Tanár lettem. Vagy tanítvány? II.

Bokáig letolt gatyával agonizáltam éppen a vécében. Néztem, amint ondóm cseppjei lassan lefolynak az ülőkéről a csészébe. Farkam még remegett az izgalomtól és az olcsó öröm utolsó keserű cseppjeit préselte ki magából. Fejem a falnak támasztottam, a lában szinte elzsibbadt a rossz tartástól.
Romlottnak és mocskosnak éreztem magam, mint mindig, ha hirtelen felindulásból egy mosdóban vagy más nyilvános helyen verem ki magamnak.

- Hiába, nem tudok megjavulni. A farkam irányít, és ez ellen nem tudok mit tenni. - Átfutott az agyamon, hogy vajon hogy fogok én ezek után komoly marketing órákat tartani 18-19 éves lányoknak, ha arra sem vagyok képes, hogy higagdt fejjel kisétáljak ebből az épületből.
Épp egy halk sóhaj hagyta el a számat, mikor kicsapódott az ajtó és lányok egész serege, lehettek vagy hatan, lepte el a mosdót.
Te jó ég! Csak nem a női vécébe rontottam be és vertem ki magamnak? Ekkora barom nem lehetek!
Villámgyorsan, de amilyen halkan csak tudtam, elkezdtem felhúzni a gatyám. A lányok épp egyik társukat faggatták, hogy milyen volt? Mire a kérdezett csak nevetgélt és próbálta elütni a dolgot. A többiek valósággal lerohanták. Ó, a kicsikék ennyire kíváncsiak, hogy a barátnőjük hogy vesztette el a szüzességét! A legjobb témánál vagytok, hölgyeim!

A derékszíjam csatja persze megcsörrent, mire a lányok felsikoltottak az ajtón túl.

- Ki van itt?
- Nézzetek be az ajtók alatt! - sürgették egymást.
- Itt senki - adott helyzetjelentést az egyik a legszélső buditól.
- Itt sincs senki!
- Itt sincs.
- Bazmeg! - kiáltotta el magát valaki az ajtóm túloldalán, mert nekem ez alatt eszmélni nem volt időm, nemhogy arra, hogy felhúzzam a lábam vagy felguggoljak a csészére.
- Mi az? - kérdezték a többiek.
- Itt van! Itt van!
- Ki van ott?
- Nem tudom, de rohadt nagy a cipője!
- Lehet, hogy egy pasi?
- Nézd meg magad!

Pillanatnyi csönd lett, halk motoszkálás, visszafogott kuncogás, majd valaki halkan megszólalt a fejem fölött:

- Nocsak tanár úr! - csóválta a fejét Patrícia. - Eltévesztette az ajtót?
Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, de a helyzet szerencsére beindította az adrenalint és minden egyéb gondolkodáshoz szükséges kemikáliát a testemben.
- Kisasszony! Mit keresnek a férfi vécében? - mondtam a leghatározottabb és legkomolyabb hangomon.

A hatás persze az volt, amire számítottam. Kitört a nevetés a lányok között. Erre én a legméltóságteljesebben kiléptem a fülke ajtaján, majd a bejárati ajtón ellenőriztem, amiben szinte biztos voltam.

Ott virított egy médiás és művészetis iskolához illő absztrakt pisilős kislány ábrázolás.

- Szóval ez itt azt jelenti, hogy lány vécé? - Kérdeztem mosolyogva.
- Igen! - pukkadoztak kórusban.
- Üzenem annak, aki festette, hogy kicsit egyértelműbben is utalhatna a nemi jellegre - kezdtem halál komolyan esztétikai ítéletalkotásba. - Mindazonáltal a művész vagy művésznő bizopnyára rettentő tehetséges, bár a vonalvezetés elárulja, hogy talán saját nemi hovatartozűásával sincs teljesen tisztában. A színek szintúgy erre engednek következtetni, akárcsak a rózsaszínes, halvány kékes keret, mely egyszerre tartalmaz kereszteket és nyilacskákat.

A lányok érdeklődve figyeltek, de látszott rajtuk, hogy hiszik is meg nem is az előadásomat. Patrícia pedig egyenesen hozzám sétált, közém és az ajtó közé furakodott, megállt pontosan az embléma alatt és kacér mosollyal az arcomba vágta:

- Az én művem. És ha a tanár úr esetleg a nemi hovatartozásomat szeretné megállapítani, jobb módszert is választhatna, mint egy fesményem elemzése.

Megszégyenülve álltam az ajtóban és a legbutább mentség jutott eszembe, amit valaha is kimondtam:

- A barátnőm esztéta. Tőle hallottam ilyeneket.
- Szóval a barátnője - méregetett Patrícia.
- Igen.
- És a barátnője azt is tudja, hogy a tanár úr mit művel a női vécében?
- Khmmm. Már szakítottunk.
- Meg tudom érteni - nézett rám lesújtóan.

A helyzet kezdet egyre kínosabbá válni, de közben belül mosolyogtam, hogy azért talán megúszom a szexuális zaklatás vádját és a totális megszégyenülést leendő tanítványaim előtt.

- Lányok! Ha már ilyen szerencsésen megismerkedtünk, megengedik, hogy megmossam a kezem önöknél?
- Persze - mosolyogtak.
Indultam visza a csapok felé.
- De csak ha bocsánatot kér Patríciától - vetette közbe egy tipikus rózsadombi milliomos csemete hetykén kilépve a bolyból.

Nem tudom, hogy csinálta, de megfagyott a levegő. Úgy látszik, a csaj olyan, akit komolyan kell venni és a társai komolyan is veszik.
Némán álltam a csap előtt. Hat szempár figyelte kínomat. Fogalmam sem volt, vajon mennyit tudhatnak, de azt biztosan tudtam, hogy innen szabadulni kell. Minél előbb, bármi áron.

Patrícia felé fordultam, aki lassan lépett befelé, hátá az ajtónak támasztva, ami így csukódott be mögötte, épp az általam elemzett műalkotás alatt. És akkro belém hasított...

- Te jó ég! Hiszen az a rombusz forma mű egy ... - elcsuklott a hangom - szóval az egy szimbolikus ... kmmm. Sajnálom. Igazán észrevehettem volna.
- Talán még nem látott ilyet a tanár úr, azért jár női vécékbe - jegyezte meg a hangadó csaj. - Szóval? Bocsánatkérés?
- Elfogadva - jelentette ki Patrícia.

Megkönnyebbültem. Gyorsan megmostam a kezem és kihátráltam. Az ajtóban épp csak egy résnyi helyem volt Patrícia mellett, így hozzáértem.

Amint becsukódott mögöttem az ajtó, hatalmas nevetés hallatszott. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mit beszélnek rólam ezután, de nem vállaltam több kockázatot. Kimenekültem az iskolából és egyenesen hazafelé vettem az irányt.

Pénte délután van. Hétfőn be kell mennem tanítani. És már égtem, mitn a rongy.

Mi lesz még ebből, Patrícia?

(folyt. köv.)