Az Út

A Férfi megdörzsölte a szemét a kormánynál, korán kelt, mert ahhoz, hogy titokban átszelje az országot, korán kellett kelni. Óvatosan, de gyorsan vezetett, összeszedve minden ügyességét, ám egy óvatlan őz miatt mégis majdnem balesetbe rohant. Leállt az út szélén, majdnem egy percig nézett maga elé, szaporábban véve a levegőt, míg megnyugodott és folytatni tudta az utat. Hiszen most egy baleset, de még bármilyen apró zavar is katasztrófát jelentett volna. Kisütött a nap, feltette a napszemüvegét,a foncsoron sorban rohantak el az útmenti fák.

Régen készült az útra, hetek óta. Beszerzett mindent, megvette a pálcát, míg a nadrágot és a csizmát Tamástól kérte kölcsön, aki meg sem lepődött üzlettársa fura kérésén, annyi fura kérése volt már, legalább annyi, mint neki hozzá. Mindketten példás családfők voltak, kilengéseik pedig örökre titokban maradtak. Ez az út is e titkok közé tartozott, mint ahogyan az ezt megelőző hónapok is.

Mert gyönyörű hónapok voltak. A véletlen folytán ismerte meg a Lányt, az interneten, ahová régóta járt fel kalandozni. Szerette a családját, nagyon szerette, rajongott gyermekeiért és anyjukért, de soha nem tartozott erényei közé a fizikai hűség, voltak olyasmik is, amiket saját hite szerint nem tehet meg otthon. A szeretetlen emberek prédikációi, miszerint el kéne válnia a nagy semmiért, hidegen hagyták egy idő után. Egy darabig küzdött ellene, de belátta, hogy nem bír azzal a sötét erővel, ami űzte, ezért nem tehet mást, titokban kell maradnia. Könnyed csevegései közben aztán beleakadt valakibe, akire nem számított. Először valami trollnak vélte, de hát valakinek nem lehet ennyi humora, beleélése és érdeklődése ennyi idősen. Az első képekre pedig megszédült, de miután a Lány mérhetetlen ügyességgel és humorral eloszlatta a félreértéseket, tudta, hogy kincsre bukkant.

Mikor találkoztak, nem volt több kérdés. Beengedték egymást a világukba, a Lány csodálatos volt, élettel, humorral és szeretettel teli. Érettebb, sokkal érettebb koránál, az életnek inkább része, mint tanonca. Tudták, hogy nincs sok idejük, mert a Lány nemsokára férjhez megy és vidékre költözik. A Férfi nem ítélte el, mint a környezete, nem az olcsó szex reményében, hanem mert értette a Lányt, tudta, hogy tényleg és szívből szereti a vőlegényét és életét eltervezve mintegy utolsó pánikként kapott álmai után, talán csak egy beszélgetésre. Mert valami hiányzott, csak egyetlen pici valami. De ő elsodorta, ledöntötte a lábáról, mert akarta, mindennél és mindenkinél jobban. Az a kevés ember, akiknek beszéltek egymásról többnyire elítélte őket az erkölcs nevében, de ők nem tehetvén mást, értve egymást, egyre önfeledtebben élvezték, amit az élet ajándékként eléjük sodort. Mert nem tehettek mást, valami nem engedte el őket egymástól, mindketten tudták, hogy valami sokkal nagyobbra leltek, mint amire valaha számítottak volna. Nem volt "mi lett volna ha", mert a Lány kicsi gyerek volt még, amikor a Férfi számára már minden elrendeltetett. Mégis, kibukott belőlük a "mi lenne ha", nem is egyszer, még akkor is, ha tudták: nincs ha.

És játszottak. A Lány teljesen a Férfira bízta magát, élvezte tapasztalatát és a panziói szobák, a bérelt lakások megteltek a gyönyörükkel. A Lány odadobta a lába elé mindenét, az érinthetetlenség büszkeségét felváltotta a pofon szikrázó büszkesége. A lovaglópálca suhogásán az öröm sikkantásai törtek át, vad, fuldokló baszásaik és finom szeretkezéseik szigetté tették őket. A Lány nyomokat kért és kapott, mindenről elfeledkezve akarta, hogy a Férfi megjelölje, s a lovaglópálca piros csíkjai megjelentek rajta. És a férfi döbbenettel vegyes áhítattal nézte, ahogy a gyönyörű szemek megtelnek élettel, a Lány haja mintegy az elektromosságtól borzolódik fel és mint egy pogány bálvány önkéntes áldozata térdel előtte széles mosollyal. Kivételesnek érezte magát, hogy ezt megadhatta egy ilyen sugárzó emberi lénynek, hogy valami gyönyörűt még szebbé tehetett, a tökéletes felé vezethette.

Az idő egyre kurtább lett és a Lány vőlegénye is gyanakodni kezdett. A Lány döntött, a biztost választotta a bizonytalan helyett, a Férfi megértette, mert szerette a Lányt és az igazi szeretet sosem önmagunkért van. Habár megcsonkítottnak érezte a kapcsolatot, kénytelen volt érteni, hogy még el sem tudtak rendesen köszönni egymástól. Fájt neki, hogy a Lány felégette a hidakat, törölte a fiókot több száz egymást játékosan kergető levelükkel. De nem múlt el egyetlen perc sem, amin ha magára maradt, ne suhant volna keresztül az a mosoly és az a tekintet. Ezért kezdte el szervezni ezt az utat, ide ehhez a vidéki lovardához, az egyetlen helyhez, ahol biztosan megtalálhatta a Lányt.

Az autót a dűlőút mellett hagyta, a többi parkoló autó mellett, de alig száz métert kellett a nagy, elterülő tanyaépületig és a mögötte húzódó istállóig sétálnia. Utoljára jó tíz éve ült lovon, nem volt nehéz eljátszania a kezdőt, szükség is volt rá, mert tudta, hogy a Lány a kezdők mentora. Bement, köszönt az idősebb hölgynek (Klári néni, ahogy a lánytól tudta) akivel felületesen elbeszélgetett és befizette a kezdő órát. Megcsapta az istállószag, izgalma hihetetlenné fokozódott, de mély csalódására egy barátságos bajszos férfi (nyilván Feri) jött érte és vezette ki az udvarra. A fűrészporral felszórt udvaron körbetekintve aztán meglátta a Lányt. Kinyúlt kötött pulóverében, smink nélkül, szélfútta hajjal is ugyanolyan szépnek látta, hiszen ismerte, úgy, mint senki más. A Lány nem vette észre, a kisgyerekkel foglalkozott, aki a szár végén lévő lovon ült. De amikor a Férfi a lóra emelkedett, odanézett és pár pillanatra mintha földbe gyökerezett volna a lába. Eltelt pár másodperc, amíg megértette, hogy a Férfi nem akarja veszélybe sodorni, hogy csak azért van ott, hogy lássa. Amíg az óra tartott, nem szóltak egymáshoz. Uralkodtak magukon, csak nézték egymást a napszemüvegeken át, ahogy a ló finom mozgásának monotoniája közepette a lerótt körök végpontjaként mindig a Férfi szemébe hasított a napsugár. Csak a finom, még magyarázható mosolyok árulkodtak, de azok is csak nekik. A Lány már végzett és az istállónak támaszkodva csak nézte a Férfit.

Egymás nyomában mentek be az istállóba. A Férfi nem nézett hátra, a mögötte lovat vezető Lányra, egyenesen az autóhoz ment. Levette a csizmát, a nadrágot, behajigálva őket a csomagtartóba gyorsan átöltözött. Ahogy nekiindult az út hátralevő részének, a feje üres volt, valami furcsa nyugalmat érzett. Úgy érezte, méltó volt a nap, megtette ami tőle tellett és tartozott ennyivel a kapcsolatuknak. Tanúságot tett az elmúlt idő és az érzés mellett és az Út maga zarándoklat volt emellett az elmúlt, mások által nem értett és mások számára már soha meg sem érthető teljesség mellett. Még mindig a tarkóján érezte a Lány tekintetét, sok kilométerrel a lovarda után is, hiába támaszkodott feje a fejtámlának. Csak arra tudott gondolni konkrétan, hogy majd nagy Shell-kúton letusol, ahogy a kamionosok és gyorsan beszalad az irodába, hogy letegye Tamás cuccait. Falta a kilométereket ahogyan elhatalmasodott rajta az az üresség, mely mégis valahogyan teli volt az Út képeslapjaival és az azt megelőző történések képeivel, a neki megmaradt levelekkel, melyekről tudta, hogy egy puha falú, mély dobozba kell tennie bőrkötésben, óvva a fénytől, a nedvességtől és mások tekintetétől és majd csak akkor szabad elővennie és kinyitnia, ha idő telik el...

... a Lány, miközben a nyomában vezette a lovat, meglátta a fűrészporban a Férfi elejtett lovaglópálcáját. Mikor felvette, először reflexként a Férfi után akart szaladni, de valami meggátolta. Ismerte a Férfit, tudta, hogy sosem tenne ilyet véletlenül. Alaposan megnézte a pálcát, finom, míves kézműves termék volt, jó minőségű, szép, de erős fonatokkal, dísz, mégis használatra termett. Újnak is tűnt, mintha csak a Férfi neki szánta volna és rádöbbent, hogy így is van. Rádöbbent, hogy a Férfi azt akarta kimondatlanul, hogy emlékezzen, emlékezzen az elmúlt hónapokra és mindig vele maradjon, akárhová is megy és tudta, hogy ezt az egyet nem tagadhatja meg tőle.