Történetfüzér a botozásról

Történetfüzér a botozásról
Történetfüzér egy elképzelt feudális tartományból, Johann, a pálcásfiú emlékeiből
Figyelmeztetés: 18+ SM történet 18-60 közötti fiúk és férfiak szereplésével. A 18-20 éves fiúk elmúltak 18 évesek, vagy akár 20 és 30 évesek is lehetnek. Remélem, mindenütt egyértelmű az életkor jelölése.


A birodalomban mindig szükség volt pálcásfiúkra, akik a főúri kastélyokban teljesítettek szolgálatot. Általában a gazdag úrfik helyett kapták az ütleget, ám volt, akit maga a főúr csapatott saját maga helyett, mert berzenkedett a büntetés ellen. A képzett pálcásfiúkat nagy becsben tartották, az urak cserélgették is őket egymás között, ha úgy hozta kedvük. Az ifjak egy adományokból fenntartott iskolában két-három év alatt sajátították el a tudást egy olyan mestertől, aki maga is több kastélyban is szolgált pálcásfiúként, mielőtt átvette az iskolát korábbi mesterétől.
A bentlakásos iskolában egyszerre tucatnyi ifjú élt, akik általában szegény családokból kerültek ki, a fényes jövő ígéretével kerültek be tizennyolc-húszévesen. Bár a tanulásért és ellátásért nem kellett ugyan fizetniük, ám csak gondosan kiválasztott ifjak kerülhettek be. A főúri kastélyokban a csinos arcú, ifjakat kedvelték, akiket alkalmasint egyéb szolgálatra is rendelhettek.
A mester, aki évtizedekkel idősebb volt a tanítványainál, az új tanulót már az első nap bevitte a pálcák termébe, ahol sorra megmutatta az eszközöket, amelyeket az elkövetkezendő években behatóbban meg kell ismernie.
Emlékszem a napra, amikor engem vezetett ott körbe húsz éves koromban. Félelemmel vegyes érdeklődéssel figyeltem a falra függesztett, gazdag kínálatot szíjakból, pálcákból és a többi fenyítőeszközből, a derest, bakot, és más alkalmatosságokat, amelyen el lehetett verni a fenekét, aki rászolgált erre. A nap minden órájában dolgozott néhány pribék, akik mesterei voltak a testi fenyítés sokféle módjának.
- Az a cél, hogy mindet megismerje, fiatalember – mutatott körbe a mester. – Bizonyára lesz kedvence, és lesz, amitől berzenkedik.
- Mi az, amit általában kedvelnek a többiek – céloztam a tanítványaira. – és mit nem?
- Szinte mindegyiküknek van kedvenc pálcája, és általában a vesszőktől tartanak, de volt már olyan tanítványom, aki kifejezetten a vesszőzést választotta minden alkalommal, amikor választania lehetett.
- Önnek is van kedvence? – a kérdés önkéntelenül vetődött fel bennem, mielőtt meggondolhattam volna, ki is mondtam.
- Nekem? – a mester fürkészve nézett rám. – Életem folyamán sok eszközzel kaptam verést, fiatalabb koromban a pálcakedvelő voltam, de mostanában jobban esik a bot.
- Mostanában? Nemcsak tanítja, hanem ön is, uram…? – lepődtem meg.
- Nem lennék jó mester, ha nem tanítanék a saját példámmal is – nézett körbe a teremben, majd odaintett egy pribéket, aki az eszközök törölgetésével foglalatoskodott.
- Igen, uram – sietett oda meghajlással a pribék.
- Johann most érkezett, első napja az iskolában. Ne verjék el nagyon, de adjanak neki ízelítőt!
- Meglesz, uram!
- Várjon, jól emlékezem, hogy a napokban ismét hasalnom kell?
- Holnap kell felvennie az e hónapban esedékes ötven botütést. Kívánja, hogy előkészítsük a derest?
A mester a falakon függő botokra nézett, majd így szólt:
- A délutáni órák után megfelel. Azzal a bottal kérem, amelyik a sorban negyedik – mutatott a falon függő eszközökre.
- Ahogy óhajtja, uram!
Meglepett, hogy a mester fülem hallatára rendelt magának botozást, ám nem soká csodálkozhattam, mert a következő percben a pribék gondjaira bízott, és eltávozott a teremből.
A pribék levett egy pálcát a falról, majd intett nekem:
- Most fel fogom avatni néhány ütéssel. Lesz szíves szabaddá tenni a fenekét hozzá!
Félelemmel vegyes kíváncsisággal tettem eleget parancsának. Egy bakra szíjazott, közben tanácsokat adott:
- Figyelje az ütéseket, és igyekezzék uralkodni magán. Jajgasson, de ne legyen túlságosan hangos. Kapott már máskor is? – hajtotta fel tunikámat, és szemügyre vette fenekemet.
- Nem – válaszoltam, és félve néztem a pálcára, amit elém tartott.
- Nézze meg jól, gyakran fog ezzel kapni a jövőben. Most könnyű huszonötöt mérek a fenekére.
A következő percekben túlestem életem első pálcázásán, melyet nagy szakértelemmel bíró pribék mért rám. Hangosan jajgattam, miközben lendületesen vert, és arra gondoltam, hogy ezt a pálcát sosem fogom megkedvelni, ahhoz túlságosan fáj.
Még alig kezdte el, amikor nyílt a terem ajtaja, és egy hozzám hasonló korú, húsz éves forma fiút vezetett be egy másik pribék. Hallottam beszélgetésüket, miközben jajgatva kínlódtam. Csak egy futó pillantást vetettek felém, aztán folytatták, ahol abbahagyták.
- Csak ne vesszővel – könyörgött a fiú, miközben levetkőzött. – Legutóbb is annyira csípett!
- A verésnek az a célja, hogy büntessen. Ám most nem is vesszőzni akartam, új pálcák érkeztek, kipróbáljuk az egyiket.
- Ó, az remek lesz – derült fel a fiú arca, majd meztelenül az egyik dereshez lépett, nem messze tőlem.
Végighasalt rajta, és megdörzsölte fenekét. A pribék szemem láttára leszíjazta, majd jajgatásommal mit sem törődve levett egy pálcát a falról, és a deres mellé lépett.
- Ötvenet fog kapni – emelte fel a pálcát, és lecsapott a fiú fenekére, aki mondott valamit, de nem értettem válaszát a pálca suhogásától.
Közben a pribék végzett a fenekemnél, és mielőtt eloldozott volna, hűsítő kenőcsöt kent égő fenekemre egy nagyobbfajta tégelyből.
- Nagyon fájt – panaszoltam, amikor végre felkelhettem.
- Pedig csak könnyű pálcázást kapott, ennél jobban el szoktuk verni az ifjakat – felelte a pribék, és magamra hagyott.
A ruhámat igazgatva, fájdalmas sóhajjal fordultam ismét a fiú felé, aki a deresen sóhajtozott a suhogó pálca csapásai alatt. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ennyire lehet tűrni a fájdalmat, hiszen a pálca újabb és újabb csapásai alaposan meggyötörhették. Mégis fegyelmezetten tűrte, halkan nyögdelt, és szuszogott, míg a pribék ki nem mérte neki az utolsót is.
Még mindig nem tudtam levenni a szemem róla. A pribék kioldozta a szíjakat, és az ifjú feltápászkodott a deresről, hátrapillantott fenekére, óvatosan megtapogatta, majd ruháiért nyúlt, közben a pribékre mosolygott. Alig hittem a szememnek, hát még a szavai leptek meg.
- Hálásan köszönöm, uram, ez jólesett!
- Egészségére, uram – felelte a pribék, majd gondosan megtörölgette a pálcát.
A terem ajtaja felé somfordáltam, és mivel láttam, hogy az elvert ifjú felölti ruháját, és az ajtó felé jött. Megtorpantam, hogy bevárjam. Kezet fogtunk.
- Christobal vagyok – felelte vidám szikrákkal a szemében.
Nálam alig magasabb, széles vállú, izmos fiú volt.
- Johann – feleltem, és kezet szorítottunk.
Így kezdődött a barátságunk.
A közös hálóteremben tucatnyi ifjú volt még rajtam kívül, kényelmes ágyat kaptam, és a fiúk gyanakvó pillantásai közepette felvettem hálóruhámat, majd ágyba bújtam. Christobal mesélt a többieknek, akik ágya köré gyűltek, és letelepedve hallgatták. Népszerűsége azonnal nyilvánvalóvá vált.
- Tudjátok, hogy érkezett néhány pálca? – kérdezte a többieket. – Az egyikkel kaptam a lefekvés előtti pálcázást, amit a mester rendelt nekem.
- Milyen volt? – kérdezték kíváncsian többen is.
- Nem volt rossz, eléggé ízlett – felelte, és elgondolkodva dörzsölte meg a nyomát. – Attól tartottam, hogy megvesszőznek, de a pálca ígérete egészen megnyugtatott. Jó verést kaptam. Az vert el, aki tegnap téged, Pietro – nézett egy zömök, barna hajú fiúra.
- Még mindig nem bírom úgy a verést, mint te – vallotta be a huszonkét éves Pietro. – Minden alkalommal megfogadom, hogy csendesebb leszek, de nem megy.
- Az új fiú is elég hangos volt ma – intett állával felém Christobal, mire a többiek mind rám néztek. – Johann a neve – mutatott be. – Hogy érzed magad?
- Már jobban – fordultam feléjük, de nem szándékoztam felülni. – Bekenték utána valami gyógyírral.
- Igen, ezt eleinte megkapod, míg kitapasztalják, milyen a bőröd – mondta egy hosszú hajú, nyúlánk fiú. – Előbb-utóbb nem lesz rá szükséged. Én Arin vagyok, huszonhárom éves.

Másnapra már könnyebben mozogtam, és a mosakodás és reggeli után az udvaron gyülekeztünk, ahol a mesterünk már várt. Fel-alá járkált tanítás közben, mi pedig a fa alá telepedtünk, és figyeltünk. Az uralkodócsaládokról beszélt, akiknek szövevényes családfáját meg kellett tanulnunk a nemesek világában való eligazodás könnyebbé tétele érdekében.
Mesterünk egyszerűen öltözött, kaftánszerű köntöst viselt, mely sötétzöld és ezüstszürke árnyalataiban játszott, hozzá sarut öltött. Az ifjakon kívül két harminc és negyvenöt év közötti pribék is segítette a tanítást, akiknek jelenléte fenyegetőnek tűnt számomra. Nem is tévedtem. Amikor Pietro rosszul válaszolt, a mester intett neki, mire az ifjú ismét megpróbálkozott a válasszal, de ismét belesült. Így felkelt, és a pribékek felé indult, akik már várták. Egyikük lehajoltatta, és szorosan lefogta, míg a másik lehúzta nadrágját, és egy pálcával gondosan kimért öt ütést a feltáruló, meztelen fenékre. Pietro minden ütéstől megrándult, és lihegve készült a következőre.
A mester az ötödik után leintette a pribékeket, és Pietro felhúzva nadrágját, visszatért közénk. Újra megpróbálkozott a válasszal, és most sikerült neki helyesen felelnie. A mester elégedetten bólintott.
A következő verésre az ebéd utáni szieszta után került sor, egy Xeron nevű HUSZONEGY ÉVES ifjú ejtett hibát, és a mester intésére igénybe vette a pálca jótékony hatását. Őt nem kellett lefogni sem, a pribék elé lépve kérte, hogy mérjenek öt ütést rá, majd gyakorlott mozdulatokkal lazította meg ruháját, szabaddá téve fenekét, lehajolt az ütésekhez. Meg-megrándult, és szégyenkezve nyögdécselt. Öt ütés után felemelkedett, a pribék leeresztette a pálcát, mire Xeron ismét próbált helyesen válaszolni, de ezúttal sem sikerült neki. Savanyú képpel hajolt vissza, és a pribék újabb öt ütéssel csalta ki nyögéseit. Amikor így sem tudta a leckét, a mester fejét ingatta, majd utasította, hogy Xeron vacsora után keresse fel a büntetések termét, vigye magával a pergamenre írt feladatot, és kérje a pribékek segítését a megtanulásához. Ez, mint utóbb megtudtam a többiektől, úgy történt, hogy vagy járkálva olvasta a szöveget, és egy pribék időnként megcsapta a fenekét, felhasalt a deresre, és addig nem jöhetett le, míg nem tudta hibátlanul. A pribék időnként egy suhogós ütéssel segített neki a tanulásban.
Délutánból estébe hajlott az idő, amikor két pribék kicipelte az egyik derest, míg egy harmadik bottal kezében követte őket. Mesterünk arca felderült, ahogy meglátta őket.
- Nekem hozzák – közölte velünk. – Aki akar, maradjon, és figyelje, hogyan kell fegyelmezetten kibírni a botozást.
Mind maradtunk.
A pribékek letették közelünkben a derest, és a mester kibontotta övét, letéve díszes kaftánját, láttuk, hogy semmit sem visel alatta. Kilépett sarujából is, és komótosan felhasalt a deresre.
- Hogy érzi magát, uram? – kérdezte az egyik pribék, miközben becsatolta a szíjakat.
- Remekül, köszönöm – szólt a mester, és ránk pillantott.
Mind köré gyűltünk, hogy lássuk. A magam részéről láttam már botozást, de valami azt súgta, hogy különbözni fog attól, ami emlékezetemben él.
A majorság, ahol nevelkedtem, saját derest használt, nem kellett az uraság engedélyét kikérni, helyben megbotozhattak bárkit, akiről úgy vélték, rászolgált. A botozásra ítélt férfi a legtöbb esetben rettegte a botot, és erővel kellett deresre húzni. Akkor is könyörgött, hogy ne üssenek nagyokat alfelére. A botozás alatt végig hangosan szidták a botot, és a pribéket, aki keményen verte őket, és fogadkoztak, hogy többé nem fognak deresre kerülni.
Gyakran megesett, hogy mivel nem tudták, hogy aznap sor kerül a botozásra, többet ettek és ittak a kelleténél, és a botütések hatására a gázok recsegve távoztak alfelükön, amiért a gúnyolódó tömeg kinevette őket, hetekkel később is felemlegetve nekik a csapszékben a „fingató” botot. A delikvens ilyenkor szégyenkezve ismételgette, hogy annyira meggyötörte a botozás, hogy nem tudta visszatartani. Végül ivott még egy kupa bort, és otthagyta kocsma pultját, jó ideig nem térve vissza, csak amikor már remélte, hogy más a céltáblája a durva élcelődéseknek.
Most azonban a mesterünkre került sor, aki egyáltalán nem így viselkedett. Nem szidta a botot, sem a pribéket, sőt elégedetten nyögdelt, ahogy kapta az ütéseket. Meg-megrázta lábfejét, és láttuk, ahogy meg-megfeszíti fenekét, miközben a pribék lendületesen botozta.
Néhány perc alatt kimérték az ötvenet, és kioldozták a szíjakat. Mesterünk segítség nélkül kelt fel a deresről, és mielőtt felvette volna kaftánját, megtapogatta fenekét.
- Köszönöm, ez igazán jólesett – dicsérte a pribéket.
- Örülök, hogy ízlett – felelte a pribék, aki elverte, majd társai felkapva a derest, mindhárman visszaindultak a pálcák termébe.
Még mindig némán figyeltük, ahogy mesterünk felölti kaftánját, övét és saruját.
- Mára vége a tanulásnak – intett, hogy távozhatunk, és elindult az árnyékszék felé.
Xeron aznap csak néhány falatot evett vacsorára, majd vette a pergamenjét, és a büntetések termébe vonult. Mivel a hálótermünket vékony fal választotta el a kínok termétől, így hallottuk, ahogy kéri a pribékeket, hogy segítsenek neki tanulni. Hallottuk, hogy járkálni kezdett a pergament olvasva. Időnként szünetet tartott, ilyenkor a pribékek valamelyike segítéségre sietett egy pálcával.
Amikor így se ment a tanulás, szuszogva húzatta deresre magát, és ott kezdte olvasni a leckét. Minden mondat után szünetet tartott, hogy a pribék kimérhessen rá egyet. Nagyot nyögött, és folytatta az olvasást, majd a mondat végén szünetet tartott, hogy ismét megnyögdeltesse egy ütés. Jócskán besötétedett, mire hibátlanul fel tudta mondani a leckét. Megkönnyebbülten kelt fel a deresről, megköszönve a pribéknek, hogy pálcájával segített neki megtanulni ezt a nehéz részt.
Amíg hallgattuk, addig megtudtam, hogy mivel nehezen tanul, gyakran kell igénybe vennie a pálca segítségét, főleg vizsgák előtt.
Néhány hét alatt sikerült beilleszkednem az iskola mindennapjaiba.
Egy nap vendégek érkeztek, akik végig kívántak nézni egy büntetést. Mivel az iskola jórészt adományokból tartotta fenn magát, mesterünk örült az alkalomnak, hogy pénzhez jut, hiszen sokba került az ellátásunk és az intézmény fenntartása. A vendégek, négy férfi és két nő az arisztokrácia tagjaiból kerültek ki. Egyenként néztek meg bennünket, majd kiválasztották Christobalt, akinek az udvarra cipelt deresen kellett kiállnia ezúttal a pálcázást. Amíg készült rá, addig velünk maradhatott.
- Ha magukkal visznek, a további életemben főúri módon élhetek a kastélyukban – vett fel egy halványsárga kelméből varrt tunikát.
- Ehhez az kell, hogy tetsszen nekik, amit látnak – vélekedett Pietro, aki HUSZONKÉT ÉVES MÚLT.
- Ideje indulnom – nézett ki az ablakon Christobal a deresre.
Bár nem lehettünk ott, a hálóterem ablakából mindent láttunk és hallottunk. Christobal udvariasan bemutatkozott, reményét fejezte ki, hogy kedvükre való lesz, amit látnak, és vonakodás nélkül feküdte meg a derest.
- Talán vonakodhatna egy kicsit – fanyalgott az egyik nő, akinek arcát a fátyolos kalaptól nem láttuk tisztán.
- Ne feledje kedvesem, hogy ő egy pálcásfiú, aki gyakran részesül verésben – felelte az egyik úr, miközben figyelmesen nézte a deresre húzás menetét.
- Lehetne formásabb a feneke – jegyezte meg a másik nő. – Egy pálcásfiú feneke igenis legyen gömbölyűbb.
- Drágám, szerintem elég formás, nem olyan lapos, mint néhány gazfickónak, akit a minap megcsapattam – szólt a másik úr is.
- Kezdjék már el, mire várnak? – türelmetlenkedtek.
Christobal most is a tőle megszokott fegyelmezettséggel fogadta a pálcázást. Sóhajtozott, szusszant, időnként nyögött egyet, így jelezve, hogy meggyötri a pálca.
- Látod, drágám, így is lehet fogadni – szólt az előbbi úr. – Semmi könyörgés, fogadkozás, csak visszafogott reakciók.
- Lehetne kissé hangosabb – vélte a másik úr. – Túlságosan csöndes. Kérem, erősebben üsse! – utasította a pribéket, aki szót fogadott.
Christobalt meglepte a váltás, de nem tiltakozott, a kemény ütések megnyögdeltették a vendégek megelégedésére. Akkor hallottuk így nyögni, amikor egy alkalommal nem tudta felmondani a leckét, és így este, vacsora után átment a pálcák termébe, ahol alig fél óra alatt megtanulta az anyagot. Később fenekét tapogatva elégedetten nyilatkozott a botról, ami segített ebben neki, elmondása szerint remek választás volt.
- Bárhányszor elakadtam, mindig kaptam egyet vele, és ez továbbsegített. Ha mégsem, akkor a pribék megismételte, és végül velem örült, hogy tudom a leckét. – mesélte utóbb.
Most a pálca nyögdeltette úgy, ahogy akkor a bot, ám mégsem volt elégedetlen, hiszen ő is a pálcát kedvelte az összes eszköz közül a legjobban.
Miután megkapta a kialkudott ötvenet, felkönyökölt a deresen, és reménykedve nézett fel a vendégekre, akik oda-odapillantva rá, megbeszélték a látottakat.
Nem sokkal később döntésre jutottak, és a pribék feloldozta a szíjait. Összeszedte kevés holmiját, elbúcsúzott tőlünk, majd távozott. Utóbb hallottam, hogy jó helyre került, bár nem sokat fizetnek neki, alkalmanként csengő aranyakért átvállalja egy-két pórul járt nemes büntetését azzal, hogy helyettük botoztatja meg magát.
Amikor már magam is egy kastélyban szolgáltam, időnként levelet is váltottunk, elmondtuk egymásnak, hogy megy a sorunk, és minden alkalommal küldtünk egymásnak ötven botütést, amiről a következő levélben beszámoltuk, hogyan kaptuk meg, és hálánkat fejeztük ki a figyelmességért. Egy alkalommal például azt írta, hogy mivel épp két nappal azelőtt alaposan elverték, ezért néhány nap alatt részletekben mérette ki a botokat, melyek igen ízlettek neki.
Néha levelet kaptunk Arintól is.
Magam az iskola után huszonnégy évesen a birodalom északi részében vállaltam állást egy uradalomban, ahol a várúrnak volt szüksége rám, de esetenként a vendégei számára is bemutatta, milyen képzett pálcásfiú szolgálja őt. Ilyenkor biztos lehettem abban, hogy aznap kiadós ötven bot után kerülök ágyba. Visszaemlékeztem a mester szavaira, aki már az első napon elmondta, hogy fiatalabb korában a pálcát részesítette előnyben, majd kora előrehaladtával a botot. A gyógyító tanácsára havonta megcsapatta magát még idősebb korában is, bár egyre nehezebben kecmergett fel a deresről egy-egy kiadós botozás után, mégis ragaszkodott hozzá, hogy hónapról hónapra megkapja a magáét.
A bottól magam is berzenkedtem, és ilyenkor a pribékek fektettek fel, és húztak deresre, miközben én abbéli reményemet fejeztem ki, hogy ezúttal jobban fogom viselni a botozást. Egészen addig tartott berzenkedésem, míg egy nap Christobal tanácsára átvállaltam egy úr botozását. Amíg őt fenyegette a deres, tiltakozott, próbálta elkerülni, de a nap végül eljött, érte küldettek. Megszánva őt ajánlottam fel az utolsó pillanatban, hogy néhány aranyért megfekszem helyette a derest. Kapva kapott az alkalmon, és azonnal másképp látta a dolgot. Akkor hasaltam fel először önként, és olyan ötvenet vágtak rám, hogy hangosan nyögtem és jajgattam, tőle. A pribék igazán kitett magáért, és az uraság is biztatta, hogy rendesen verjen el.
Amikor vége lett, és remegő, verítékben úszó testtel felkeltem, a nemes úr odadobott néhány aranyat, melyek a deresre és mellé hullottak, nehézkesen szedtem fel párat, mert a többit a pribék kapkodta el előlem.
Aznap Christobal levele várt, melyben megírta, hogy a legutóbbi ajándékomat, ötven botütést, nehezen fogadta, épp az előbb esett túl rajta. Halogatta egy ideig, hogy meghasalja érte a derest, végül ma könnyű vacsora után rájött, hogy kívánja a botot. Hetek óta nem volt része benne, és az udvari gyógyító is azt tanácsolta neki, hogy havonta egyszer ne legyen rest megcsapatni a hátsóját. Így előhozatta a derest, és megbotoztatta magát. Hálás az ajándékomért, és cserébe ő is küld nekem ötven jó botot, reméli, hogy jól fog esni.
Ajándékára néhány nap után kerítettem sort, amikor úgy véltem, hogy a legutóbbi botozást ideje megismételni. Uram is hasonló véleményen volt, így délután kegyeskedett lejönni az udvarra, ahová a pribékek már előkészítették nekem a derest. Gyönyörű, napfényes délután volt, az árnyat adó fa alatt kerítettek sort rá. Az úr elégedetten hallgatta nyögdécselésemet, és időről időre kérdezgette, hogy ugye, jólesik?
- Remek ez a bot… - nyögtem. – Lejjebb, ha kérhetem…
A pribék fenekem alsó részén kínált meg néhány ütéssel, melyekkel újfent megnyögdeltetett. Hálás voltam Christobal ajándékáért, és elhatároztam, megírom neki, hogy megkaptam. Az uraság utasította a pribéket, hogy mához két hétre, a kancája születésnapján újra mérjen ki rám jó ötvenet.
Fenekemet tapogatva, elégedetten keltem fel a deresről, és a ruháimért nyúltam, arra gondolva, hogy hamarosan szobámban lehetek, ahol már nem kell erősnek lennem.
Aznap este levelet fogalmaztam Christobal számára. Elmeséltem benne hogy alaposan megcsapattam magam, és hálásan meg köszöntem az ajándékát.
Két héttel később az uraság nagy ünnepséget szervezett a kanca születésnapjára. Aggodalommal vártam a délutáni botot. Az udvari gyógyító megnézte a fenekemet, és bólogatott, hogy ideje az újabb verésnek.
Kissé zavart a nagy tömeg, akik mind látni akarták, hogyan csapatom meg magam, ám ismét előjött szokásos berzenkedésem, emiatt a pribékeknek kellett felhasaltatni, mondták is, amikor deresre húztak, hogy jobban kéne örülnöm, hiszen azzal a bottal fognak ismét elverni, amelyiknek már több alkalommal lehasaltam.
- Emlékezzen rá, legutóbb milyen jólesett a fenekének – szólt feddőn a pribék, amikor meghúzta a szíjakat csuklómon.
- Attól tartok, most nem fog annyira ízleni – feleltem savanyú képpel. – Most nem sikerült ráhangolódnom, mint legutóbb. De arra fogok gondolni közben, hogy a kanca születésnapja van, így magam ezt az ajándékot tudom nyújtani uram kedvenc lovának.
Ettől a gondolattól máris kezdtem jobban érezni magam, és végre sikerült jobban ráhangolódnom a botra, melyet a pribék megmutatott nekem, miután deresre húzott.
Az uraság intésére elkezdődött az ünnepi botozás, melynek bizonyára a kétéves kanca is örült, bár ennek jelét nem mutatta.
Az összegyűlt tömeg annál inkább: kiabált, tanácsokat adott, és várta, hogy gyakorlott pálcásfiúként hogyan viselem a botozást. Mi tagadás, meglepett, hogy aggodalmam ellenére ennyire ízlenek az ütések, az ünnepi hangulatnak tudtam be, miközben elégedetten nyögtem, és dicsértem a botot. Arra a hajdani botra emlékeztetett, amivel bő másfél évtizeddel mesterem először csapatott meg, hogy megismerjem, és amelyet utána is gyakran igénybe vettem, ha nehezen ment a tanulás.
A pribék lendületesen botozott, amitől nagyokat nyögtem, de az ilyen fájdalom hozzátartozott az életemhez, hát elfogadtam, hogy jár nekem. A kín újabb és újabb hulláma futott át rajtam, túl voltam a botozás azon szakaszán, amikor élveztem, és immár nehezebben viseltem. Panaszosan nyögdeltem tovább. Végül megkaptam az utolsót is, ami újabb nyögést váltott ki belőlem. Felemeltem fejem, és körülnéztem. Arcomról, testemről patakzott a veríték, annyira meggyötört a bot, hogy alig tudtam felkelni a deresről. A pribék megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e, mire azt feleltem, hogy tán ennyire még sosem kínzott meg a bot, de hát ez a dolga. Megköszöntem, hogy alaposan megcsapott, mire azt felelte, hogy lehet, hogy a kor előrehaladtával viselem nehezebben. Nem osztoztam ebben, hiszen hajdani mesterem jóval idősebb volt, és kora ellenére, havonta megcsapatta magát, ám sosem hallottam tőle, hogy nehezen viselné. Épp ellenkezőleg, minden alkalommal nagy gonddal választott botot magának.
Ekkor egy vonakodó, szitkozódó, harmncas éveiben járó nemes urat húztak deresre, az uraság váratlan parancsára. A férfi harmincas évei elején járt. Látszott fenekén, hogy soha nem kapott még. Eleinte még szidta a botot, de ahogy szaporodtak az ütések, egyre inkább sikerült ráhangolódnia. A botozás megszelídítette, dühe csillapodott, és elégedett nyögésein hallatszott, hogy egyre jobban ízlik neki. Amikor a kiadós ötven bot után felkecmergett, ámuló szemekkel vallotta be uramnak, mennyire jólesett neki, és sokkal jobban érzi magát.
Az uraság ajánlotta, hogy otthonába érve is időnként éljen ezzel a szolgáltatással. Ha érzi, hogy dühös, ne szégyellje a bot segítségét kérni. Kegyesen felajánlotta, hogy a hirtelenjében megcsapatott nemes úr választhat az ő készletéből egy megfelelő eszközt, amivel hazaérve is botoztathatja magát, amennyiben szükségét érezné. A nemes úr élni is kívánt a lehetőséggel. A pribékek elvitték a kínszobába, ahonnét hamarosan fel-felhangzó jajdulása jelezte, ahogy végigkóstolta a botokat fenekével.
Utóbb elmondták a pribékek, hogy mindegyikhez egyenként lehajolt. A kóstolónak kimért botütésektől ordítva fogta a fenekét, ugrándozott párat, de utána rábökött a következő botra, és szuszogva hajolt le ismét, miközben kifejezte abbéli reményét, hogy ízleni fog. Végül kitartásának hála, sikerült kiválasztani a megfelelő botot, amit az uraság neki ajándékozott. Talán ha egy-két napot vár, és nem a frissen megcsapatott ülepén próbálja ki a botokat, nem azt választotta volna, de így is elégedett volt.
A karácsonyi ünnepségre Arin ura is kastélyba látogatott, magával hozva hajdani iskolatársamat is kíséretében. Az este folyamán az arisztokrácia tagjai mindenféle alantas szórakozásnak hódoltak, felhangzott a ricsaj a szobámba is, alig tudtam elaludni tőle. Éjfél jóval elmúlt, amikor a szolga felrázott, és utasított, hogy készüljek, mert a kínok szobájában kell jelentkeznem. Gazdám elvesztett egy fogadást Arin gazdájával szemben, és az ötven botütést, amiben fogadtak, általam óhajtja felvenni.
A deresszobában már várt gazdám, Arin ura és még néhány kíváncsi uraság. Iszogattak, és karosszékeiből nézték, ahogy ledobom tunikámat, és elhelyezkedem a deresen. Elhatároztam, hogy a botozás végeztével megírom Christobal-nak ezt, valamint Arin jelenlétét is a kastélyban.
Miután deresre húztak, az uraság jelt adott a pribéknek, hogy tegye a dolgát. Álmosan nyögdécseltem, de egyre jobban felébredtem a kapott ütések hatására. Mostanában többször is ezzel a bottal kínáltak, így volt alkalmam megismerni. Jólesett a kemény botozás, éreztem, hogy a feszültségek, félelmek mind eloszlanak, immár képes voltam mindenre. A pribék legjobb formáját hozta ezen az éji órán is.
Miután megcsapattak, nem engedtek vissza, hogy sajgó testemet a szobám hűs medencéjébe merítve enyhítsem a kínt. Arin urának, aki megnyerte a fogadást, az az ötlete támadt, hogy Arint is hozassák be a kínszobába, és ő is hasaljon egyet. Ismét fogadás tárgyává tették, hogy melyikünk bírja jobban a botot. Így nem sokkal később helyet cseréltünk, és az álmos férfi berzenkedés nélkül vette le tunikáját, mely alatt semmit sem viselt, majd felhasalt a deresre. Néztem nyúlánk, meztelen testét, hosszú, barna haja eltakarta arcát, ahogy feküdt ott, várva a botot.
Mióta elkerült az iskolából, nálam néhány hónappal korábban, nem láttam őt. A botozás elkezdődött, Arin fenekét a pribék keményen verte, Arin szabadkozó nyögésekkel, szusszantásokkal reagált, mint aki szégyelli, ami történik vele.
- Ereszd ki a hangodat – biztatta gazdám, aki ezt a fogadást mindenáron meg akarta nyerni.

- Mindig így fogadja, pedig alaposan meg szoktam csapatni otthon is – nevetett Arin gazdája, bízva abban, hogy ismét ő győz a fogadásban, az ő pálcásfiúja jobban bírja nálam.

- Lejjebb – utasította a pribéket gazdám, aki engedelmeskedett, és a következő tíz ütést a hasaló férfi fenekének alsó felére mérte, amitől egyre bosszúsabb hangokat csalt ki belőle.

- Ez csalás – kiáltott Arin ura. – Senki se bírná ki csendben, ha ugyanoda mérnek rá ennyit.

Arin válla ingerülten rándult meg, a pribék ismét feneke, érzékeny részére vágott. A hosszú hajú férfi öklével a deresre csapott, és méltatlankodva nyögdelt.
- Ki nem bírná ki? Tán te? – nevetett uram, és Arin gazdája a durva célzástól elvörösödött.

- Ne hagyj cserben – förmedt szolgájára.

- Ha Arin hangosabb lesz, akkor én nyerek – szólt gazdám. – Akkor pedig te leszel a következő.

- Állj! – állította le a botozást Arin gazdája, amitől a hosszú hajú férfi sóhajtva nézett fel, láthattam végre arcát, mely feszültnek tűnt.

- Még tíz hátra van az ötvenből – méltatlankodott gazdám.

- Már pont eleget kapott – vágott vissza a másik úr. – Azok az ütések felértek másik hárommal, nézd meg! – mutatott szolgája fenekére.

- Belátod, hogy vesztettél? – kérdezte az uram.

- Döntsék el a jelen lévők – fordultak az iszogató, hat-nyolc nemeshez, akik eddig gúnyos megjegyzésekkel illettek engem és most Arint.

Nem gondolkoztak sokat, mind kijelentették vita nélkül, hogy ezt az én uram nyerte. Arin öklével újra dühösen a deresre sújtott, hiszen jól tudta, hogy ezért majd jár neki otthon egy extra büntetés. A pribék feloldozta, ám ekkor uram intésére a gazdáját ragadták meg a pribékek, és a vonakodó, tiltakozó nemest a többi uraság harsány kacagására a helyére fektették.
- Mit csinálsz? Ezt még megkeserülöd! – fogadkozott Arin gazdája, ahogy kövér testén szíjakkal rögzítették, és fenekéről lehúzták a nadrágot. Néhány halvány csík látszódott régebbi verések emlékeként.

- Megkapod a tízet, ami járt volna még a szolgádnak – felelte gazdám. – Lássuk, hogy viselkedsz, ha a bot csókolja a hájas farod!

- Meg ne próbáld! Neee! – a pribék gazdám intésére várt, és amikor megkapta a jelet, szaporán botozni kezdte az uraságot, aki hangosan nyögdécselt.

- Nocsak – nevetett gazdám. – Mégsem olyan jó?

Arin felvette tunikáját, és észrevétlenül mellém lépett, rám pillantott, majd megfogta a kezem. Szavak nélkül is értettük egymást.
Az elhízott nemes összeszedte magát, amikor látta, hogy nem menekülhet, és lassan lehiggadt. A deres lábait markolva csapatta terebélyes fenekét, lihegve nyögött, jajgatott, ahogy a bot meggyötörte.
- Ezért megfizetsz, auhh de fáj! – panaszolta. – Ha a kastélyomba…ááááá….. jössz… ááááuuuhh… deresre húzatlak… áhhhh!

- Mi van, tán nem ízlik? – nevetett gazdám, és a többi nemes vele kacagott a kínlódó uraságon.

- Jajjjj – nyögött még egy nagyot, amikor a tizedik botütés feneke alsó felén csattant.

A pribék kioldozta a szíjakat, és a kövér uraság nyögve feltápászkodott.
- Hogy ízlik a bot idegenben? – kacagott gazdám, és az iszogató nemesekkel felkerekedett, hogy elinduljanak a további mulatozások felé.
Ám ekkor Arin gazdája váratlanul hozzám lépett, és magához rántott.
- Ahhoz vajon mit szólnál, ha itt kefélném meg a szolgádat? – kiáltott gazdám után, aki visszatért a deresszobába, és vendége szeme közé nézett.

Mivel már nem tartottak igényt a szolgálatunkra, meghajlással elköszöntünk, hogy visszatérjünk hálóhelyünkre. A pribék is velünk jött egy darabon.
Arin a folyosón ismét megfogta kezem. A pribék megkérdezte, hogy ízlett a botozás, mire mindketten kifejeztük abbéli reményünket, hogy lesz még szerencsénk hozzá.
Nem sokkal később kinyitottam szobám ajtaját, és Arin belépett rajta. Sokkal szebb volt, mint hajdan, huszonévesen, az iskolában.
Kinn hullott a hó, és lassan megvirradt, de ezt már nem láttuk.
Vége