Úrnőm visszavár IV. rész

A nevelőhölgyem rám feküdt, fejét a tenyerében tartva, miközben könyökei fájóan nyomták a mellkasom, lábait pedig hol ide-oda hintáztatta, hol pedig a cipőjét billegtette rajtuk.
- Nem is tudom, mit tennék veled. – mosolygott, és a szemembe nézett. – Ki se fogynék az ötletekből, ha bármelyik sráccal megtehetném amit szeretnék. – És lehúzta a cipőjét, és az arcomra nyomta. Elég erős szaga volt. – Jó igaz? Tudom, hogy egész nap csak ezt lélegeznéd. – nevetett – Nem a cipő, hanem a harisnya ilyen, készültem erre a napra. Olyan kis aranyos vagy, bárcsak még kisebbé tehetnélek. Itt tartanálak. – mutatott a cipőjének abba a részébe, ahol a lábujjai szoktak lenni. – Milyen szépen kifesthetnéd a körmeimet, vagy a nyelveddel egész nap tisztíthatnál a lábujjaim között, vagy masszíroz hatnál akár merre járok. Nem láttad véletlenül az a filmet, hogy Beszélj hozzá?
Újra az arcomra nyomta a cipőt. Bevallom férfiasan, a farkam se tűrte nyugton, hogy épp egy álomszép nő heverészik rajtam. Fel is tűnt neki. Egyik kezével lenyomta, majd ráült pont úgy, hogy minél fájdalmasabban leszorítsa, de azért még fészkelődött is kicsit rajta. Két kezével a térdemre támaszkodott, a talpait pedig a számra tette, hogy nyalhassam őket. Jó nagyokat nyeltem abból az erős szagból, amit az a több napos harisnya árasztott, még néha a számba is csúsztatta a lábujjait. Amikor erre ráunt felvette újra a két cipőjét és felállt az ágyra. Pont a fejem fölött állt. Elképesztő volt, ahogy így fölém magasodott. Az egyik cipőjével a homlokomra lépett.
- Szopogasd szépen a sarkam! – ezzel benyomta a számba a cipő sarkát.
Szopogattam, de meg kell vallanom, nem igazán voltam szakértő, hogy hogyan kell egy cipősarkat szopogatni.
- Nem jó. – ezzel lelépett a homlokomról, és a cipő sarkát a mellkasomba mélyesztette. – felkiáltottam, de a zenétől senki sem hallhatta, de azért kaptam egyet az oldalamra a korbáccsal. – A jó szolga nem kiabál, hanem tűri a büntetést, mert tudja, hogy kijár neki. – ezután mind két lábával fellépett rám, és el kezdett sétálni rajtam.
Próbáltam szabadulni, de nem ment. Nem engedtek a kötelek, meg nem is mertem rázkódni, nem akartam tudni, mit kapok, ha véletlenül le esik rólam.
Egy olló került valahonnan a kezébe, és lehajolt az ágyékomhoz. Levágta rólam a bokszert, és lerúgta a földre.
- Csak ennyire kicsi? Vagy ennyire nem örülsz nekem? – és a cipőjével az alhasamra lépett, és a sarkát a farkamba nyomta.
- Elég! Könyörgök elég! – kiabáltam.
Ekkor a mellkasomra ült, a fejem a két combja között volt.
- Szóval fáj? – pofon vágott. – Van képed könyörögni nekem, amikor megsértettél? – újabb pofon.
- Kérlek! Már nem bírom. Gyönyörű vagy. A legszebb, akit valaha láttam. De kérlek, elég lesz már.
- Még nem láttál belőlem semmit. – nevette el magét, és a ollóval levágta magáról a melltartóját.
A két csodás hatalmas kebel fölöttem lengedezett. Elkezdte az arcom felé ereszteni őket, de mielőtt hozzám értek volna, gyorsan visszaült.
- Kényeztess még, akkor talán megbocsátok!
Felállt, lerúgta magáról a két cipőt, majd lehúzta a bugyiját, és az számhoz nyomta a punciját. Finom forró volt, és el is kezdtem nyalni. Fürgén körüljártam, majd nagyokat nyalva közé hatolt a nyelvem. Ő közben pedig az elégedettség jeleit hangoztatta. Kegyetlen volt és gyönyörű, egy igazi istennő nevelt engem a jó szolga sorsa.