A teszt (5/5)

Letérdelsz elém és letolod a nadrágom is az alsóval együtt. Kissé nehezen megy, hisz a farkam már elég izgatott, csak rád vár. Leesik rólam a nadrág, óvatosan kilépek belőle, majd leülök egy másik, kényelmes székre. Négykézláb hozzám kúszol, leveszed a zoknim is. Utána hozzám bújsz.
- Köszönöm, Uram. – és az ölembe hajtod a fejed.
- Mit tehetek még érted, Uram? – kérdezed piros pozsgás arccal, a farkamtól alig egy arasznyira.
- Szeretném, ha tisztára nyalnád a farkam és felszopnád olyanra, ahogy szereted.
- Igenis, Uram, örömmel – a mondat végén pedig érzékien kapod be a tagot.
- Ugye érzed, hogy milyen nedves, sós – kérdem
- Igen, Uram, nagyon szeretem.
- Ez azért van, mert örömet okoztál nekem.
Érzékien szopogatod és nyalogatod, nem vadul ribanc módjára, nem, most tervem van még veled. Miközben térdelsz előttem, a kezeidet a combomra rakod, csak szájjal dolgozol. Ügyesen, szépen, tisztára. Közben nyalogatod is, a tövétől a hegyéig, sőt, miután lejjebb ültem, a golyóimat is szépen tisztára nyaltad.
- Feküdj hanyat az asztalra, a pokrócra – utasítalak.
Felállsz és felhuppansz az asztalra, majd lefekszel, talpaid az asztal szélén támaszkodnak. Tudod, meg akarlak baszni. Közben én is felállok és odamegyek én is. Ott fekszel az asztalon, amelyik körül máskor öltönyös emberek ülnek és bezsélgetnek. Most egy másfajta feszültség töltötte meg a szobát.
Odalépek hozzád, végigsimítom a tested, közben a fejed felé emeled a karod félrefordítod a fejed és behunyod a szemed. A makkom hegyével utat vágok ajkaid erdejében, majd határozottan bedugom. Beharapod a szádat ahogy a nedves puncidban végigsiklok. Igazán forró vagy belül, nagyon tetszik. Ütemesen kezdek el mozogni benned, közben határozottan megmarkolom mindkét melledet, jóformán belekapaszkodom.
Aztán eszembe jut, hogy a kis csipesz még mindig ott van. Elkezdem babrálni miközben ütemesen mozgom benned. Csavargatom, meghúzom, látom fáj, de szörnyen élvezed. Vadabbul kezdek el kalapálni és a csipeszt is erősebben húzom. Húzom, a köldököd irányába, erősen, látom a bőrt ahogy izgatóan feszül, látom a kéjt az arcodon, hogy hátrabillented a fejed, hogy abbamarad a légzésed, megfeszülsz...
Egy örökkévaló pillanatra megszűnik minden, hosszú másodpercekig nem veszel levegőt közben én is tövig beléd hatolok, a csipeszt kifeszítem, a tested pedig teljes egészében remeg. Kifújod a maradék levegőt, majd ismét megtöltöd a tüdőd, véged van. Nem mozdulsz, csak elkezdenek potyogni a könnyeid. Tudod, hogy ezt érted tettem, hogy lássalak szenvedni, majd élvezni.
- Köszönöm – mondod elhaló hangon.
- Mert ügyes voltál.
Óvatosan leveszem rólad a csipeszt. Látom az arcodon, hogy mennyire fáj. Nem baj, a fájdalom jó. Szeretem látni.
- Uram, had tegyek kedvedre – mondod.
Miközben rádnézek, és még mindig remegsz, alig állsz a lábadon, a tested majd’ minden porcikája piros és foltos, tele lilás csíkokkal.
- Hát legyen kedves, de aztán ne bánjam meg.
- Nem fogod, Uram, ígérem.
Letérdepelsz elém, két kezeddel megérinted a combom, és finoman ismételten bekapod a farkam. Leszopogatod édes nedvedet, hogy újra tiszta legyen ahogy szereted. Megmarkolod a farpofáim, és úgy igyekszel mind mélyebbre és mélyebbre tuszakolni a már teljes izgalomban lévő farkam. Úgy ahogy sikerül. Nagyon jól dolgozol, öröm nézni lelkesedésed. Közben kézzel is rásegítesz. Ütemesen sikamlik a tag ki és be, közben cuppog ajkad.
- Uram, kérlek fogd meg a fejem, használd a számat.
- Rendben, ezen ne múljon.
Hátrateszed kezed, mindkét kezeddel megfogod a könyököd. Én óvatosan két copfot formálok a hejedból, körbetekerem a kézfejemen. Jó szorosan. Ráhúzom fejed a farkamra, úgy látom élvezed te is. Az elején lassan, majd egyre gyorsulva húzlak rá. Érzem, nem bírom már soká. Ütemesen tornázlak, néha rá-rá csúszik a torkodra, ilyenkor öklendezel egyet, de sebaj, nem fogsz megfulladni.
Mikor érzem, hogy nem bírom tovább szólok, hogy fejezd be. Odalépek az asztalhoz, fenékkel rátámaszkodom a szélére, és rád bízom magam.
- Szopjad, ne hagyj bennem semmit.
Szó nélkül ugrasz át, és azonnal tövig nyeled. Az orrod a szemérem dombomat bökdösi, látom megfeszülsz, ahogy én is. Nem bírom tovább, összegörnyedek és a torkodba ürítek. Állunk – vagyis te térdepelsz - , öklendezel, de rabnőhöz méltóan nem engeded el. Abban a pillanatban kitisztul minden, elmúlik gond, bánat, csak magunknak vagyunk, vagyis Te nekem. Mikor abba marad ütemes ritmusom elengeded, mély levegőt veszel. Egy hoszsú, vastag nyálcsík még összeköt minket. Rám mosolyogsz, majd ismét lesütöd szemed, újra bekapod és tisztára nyalsz, szopsz.
- Köszönöm, Uram, remélem ügyes voltam – mondod, közben mosolyogsz rám.
Mosolyogsz rám könnyes szemmel, közben elmosódott sminked csorog le, ajkad és a szád vörös az erőteljes szopástól és látom a nyáltenger beborítja arcod, az orrodból is kandikál egy kicsi.
- Nagyon ügyes vagy, elégedett vagyok veled – simítom meg fejed.
- Köszönöm – majd hozzám bújsz és átöltelsz.
Így vagyunk most egy darabig, majd rendbeszedjük magunkat, felöltözünk és elindulunk, jön a hétvége.