

Szitkozódva nyúltam hátra, megdörzsölni a rúgás helyét.

- Ezer ördög és pokol, jól felrúgtak – dörzsölgettem.

- Ilyenkor jár egy-egy arany, és egy köszönet, hogy elsőre eltaláltuk. – emlékeztetett a két szolga.

Nyögve feltápászkodtam, hogy kifizessem őket, megköszönve szolgálataikat.

Epilógus

A mogorva várúr közben visszatért a kínszobába, és ruháit ledobva szuszogva hasalt fel a deresre.

- Nincs jobb egy hangulatjavító botozásnál - nyújtotta kezét és lábait a szíjaknak. - Vágjatok rám olyan ötvenet, hogy érezzem, hogy megbűnhődtem, amiatt kigúnyoltam és kinevettem ezt az ifjút. – rendelkezett.

Hamarosan a kínszobából nem hallatszott más, mint a botozás jól ismert hangjai, valamint az uraság fegyelmezett nyögdelése, ahogy a pribék újra és újra lendületesen kínálta a bottal.

- Hiába… - gondolkozott hangosan az uraság, ahogy szokott, miközben verték. – …még mindig… ezzel a bottal… esik a legjobban… - elégedetten nyögdelt, majd utasította a pribéket: - Lejjebb, érezni akarom, miért oda kívánta a botot a legjobban az ifiúr.

Elkerekedett szemmel emelte fel fejét, ahogy a bot feneke alsó részét verte:

- Ahhh, ez valóban más érzés – majd amikor az utolsót is kimérte rá a pribék, és megkérdezte, hogy óhajt-e még valamit, elgondolkodva emelte fel fejét, és tűnődve nézett botra. – Kínáld meg vele a fenekem alsó részét, tízet vágj oda nekem, szorosan egymás alá – parancsolta, majd lehajtotta fejét, megmarkolta a deres lábait, és elégedetten nyögdécselve megrepetáztatta magát.
Vége