Airbus - a kezdetek 7/3

Nyugodtan mondd, hogy aljas vagyok, kedves Olvasó – igazad van. Szegény Kedvesem, abban a nyugodt tudatban sétált szálfaegyenes tartással a kocsihoz, hogy a sötétben úgysem látja senki, így mit sem kockáztat.
Nos, a kockázat vállalással kapcsolatban igaza volt, hiszen, ha meglátják, sem történt volna semmi drámai, legfeljebb egy-két arra járó kereste volna a szemgolyóit az utca porában egy darabig.
Egy szó, mint száz, amint Vanda kellő távolságba ért az ajtótól, – nagyjából félúton lehetett a kocsi felé – amikor már semmi, de semmi esélye nem volt arra, hogy „fedezékbe” vonuljon a kíváncsi tekintetek elől, felkapcsoltam a villanyt.
A pincének – lévén utcai bejárata – úgy volt megoldva a világítása, hogy nemcsak bent gyulladt fel a villany a kapcsoló megnyomására, hanem a bejárat felett volt egy, kb. 500 W-os halogén reflektor is, amely szintén felgyulladt. Szegény Kedvesem, ha a Fradi pályán, esti meccs alatt sétál be a küzdőtérre – akkor sem kaphatott volna ennél ragyogóbb kivilágítást.
A hatás fenomenális volt. Vanda, mint a nyuszi az úton, az autó reflektorának kévéjében, megdermedt és ösztönösen a cicijei elé kapta a kezét … hm … mintha másutt nem akadt volna éppen elég takarni való. Az utcán igazán közel nem járt senki, tehát, ha simán csak folytatja útját úgy, ahogy megkezdte, valószínűleg senki figyelmét nem keltette volna fel. Így azonban, hogy dermedten megállt és kétségbeesetten igyekezett takargatni magát, legalább két embernek feltűnt.
Ezek szerencsére elég távol voltak ahhoz, hogy a premier plánt ne az első sorból élvezzék, mindenesetre ösztönösen felkapták a fejüket és, kicsit megszaporázva lépteiket, közeledni kezdtek.
Kedvesem hirtelen belátta, hogy ebből a kelepcéből már csak a gyorsaság mentheti ki és gyors léptekkel az autó mellett termett.
Ekkor következett az aljasság újabb lépcsőfoka, amelyben főszereplő a tartalék kulcs volt.
Amikor Vanda, még úgy két lépésnyire az autótól a távirányítóval kinyitotta a központi zárat, vártam egy tempónyit, majd a sajátommal bezártam. A Drága – lévén nő, és mint ilyen, abszolút műszaki analfabéta – nem vette észre sunyi kis ügyködésemet, kétségbeesetten rángatta a kilincset, értékes másodperceket vesztegetve el ezzel.
Az egyik irányból már közelebb ért egy férfi, úgy száz-százötven méterre lehetett. Természetesen nem rohant, csak kilépett egy kicsit. Vanda számára ez azonban olyan volt, mintha már a nyakában lihegne.
Lassan, libegve leesett neki a fatantusz, hogy mit is kell csinálni, ha az ajtó nem nyílik és újra nyitotta a távirányítóval. – Én meg újra bezártam. A férfiak egyre jobban közeledtek.
Kétségbeesetten felém fordult, mintha arra kérne engedélyt, hogy visszamenekülhessen a pince biztonságos menedékébe – ám én másképp gondoltam.
- Mit mondtam?! – dörrentem rá.
Annyit azért segítettem, hogy többször már nem zártam be az ajtót. Újabb nyitás, és a Drága feltépte az ajtót. Kitépte az aktatáskát a kocsiból és rohant vissza hozzám, csakhogy az egyik férfi már elég közel volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik az orra előtt és futni kezdett Vanda felé.
Kedvesem igazi sprinterhez méltóan, két-három hatalmas ugrással az ajtónál termett. Berobbant a helyiségbe és kétségbeesetten bevágta maga után az ajtót. Újabb ugrással a villanykapcsolóra vetette magát és sötétségbe borította a pincét. Aztán í kétségbeeséstől megkönnyebbülten a nyakamba ugrott. Miközben átölelt, éreztem, hogy egész testében reszket.
Odakint közben megjelent az érdeklődő férfiú és élénken próbált belesni az ablakon … (folyt. köv.)