Szilágyi Gyula: Mélybenéző

Albert Einstein (1879-1955) szerint: a logika segítségével eljuthatunk A pontból B-be. Képzeletünk segítségével viszont eljuthatunk bárhová, ahová csak akarunk”. A talányos paradoxonként megfogalmazott tétel nem foglalkozik a primátus kérdésével, ennek eldöntését az értelmező utókorra bízza a szerző. Számomra úgy tűnik, hogy a logika eszközrendszerével birtokba vehető valóságot megkettőzi a kreatív emberi képzelet: a valós elemeket átrendezve egy bonyolult és rendkívül sokszínű fantáziavilágot alkot magának. A dolgok természetéből adódóan, szabadon szárnyaló képzeletünkben - kora kamaszkorunktól életünk végéig – jelentős szerep jut a vágyfantáziáknak, különösképpen a szexuális vágyfantáziáknak. Magától értetődően fantáziavilágunknak e területe annyira személyes, hogy csak nagyon nehezen kommunikálható. Érdekes módon az alternatív szexuális orientációkra vonatkozó önfeltáró vallomások (coming out) ma már nem okoznak különösebb megdöbbenést a környezet számára, a meleg és leszbikus kapcsolatokat egy vállrándítással tudomásul veszi a világ. A szado-mazochisz-tikus (S/M) helyzeteket megjelenítő vágyfantáziák viszont egy pillanat alatt kiverik a biztosítékot. A fájdalom gyönyörével és a fájdalom okozásával kapcsolatos tabuk oly erősek, hogy e tilalmaknak már csak képzeletbeli megszegése is komoly bűntudatot ébreszt az érintettekben. Történik mindez annak ellenére, hogy a humán szexualitást szabályzó vallási, vagy ideologikus regulák egyike sem tiltja tételesen, hogy szerelmi játékainkban partnerünket (de leginkább partnernőnket), vagy éppen házastársunkat megkötözzük, elfenekeljük – már amennyiben ezt ő is igényli. A The Guardian közelmúltban megjelent – brit tudósok kutatási eredményeire hivatkozó - cikke szerint a hölgyek 65%-a és a férfiak 53%-a vágyik arra, hogy „szexuálisan uralkodjanak felette”. A kutatási eredményekből az is kiderül, hogy a szado-mazo szexben résztvevő partnerek közelebb kerülnek egymáshoz, s mindkettőjüknek csökken a stressz-szintje. Ezek az aktusok módosult tudatállapotot eredményeznek attól függően, hogy a partnerek melyik szerepet vállalták az interakcióban. Az ilyen jellegű szexuáltechnikák - súlyos lelkiismereti válságtól kísért, szigorú titokként - bensőséges kötődéseinkben mindig is jelen voltak. Felszínre kerülésüket alapvetően az internetes kapcsolatteremtés tette lehetővé. A vágyfantáziáikról - teljes inkognitóban – nyilatkozó hölgyek és urak számára hamar egyértelművé válik, hogy „ördögtől ihletett, ámde szerfölött csábító” gondolataikkal messzemenően nincsenek egyedül. És akkor fokozatosan feloldódik a bűntudat, az S/M játékok az intim repertoár természetes részeivé lesznek. Robert Michels (1876-1935) német szociológus, Freud tanrendszerét úgy összegezte, hogy „az életben minden a szexről szól, kivéve a szexet. A szex az uralkodásról szól” Lehet, hogy igaza volt?
Abszolút liberális felfogású, kissé hektikus, de teljesen harmonikus családba születtem, ahol elképzelhetetlen lett volna bármiféle bántalmazás. Tehát ifjúkorom és jelenlegi intim világom között ne keress kapcsolatot, mert nincs. Azaz, hogy mégis. Tíz éves koromban az indiános könyvek voltak kedvenc olvasmányaim: a Vadölő, az Utolsó mohikán, meg a többiek. Hasonló könyveken nevelkedtek barátnőim, barátaim is. Szabadidőnkben aztán eljátszottuk a könyv érdekesebb epizódjait. Ezekben a regényekben csaknem mindig szerepelt egy „fehér lady”, akit - mielőtt megölnék - kikötöznek a kínzócölöphöz, aztán jönnek a jófiúk és kiszabadítják. Nos, érdekes módon minden alkalommal én játszottam a kikötözött lány szerepét. Álltam a cölöphöz rögzítve, mintha valamit akartak volna tőlem, aztán megmenekültem. És én ebben a szerepben már határozottan és egyértelműen éreztem valamilyen homályos eredetű, amorf szexuális bizsergést. Még évekkel később is - házasságban élve – eljátszottam férjemmel az „én most nem akarom, győzz le” huncut kis játékot, amelyben persze nincs semmi különös, de az S/M helyzetek iránti fogékonyságomat elemezve, figyelemre méltó momentum. Majd nagyon sikertelen házasságomat felszámolva, kerekedett egy kedvesem. Decens úriember volt, komoly és figyelmes. Aztán egyik este – az aktus közben – rácsapott meztelen fenekemre. Egyszer, kétszer, néhányszor. És nekem ez nagyon, de nagyon jól esett. Annyira úriember volt, hogy reggel bocsánatot kért. Azt mondta nagyon szégyelli magát, és soha többet ilyen nem csinál, Én meg ránéztem, és azt válaszoltam, hogy ha lehet, akkor inkább mégis. Nagyon megijedt. Szerintem önmagától. Tapasztalatom szerint a férfiak ilyenkor mindig megijednek. Különösen a domináns férfiak. Valami szereposztásbeli tévedésnek gondolják a hölgypartnertől érkező efféle kívánságokat. Ugyanis egy huszonegyedik századbeli civilizált férfi nem üt meg egy nőt. Valamire azért ráérezhetett, mert röviddel az eset után kezembe adta az „O története” című könyvet. Az erotikus irodalomban alapműnek tekintett kisregény egy kastélyban játszódik, ahol nagyon gazdag férfiak kifinomult kegyetlenséggel uralkodnak önkéntes rabszolganőik felett, rendszeresen megpálcázzák, korbácsolják őket, de könyörtelenségüket, luxussal, végtelen gyengédséggel, fejedelemasszonyoknak kijáró tisztelettel kompenzálják. Az olvasmány először mélységesen felháborított: perverz ocsmányságnak éreztem, nem értettem, hogy kedvesem milyen alapon mert egyáltalán egy ilyen szemetet a kezembe adni. De O története nem hagyott nyugodni. Rendkívül meggyőző pszichológiával íródott. Két hétig azzal keltem, azzal éltem, azzal feküdtem. Lelkembe fészkelte magát, folyamatosan jöttek a képek, ha nem akartam, akkor is csak jöttek, jöttek, és jöttek. Én pedig teljesen elbizonytalanodtam: hogy most akkor mi van, akkor most ezt szabad, vagy tilos, és akkor most mi lesz? Sem előtte, sem utána nem történt velem ilyen, hogy egy könyv ekkora hatással legyen rám. Pontosan éreztem, hogy O története tovább él bennem, s az ehhez kapcsolódó vágyfantáziák számomra kifejezetten kellemesek. Én pedig elkezdtem a megfelelő internetes oldalakon csetelni. Persze azonnal száz pasi repült rám, de a subleányok (subordinated = alárendelt, röviden sub), azonnal védőszárnyaik alá vettek. Figyelmeztettek mire vigyázzak, kivel vigyázzak, kivel érdemes találkozni, stb. Egy héten belül volt egy subleányok virtuális közösségéből alakult erős védőháló felettem, volt két domináns férfijelöltem, és persze tombolt bennem a vágy, hogy átéljem a megpálcázott lányok helyzetét. Folyamatosan izgalmi állapotban voltam, ébredéstől elalvásig nedves volt a bugyim. Hosszú csetelés után választottam jelöltjeim közül, természetesen a csúnyábbikat. Negyven körüli, kicsit pocakos férfi volt, enyhén kopaszodott és nagyon lágy hangon beszélt. Tulajdonképpen a végletes precizitása fogott meg. Pontosan rögzítette a „játékszabályokat” és biztosított arról, hogy az – és kizárólag csak az - fog velem történni, amit magam is kívánok. A száraz, tárgyszerű felsorolás megnyugtatott. Első lépésként meg kellett szabadulnom – hajam kivételével – teljes testszőrzetemtől. A parancs teljesítéséhez csupán az alkaromat kellett leborotválni. Aztán utasított, hogy első, éles helyzetben történő találkozásunk – a szeánsz – előtt egy hétig ne önkielégítsem magam. Én egyébként is ritkán simogattam a testemet, de most ez is elmaradt. Egy közepesen lepukkant józsefvárosi lakásban kellett jelentkeznem, testemet csak a ruha takarta, nem viselhettem, sem melltartót sem bugyit. A melltartó hiánya jobban zavart, az én koromban már egy nő melltartó nélkül kényelmetlenül érzi magát. Bementem a szobába, le kellett vennem a ruhámat, terpeszben, hátratett kézzel, lesütött szemmel álltam a Dom (vagyis a domináns férfi) előtt. Uramnak kellett őt szólítanom, csak parancsra emelhettem fel a tekintetemet, csak akkor szólalhattam meg, ha kérdezett. Erre épül a szeánsz szigorú rituáléja, ezek a sub alapvető viselkedési szabályai. Egy hetvenes évekből származó, állítható magasságú asztalra parancsolt - először hason fekve - és mindjárt kaptam néhány kemény ütést a popsimra. Hihetetlen intenzitással fókuszált testem minden rándulására, meglehetősen változatos szexuális életem során még egy partnerrel sem találkoztam, aki ennyire törődött volna velem. Máig sem értem, hogy mitől olyan jó a Domnak ez a végtelenségig felturbózott koncentráció. Aztán hanyatt kellett feküdnöm, szétfeszített combokkal megkötözött, ruhacsipeszeket tett a mellbimbómra és a szeméremajkakra majd simogatott. A szeánsz előtt figyelmeztetett, hogy orgazmusom lesz, de erre csak akkor kerülhet sor, amikor megengedi. Próbáltam visszatartani, de nem sikerült, és ezért megbüntetett: most több és keményebb ütést kaptam a fenekemre. Aztán pihentünk pár percet, játszott a testemmel és a puncimat simogatta. Még bevezetőként elmondta, hogy a három testnyílás közül a hüvelyem lesz az utolsó, amit használni fog, és állta is a szavát. Kicsit megnyugodtam, de másnap már vártam a következő csütörtököt, az új találkozást. És közben állandóan harcban álltam magammal. Ez a bizonyos lakás negyedórányi sétára volt munkahelyemtől, ezt az utat súlyos benső vívódások közepette jártam végig. Te nem vagy normális - mondogattam magamnak – neked teljesen elment az eszed. Miért mész oda? Szükséged van erre? Megaláznak, megvernek, kínoznak, sírni fogsz és sikoltozol. Kell ez neked? Tehát nem megyek, nem akarom, nem, nem és nem. De lábaim önállósították magukat, egyre csak vittek a cél felé. Még a liftben is őrjöngött bennem a tiltakozás, hogy nem, nem és tényleg nem, aztán az előszobában levetkőztem, hátratett kézzel, széles terpeszben, lesütött szemmel Uram elé álltam, és akkor egy pillanat alatt megszűnt a külvilág, elöntött a „megérkeztem, itthon vagyok” fényes nyugalma. Történjék velem bármi, az helyénvaló lesz, hiszen itt nagyon vigyáznak rám, nagyon figyelnek rám, és itt senki nem törődik semmi mással, csak velem – (Korall)

Dr. Pándy Mária szexuálpszichológus szerint „a szadizmusra való hajlam minden emberben benne van.. Aztán a szocializációs és erkölcsi gátak „gondoskodnak” arról, hogy ez a hajlamunk ne törjön felszínre. „De ettől még ott van bennünk… Egyik elnyomott személyiségtulajdonságunk” Azt hiszem, hogy napjainkban az erotikus színezetű S/M- játékok ezen „elnyomott személyiségtulajdonságunk”, szublimált és kölcsönösen kontrollált - vagyis teljesen comme il faut - megnyilvánulási formáiként tekinthetők. Emellett - az érintettek szerint - hatalmas érzéki többletet, robbanásszerű orgazmikus élményt jelentenek. A The Guardianben említett kutatási eredmények arról szólnak, hogy… „az ilyen szexuális játékoknak jótékony hatásai vannak. Aki alávetett egy ilyen játékban, utána úgy érzi, mintha lebegne, átmenetileg csökken agyának kontrollkapacitása, nyugodtabb lesz, időérzéke is módosul. Megszűnik számára a múlt és a jövő, csak a jelen az adott pillanat számít”. A domináns fél pedig „flow-állapotba kerül: extrém módon koncentrál partnerére, tökéletesen feloldódik a szerepben”. Persze néha megtörténik, hogy nem az aktus résztvevői döntenek szerepük felől, hanem a véletlen kínálja fel a játéklehetőséget. És aki él vele, azt az emlék elkíséri élete végéig.

Lélektannal kapcsolatos mélységes gyanakvásom ellenére, érdeklődéssel – és értetlenkedve - olvastam az átküldött interjúrészleteket. Úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni velük. Aztán eszembe jutott egy régi történet. Úgy fél évszázad távolából jött elő, a semmiből. Azt hiszem, kapcsolódik a témádhoz. Persze csak úgy érintőlegesen. Szóval 1968 farsangján kerültünk össze Csillával. Végzős egyetemisták voltunk: ő Budapesten az orvostudományin, és pedig Sopronban az erdőmérnökin. A távolság nem jelentett akadályt: apám vasutas volt, ingyen utaztam, a hétvégeket kedvesem albérletében töltöttem. Ő viszont nem tudott meglátogatni, végzős egyetemistaként nem kapott Határsáv Engedélyt. De azért két szigorlat között sikerült megszabadítanom, túlhordott szüzességétől – 23 éves volt – és vadul egymásba szerettünk.
Ágyjeleneteink igen szolidak voltak, Csilla félénk volt és óvatos, minden igyekezetem ellenére sem sikerült bevezetnem az asszonyos örömök világába. Én pedig tapintatos voltam és türelmes, úgy gondoltam, hogy az idő majd mindent megold. Túljutottunk az államvizsgán, utána pedig kinyílt előttünk a világ. Az utolsó diáknyár: szerelmesek voltunk, fiatalok voltunk, diplomások voltunk, és remekül alakultak a dolgok. Csilla nagybátyja körzeti orvos volt valahol a Balatonon, Trabantjukkal Ausztriába készültek, s minket kértek meg, hogy vigyázzunk a házra. Pálinkával fogadtak, Dani bácsival mindjárt összetegeződtünk, délután pedig párommal lementünk fürdeni. A kikövezett rézsűn a víz felé óvatoskodva megcsúsztam, és ahogy oldalamra estem egy üvegszilánk a vádlimba fúródott. Mélyen a bőr alá. Alig vérzett, de iszonyatosan fájt Dani bácsi mindjárt a helyzet magaslatára emelkedett, érzéstelenített, csipaszelt, kivette az idegen testet, majd alfelembe bökött egy tetanuszt. Azaz csak bökött volna, mert én feljajdultam, megrántottam a csípőmet, a tű pedig S-alakúra görbült. A doktor úr egy vastagabb tűt tett a fecskendőbe, hasra fektetett a vizsgálóasztalon, Csilla lefogta a lábamat. kezelőorvosom pedig „ne fossál fiam, más is túlélte” bíztatással ismét megbökött. Az asszisztenciának köszönhetően a műtét sikeresen lezajlott, Csilla úgy szorította a bokámat, hogy mozdulni sem tudtam. Dani bácsi kikészített öt ampulla penicillint és Csillára mutatott: ezekkel a doktornő majd naponta megszúr – mondta, majd hajnalban elautóztak Bécs felé. A doktornő reggel fehér köpenyben ébresztett: injekciót kap a beteg – búgta a fülembe, hozzámbújt és megsimogatott. Ide kapja majd, a popsiba – mosolygott kedvesen, én meg úgy mentem mögötte a rendelőbe, mintha a vesztőhelyre mennék. Most a beteg leveszi a bugyiját és idefekszik az asztalra – mondta, közben géztekerccsel rögzítette a bokámat. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Egy darabig vacakolt a fecskendővel, majd orrom elé tartotta tűt: nem nyivákol a beteg, mert ő kemény fiú, a vadon gyermeke. Minden figyelmeztetés nélkül megszúrt, ez nem fájt annyira, mint tegnap, de azért sziszegtem egy kicsit. Megszabadított kötelékeimtől, aztán szétnyitotta a köpenyét és nem volt alatta semmi. Jutalmat kap a beteg – most már komoly volt, talán el is pirult – elvonszolt a fehér műbőrrel borított heverőig, szájába vett (1968-ban!), és meglovagolt. Pillanatok alatt a csúcspontra értünk, majd, ismét csúcstámadásra indult, és nem is sikertelenül. Ebből a görcsös félelemmel küszködő, kényes úrleányból néhány perc alatt gátlástalan hetéra lett. Nem hiszem, hogy izmos popóm látványa ébresztett benne ellenállhatatlan vágyakat, azt már korábban is volt alkalma megcsodálnia. Sokáig töprengtem a viharos átalakulás magyarázatán, de olyan gondolatokra jutottam, melyeket még magamnak sem mertem kimondani. Ösztönvilágunk mélységeiről akkoriban egyszerűen nem is vettünk tudomást. Egy öreg pszichológus vadásztársam azt mondta nekem, hogy talán jobb is volt ez így. Ugyanis a valódi mélységek megismerésével küszködni, korántsem veszélytelen játszma. Merthogy
odalenn esetleg majd Lucifer lesz a sakkpartnerünk - (T. T. - 71 éves, nyugalmazott erdőmérnök).
(ÉS, LX. évfolyam, 13. szám, 2016. április 1.)

U.i.:
A cikk a szerző, Szilágyi Gyula, valamint az Élet és Irodalom főszerkesztőjének engedélyével jelenik meg az SmPixie-n.