szín-pad

Fényesre borotvált szeméremdomb. Gyermekien kacéros, húzott szemű tekintet. A kimonó kiengedett öve, félig engedi láttatni a hamvas melleket. Lebegő entitásként közeledik felém, maga előtt tolva az erdő illatát.
A papnő szemében ott fénylik az élet. Félénk, de mozdulatai mögött ott van a hagyomány és az alázat. Virágillatú vizzel tisztítja meg testem és a szertartásszerű előkészület után eltűnik egy spanyolfal takarásában. Fehérre cserélt öltözete, csak még jobban kiemeli légies és szűzi mivoltát. Pedig nem az. Húszonöt telet megélt teste, ki tudja mennyit megélt lelke, kiállta már a próbákat. Leül velem szemben és egyenes tartással kényelembe helyezi magát. Én következem.

Lassú mozdulattal, átadva magam a pillanatnak, tolom le válláról a köpenyt. Bimbói még takarásban vannak, de a fehér vászonbőr látványa izgalomba hajt. Az Isten jókedvű volt teremtésében és az maradt mikor nekem jutatta őt. A Ház úrnője felismeri az igényeket, hiszen valahol ez is egy szakma.
Az ölébe hulló kimonó, már csak vaginájat takarja. Kibomló haja zöld szavannák, vadakat hívó bujasága. Faragott ládához lépek és sima mozdulattal pattintom fel a zárat. A hétszálas fonott kötél, hívógató délibábként pihen az alján. Szomjazó benső a kiszolgáltatottság látványára. A bőrhöz érő kötél, lávafolyamot indít el bennem. Lassan, módszeresen kerülnek helyükre, a csomók. Nyugalmam foszladozó álcaként hull, a semmibe és nemesebbik szervem is vérben dúskál. Az utolsó mozdulatsort követően hátralépek, hogy gyönyöröm leljem a puszta látványban.

A rongybabaként fekvő műalkotás, mozdulatlanságra lett ítélve. Kócos haja, a finoman bevágó, de biztonságot adó csomók látványa már nem húzhat jobban. Rózsaszín dombja hívógató, duzzadt bimbója harapásra sarkall. Felemelem a könnyű testet. Megremeg. Fejét megadólag mellemre billenti. Ködlepte menedék most az agy, ahol a feszes kötélzet adja a biztonságot. Elszakíthatatlan kapocs, melyet a bensők találkozása, azok hasonlósága fogott össze. Az ágyon már masszaként vonagló testek, az éjszakára ordítják harsonájukat. Pirkadatra vár, a sötét szoba mélyén alvó pár.

Nem tudom mikor lett az érintésből csapás. Nem tudom mikor szakadt ki belőlem a hörgés. Csak a békére gondoltam, mikor a fáradt testemen pihenő lányt simogattam. Ébren kell maradnom. Nem jöhet el a holnap.