Airbus XXV.

Másnap mintha egy lázálomból ébredtünk volna fel Peter vendégszobájában – épp csak a lázálom kötelező tartozéka, a rosszullét hiányzott. Igazából olyan kielégülten ébredtem, mintha Mohamed próféta hetedik mennyországában egy csapat bül-bül szavú huri élvezkedett volna rajtam egész éjszaka.
Egyedül a kerti törpét nem törte le az esti strapa, olyan délcegen meredezett, mintha nem is kerti törpe, de legalábbis zászlórúd lenne …
Még nem tértem egészen magamhoz, amikor Vanda is nyújtózkodni kezdett. Láthatóan felébredt és olyan képpel nézett rám, mint egy macska, ami épp az imént lefetyelt fel egy lábosra való tejfelt.
Macskásan kinyújtózkodott és pimasz, kéjes vigyorral az arcán, látszólag tiszteletteljesen, de valójában inkább csak pimaszul jó reggelt kívánt.
- Jó reggelt Uram! – a szája a füléig ért
- Látom, ismét bevetésre kész! – a keze közben becsúszott a takaró alá és megmarkolta a magáról megfeledkezett törpét.
Bennem újra feltolult a tegnapi este valamennyi képe, különös tekintettel a Drágám „hűtlenségére”. Egyszerre kívántam őrülten újra – és vágytam arra, hogy kegyetlenül megbüntessem a tegnapiért.
Belemarkoltam a hajába, megemeltem a fejét és oda-visszakézből két hatalmas pofont kentem le neki.
- Hogy merészelsz az engedélyem nélkül hozzányúlni a Bálványodhoz, lotyó?! Látom, már megint csak a kéjelgésen jár az eszed!
- Igen, Uram, kéjelegni akarok Magával – és amint látom, ez Uramnak sincs ellenére – azzal becsusszant fejével a takaró alá és gyönyörteljes munkálkodásba kezdett.
Nekem már csak ez kellett. Az őrület ismét hatalmába kerített, a szenvedését akartam látni, megbüntetni a tegnapiért, leverni rajta minden frusztráltságomat és minden féltékenységemet.
- Kéjelegni, ribanc?! Akkor most kéjelegni fogunk – legalábbis én!
Ismét belemarkoltam a hajába és magammal ráncigáltam, mint ősember a nőstényét.
A játszó szoba mindössze a második ajtó volt a miénktől, Kedvesem még fel sem fogta, mi történik vele, máris a tegnapi helyére bilincselve találta magát.
Peter bőséges eszköztárából ezúttal egy „sjambok”-ot, egy, a búr hódítól által Afrikában használt rinocerosz bőrből készült korbácsot vettem elő. A szerszám valahogy úgy nézett ki, mint Indiana Jones korbácsa, csak kicsit rövidebb volt. Veszedelmes szerszám. Egy rossz mozdulat és nem megkorbácsolom, hanem megnyúzom vele Vandát – így óvatosan kellett munkához látnom.
Úgy gondoltam, még ha melléfogok is, a legkisebb kárt a popsijában teszem, így első ütésem az ingerlően domborodó félgömböket célozta.
A korbács meglehetősen hosszú volt és nem nagyon akart engedelmeskedni a szándékomnak, így a csapás a combján landolt, rosszindulatú csattanással és rögtön egy domborodó piros hurkát is hagyott maga után. Vanda felsikoltott. Nem várt ilyen égető, kínzó fájdalmat.
A következő ütésem már jobban megközelítette a célt. Lassan rájöttem, hogyan is kell kezelni ezt a gyilkos szerszámot: csuklóból lendítünk és megpróbáljuk kiszámolni, hol fog landolni a vége. Mert ez is a szerszám sajátosságai közé tartozott: csak a legutolsó tíz centi hagyott nyomot maga után – na de az …
- Most kéjelegj, lotyó! – közben újabb suhintás érkezett kedvesem hátsójára
- Könyörgök, Uram, hagyja abba! Nagyon fáj! – hüppögött kedvesem panaszosan
- Ááááúúúúhh! Alázatos ringyója vagyok Uram! De nagyon kérem, hagyja abba!
- És a tegnapi?! – a kérdést újabb ütés kísérte
- A tegnapi Uram, az … (folyt. köv.)