Tanár lettem. Vagy tanítvány?

A cégünk erősen leépíti magyarországi tevékenységét, és úgy alakult, hogy miközben ezerrel keresem az új helyemet, egy csomó idővel rendelkezem. Furcsa állapot ez, hiszen megszoktam, hogy már vagy tíz éve hajnaltól késő estig bent vagyok az irodában.

Mikor egy baráti társaságban megosztottam a híreimet új állapotomról, egy iskolaigazgató barátnőm, Csilla, felvetette, hogy tanítsak náluk. Persze nem állandó jelleggel, csak pár órát az érettségizőknek és a frissen érettségizett OKJ-s diákoknak. Nem nagyon akartam ráállni, a dologra, de egy szép napon behívott az irodájába, az iskolába... Szerintem tudta, hogy mit tesz. Mire az ajtajához értem, már tudtam, hogy igent fogok mondani neki.

Hogy mi történt?

A friss, ropogós, hamvas bőrű lánykák ellepték a suli környékét. Állt a faszom már amikor a kapuhoz értem, és az aulában a földön ülő miniszoknyás csajok végképp elvették az eszem. A lépcsőn fölfelé menet valósággal fellökött egy méretes mellel megáldott, lefelé rohanó tündér.

Kopogtam az igazgatói ajtaján. Csilla betessékelt, de az ajtóból még visszanéztem a folyosóra.
- Őket kell tanítanom?
- Szerinted? - nevetett rám.
- Vállalom!

Csilla kicsit meglepődött a gyors válaszomon, nem is vette igazán komolyan. Elkezdett rábeszélni, győzködni, mintha még kellene. Pár perc után leállítottam.

- Felesleges. Tényleg vállalom. Már amikor beléptem ide, tudtam, hogy így döntök.
- Már akkor? - kérdezett vissza tök őszintén.
- Már akkor.

A kis naív Csilla! Teljesen kiment a fejemből, hogy ő maga egy egyházi iskolában végzett, aztán egyházi egyetemen tanult tovább és ma is buzgó templomba járó. Egyszerűen nem fogta fel, hogy leszarom az iskoláját, de a tanítványai, a miniszoknyás lányok érdekelnek. Nagyon is!

Csilla ezután hosszasan ecsetelte nekem a tanrendet, az iskola szellemiségét, célkitűzéseit, meg hogy mit kellene tanítanom. Közgáz és marketing. Leszarom, a kisujjamból kirázom. Feltéve, hogy jut majd elég vér az agyamba az órán és nem mind a farkamba nyomul...

Néztem Csillát, amint magyaráz. Hosszú szőke haját kis konytba csomózta össze. Hatalmas SZTK keretes szemüveget viselt, valami érettségizős korából visszamaradt fehér blúzt és a világ legkonzervatívabb kosztümjét. Brrrr. Hozzá pedig hihetetlen módon a világ legundorítóbb viseletét: fehér zoknit papuccsal.

- Mindenki így öltözik ebben az iskolában, mint te? - vágtam közbe.
- Tessék? - lepődött meg. - Miért?
- Semmi. Folytasd.
- Nem értem. Valami baj van az öltözködésemmel? - kérdezte teljesen értetlenül.
- Ugyan. Csodásan nézel ki - csúszott ki a számon életem legnagyobb hazugsága.
- Kösz - mosolyodott el. - Tudom, hogy a többség túl konzervatívnak tartja, de nekem ilyen az egyéniségem. Hiába is próbálnék rajta változtatni.

Kínosan éreztem magam. Nem akartam szegényt tovább etetni, és megmondani a csúf igazságot túl fájdalmas lett volna. Hiszen Csilla egy harmincas nő is lehetett volna, de ötvennek maszkírozta magát. Alig vártam, hogy szabaduljak és csak dugni járjak ide vissza. Szerencsére folytatta az iskoláról szóló eligazítást. Heti egyszer kell majd bejárnom. Négy osztálynak tanítok majd péntek délutánonként.

- Értem. Viszont bocs, de most mennem kell. A többit emailezzük le, ha neked is jó úgy - próbáltam véget vetni az eligazításnak.
- Azt hittem, beülünk valahová.
- Jó lenne, de tényleg mennem kell - vágtam gyorsan rá.
- Kár. De még úgyis sokat találkozunk - mosolygott rám Csilla.

Agyamon átfutott, hogy te jó ég, ez a nő lehet, hogy fel akar szedni engem! Menekülés!

Mikor kiléptem az irodájából, éreztem, hogy hosszan néz utánam. Már a folyosó végén jártam, mikor hallottam, hogy becsukja mögöttem az ajtót. Basszus! Csak ne ő! Őt nem! Még vödörrel a fején sem!

Szerencsére a lépcsőn lefelé menet már sokkal kellemesebb élményekben volt részem. A miniszoknyás, hamvas tinik nem tűntek el. Mint a verebek, ültek a lépcsőn, csacsogtak az aulában. Alig bírtam kapkodnia fejem. Nem tehetek róla, ők a gyengéim. 18-19 éves gyöngyszemei a természetnek.

A büfé felé vettem az irányt, hogy igyak egy kávét. Vagy valami erőset... perzse egy iskolában erre kicsi az esély. A sorban előttem álló kiscsajnak persze épp a táska alján volt a pénztárcája és rohadtul nem találta. Letette a földre, mikor fizetésre került a sor és nyújtott lábbal előrehajlova kotorászott a táskában. Istenem! Miért kínzol?

- Meghívhatlak? - csúszott ki a számon, ő meg mint a szélvész pördült meg, hogy majdnem fellökött.
- Tessék?
- Csak gondoltam gyorsabban halad a sor, ha fizetek helyetted.
- Miért fizetnél? Nem is ismerlek - tegezett vissza.
- Igaz. Itt fogok tanítani.

A kiscsaj erre ledöbbent.

- Bocsánat tanár úr. Nem tudtam. Nem akartam tegezni - pirult el.
- Semmi baj. Egyrészt nem tudhattad, másrészt tegezz nyugodtan. Csak óraadó leszek. Prinner Tamás.
- Mester Patrícia vagyok.
- Szóval? Fizethetek?
- Köszönöm - pirult még mindig Patrícia és lehajolt újra a táskájáért.

Nem bírom tovább! Szétdurranok!
Gyorsan rendeltem egy kávét, fizettem egybe Patrícia ásványvizével. Ő meg csak csacsogott. Végig, amíg a kávét ittam. Nem tudtam figyelni rá.
Gyorsan megittam a kávémat és elrohantam a mosdóba. Bevettem magam egy fülkébe, letoltam a gatyám.

Farkam kivágódott, mint az árbóc. Marokra fogtam és verni kezdtem, mint a varrógép...
Tíz másodperc alatt elsültem.



(Folyt köv.)