Vidéki varázs 2.

Zsoltnak nem volt saját autója, így a bútorszállítók teherautóján utazott ő is. A méretes jármű néhány tucat kilométeren keresztül kanyargott a középhegység szerpentines útjain, fák magasodtak amerre a szem csak látott. Végül elhaladtak egy településjelző tábla mellett. "Budasom" - hirdette a felirat. Megérkeztek. Miközben áthajtottak a falun, megállapította, hogy nem lehet ezer főnél több lakosa, hiszen mindössze néhány utcából állt az egész. A "központban" vegyesbolt, italmérés és kultúrház jelentették a közösségi élet színterét. Alig láttak embereket az utcácskákon.
"Annál jobb - gondolta Zsolt. - Itt aztán biztosan nyugodtan tudok majd dolgozni!"

Megálltak egy kapu előtt. A férfi kiszállt a teherautóból. Amint a jármű motorja leállt, olyan hihetetlen csend telepedett rájuk, hogy a város állandó háttérzajához szokott idegenek csak döbbenten álldogáltak, próbáltak rájönni, hogy mi olyan furcsa. Végül ráeszméltek, hogy a fenséges csend az... Mindössze az erdő fáinak halk susogása sodródott el hozzájuk. De ez inkább kellemes zene volt, mintsem zaj.

Zsolt kinyitotta a kaput, majd a ház ajtaját is, a bútorszállítók pedig gyorsan végeztek a munkával, nem volt annyira sok csomagja ügyfelüknek. Miután a teherautó elhajtott, a férfi csípőre tett kézzel megállt az udvar közepén, alaposabban is körülnézett. Egész nagy volt a kert. A gyep és a virágzó bokrok gondozottnak tűntek, a birtok végén pedig gyümölcsös kapott helyet. Maga a ház régi verandás parasztházikó volt piros cseréptetővel, nem volt túl nagy, de két-három ember azért kényelmesen el tudott volna lakni benne. Zsolt úgy vélte, jó vásárt csinált. Bár azon egy röpke pillanatig eltűnődött, hogy egyáltalán nem ért sem a kertészethez, sem a gyümölcstermesztéshez, és ezen változtatnia kell majd. Aztán elégedetten bevonult a házba, és nekilátott kicsomagolni.

Már erőteljesen szürkült, amikor épp az ablak előtt elsétálva megtorpant egy pillanatra. Odakinn a kerítés túloldalán egy idősödő férfit látott, aki mintha kutyákat sétáltatott volna pórázon. De hogy milyen fajtákat, azt a sűrű kerítés és a sötétség miatt már nem tudta megállapítani. Viszont már legalább annyit megtudott, hogy rajta kívül legalább egy további lakosa biztosan van Budasomnak.

Másnap reggel Zsolt kipihenten ébredt. Jót tett neki, hogy kiszakadt a város zajos, stresszes, rohanó környezetéből. Vidáman kelt fel, kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a kellemesen hűs reggeli levegőt. A verandán a korlátnak támaszkodott, amikor észrevette, hogy ugyanaz a férfi sétál el a kerítés előtt, kezében pórázokat tartva, akit este is látott. Az őszülő hajú férfi is észrevette őt.
- Jó reggelt kívánok! - köszönt. - Gondolom, maga az új szomszéd...
- Jó reggelt! - viszonozta a köszöntést Zsolt, miközben elindult a kerítés felé, hogy kezet foghasson a férfival és bemutatkozhasson neki. - Zsolt vagyok, valóban tegnap költöztem be.
- István. Örvendek a szerencsének. És hogy tetszik minálunk?
- Nagyon szép. Azt hiszem, tudat alatt már régen egy ilyen barátságos, csendes nyugodt helyre vágytam, ahol változtathatok az eddigi életemen. Végre volt merszem elszánni magam, és... - miközben magyarázott, átnézett a kerítés fölött, hogy új beszédtémaként szóba hozhassa a szomszéd kutyáit, de a szava is elakadt, amikor meglátta, mi van a pórázok másik végén.
- Gyönyörű jószágok, nemde? - kérdezte István mosolyogva.
- Valóban, csak... - Zsolt zavarban volt, váratlanul érte a helyzet. - Izé, azt hittem, kutyák...
- Itt az már kiment a divatból. Így sokkal érdekesebb, nemde?

Zsolt alaposabban szemügyre vette a jószágokat. Három meztelen nő hevert vagy álldogált négykézláb a fűben, engedelmesen és fegyelmezetten várva, míg gazdájuk befejezi a beszélgetést. Mindegyikük nyakában fém nyakörv, melyhez a pórázokat rögzítette István.
- Igen... nagyon… érdekes... - nyögte ki Zsolt nehézkesen. - Csak még sose láttam ilyet a valóságban. Maximum "felnőtt tartalmakat" kínáló internetes honlapokon. Azt hittem, ilyesmi nem létezik a hétköznapokban... - magyarázkodott.
- Nem erre számított, amikor itt vett házat?
- Miért, erre kellett volna?
- Nos, igen... - most az öreg bizonytalanodott el kissé. - Amikor arról beszélt, hogy változtatni akar az életén, azt hittem, hogy erről beszél - mutatott a láncra vert nőkre. - Tudja, a BDSM iránti vágyak megélése szabadon, a külvilág minden rosszindulatú megjegyzéstől mentesen.
- Hát, erről nekem elfelejtett szólni az öregúr, aki eladta a házat.
- Végül is, nem csodálom, nem csak impotens, hanem szenilis is volt már az öreg - próbált István viccelődni.
- Lehetséges. Viszont ha már így alakult, megkérhetném önt, hogy meséljen kicsit bővebben erről a dologról!
- Rendben. Budasom egy viszonylag új falu. BDSM kedvelő emberek közössége úgy határozott, elegük van abból, hogy legjobb esetben is furcsa különcöknek nézik őket, rosszabb esetben aberrált állatoknak. Ezért mindenki, többek között én is, felszámolta addigi életét, pénzzé tette mindenét, és kerestünk egy eldugott helyet, ahol új települést alapíthattunk. A nevét úgy választottuk ki, hogy tartalmazza a BDSM összes betűjét, de mégse legyen egyből gyanúra okot adó. Egymásnak segítve építettük fel a házakat. Néhányan közülünk ingáznak a pénzüket megkeresni a közeli városokba, mások helyben mezőgazdasággal foglalkoznak, netán távmunkát végeznek. De abban egyformák vagyunk, hogy itt mindannyian szabadon hódolunk szenvedélyünknek. Urak és úrnők, szolgák és szolgalányok, mind megtalálják a számukra megfelelő létformát.
- Soha nem gondoltam volna, de nagyon érdekes! - füttyentett meglepetten Zsolt. - Természetesen hallottam már a BDSM-ről, láttam képeket, videókat, de még sosem volt benne részem.
- És mit gondol, lenne kedve kipróbálni? Azért kérdem, mert - őszintén szólva - tönkretehetné az eddigi békés elszigeteltségünket, ha bárki úgy menne el innen, hogy rossz véleménnyel van arról, amit itt látott, tapasztalt.
- Nos... - töprengett el Zsolt, és újfent a lányokra pillantott. Érezte, hogy bizsergés árad szét testében, ágyéka környékén pedig valószínűleg kívülről is jól észrevehetően megduzzad nadrágja. - Azt hiszem, egy próbát mindenképp megér a dolog - mosolyodott el.
- Ezt örömmel hallom - nyugodott meg István. - Inkább a domináns vagy netán a szubmisszív oldal vonzza?
- Úgy érzem, a domináns állna közelebb hozzám - vélte Zsolt.
- Tudja mit? Ha megengedi, hogy tegeződjünk, választhat egyet a jószágaim közül. Itt a faluban ugyanis szinte mindenki tegeződik, főleg az urak-úrnők egymás között.
- Persze, én köszönöm, ha tegeződhetünk. De igazán nem fogadhatok el tőled egy ilyen óriási ajándékot...
- Te csak ne aggódj emiatt! Látod, már nem vagyok olyan fiatal, mint te, nehezen bírok már három jószággal...
- Ha ennyire jó szívvel adod, hálásan köszönöm. Ígérem, vigyázni fogok rá.
- Melyiket szeretnéd?

Zsolt végigmérte a három kutya-lányt. Egyikük a tipikus fiatal, platinaszőke bombázó kategória volt széles csípővel, karcsú derékkal és hatalmas keblekkel, feltöltött ajkakkal, hosszabbított szempillákkal és hasonlók. Másikuk kicsit idősebb, érett negyvenes éveiben járó, vöröshajú szeplős nő volt szintén kellően dús idomokkal. A harmadik huszonéves, barna hajú, barna szemű, karcsú, pici cicis lány volt, akiről egyből Andi ugrott be Zsoltnak. A lány pont ugyanúgy nem igazán tudta elrejteni fogait, amikor mosolygott, és pont olyan aranyosnak, vidámnak tűnt ránézésre. A nosztalgia győzött, őt válaszotta. A fiatalabb férfi megkapta a pórázt és egy lakatkulcsot, a lány pedig érdeklődve méregette új gazdiját.

- Jól mutat a lábadnál - bólintott István. - Ha nem boldogulnál vele, vagy bármi egyéb kérdésed lenne, nyugodtan gyere át, itt lakom a szomszéd házban - mutatott a kerítés túloldalán magasodó, gazdagságot sejtető, jókora épületre. - Minden jót!
- Még egyszer nagyon szépen köszönöm! Leköteleztél. További szép napot kívánok! - búcsúzott Zsolt.

István elbaktatott a két maradék kutyalánnyal, Zsolt pedig pórázánál fogva egyelőre még kicsit bizonytalanul, tanácstalanul a ház felé vezette új szerzeményét.

(folytatás következik)