Szolgáló leány

Aznap éjjel az Úrnővel álmodott. Nem emlékezett mit, csak felkelés után maradt meg egy emlékfoszlány. Egy kellemes emlékfoszlány. A nappalt a szobája kitakarításával töltötte, láthatóan igen régóta nem használta senki. Alkonyatkor az ajtó előtt állt, ahogy parancsolták neki. Nem is kellett sokáig várnia, bentről hallatszott az Úrnő hangja.
– Bejöhetsz!
Megilletődötten lépett be, félelemmel vegyes izgatottság volt benne. Továbbra sem nézett fel, ahogy bezárta az ajtót, és a gyertyák által megvilágított szobába lépett. Annyit látott a szeme sarkából hogy a széken ül az Úrnő, amin előző nap is. Illata már szinte megnyugtatta, és elöntötte az a furcsa érzés.
– Jöjj közelebb, ide a lábamhoz! – suttogta a nő, valami furcsa hangsúllyal a hangjában.
A a nő lábához térdelt, látta, hogy mélykék ruhát vett ma fel úrnője, lábaim díszes topánt viselt. Összerezzent, amikor a fején érezte a nő kezét, aki simogatta. Ám jólesett neki az érintés.
– Mesélj nekem magadról! Mindent! – parancsolt a nő, közben tovább cirógatta a lány haját – Mindenre kíváncsi vagyok.
A leány meglepődött a különös kérés hallatán, aztán elkezdette beszélni, Megeredt a nyelve, mesélt mindenről, ami csak eszébe jutott. Nem is tudta meddig mesélt, a végén már csak ásítozva. A szoba levegője elandalította, a kellemes simogatás ellazította.
Arra ébredt, hogy valami földöntúli gyönyör önti el a testét. Lehunyt szemmel élvezte a kéjhullámokat, amik mint a tenger hullámai csaptak végig a testén. Összhangban voltak a szívdobbanásával. Lassan kiemelkedett az álomból, és már azt is érezte, hogy a bal keble a gyönyör forrása.
Ágyban feküdt, amikor kinyitotta a szemét, blúza szétnyitva, és az Úrnő a keblét csókolta. Ez okozta neki a kéjes gyönyört. Megrezzent, amire a nő felkapta a fejét. An A leány ijedten látta, hogy melle véres, egy érményi területen. A nő ajkai is vértől vöröslöttek, amit élvezettel nyalt le.
A rettegéstől mozdulni sem bírt. Szíve vadul kalapált. Nem tudta mi ez. Nem értette. De a rettegésen át emlékezett arra a gyönyörre, amihez foghatót még nem érzett sosem.
– Ne félj, nem lesz baj – suttogta a nő, közelebb hajolva hozzá. – Nem gondoltam volna, hogy felébredsz, ismét meglepetést szereztél nekem. Nem adod könnyen magad, kapaszkodsz az életedbe.
Kezével végigsimított a lány arcán, érintése mintha villámcsapás lett volna.

– Mi ez? Úrnőm tényleg boszorkány, ahogy mondják? – az utolsó szavakat már alig hallhatóan ejtette ki.
– Félsz tőlem? – kérdezte a nő, eleresztve a füle mellett a kérdést.
– Magam sem tudom miért, de nem... – mondta elhalón önmagát is meglepve. – Miért kell meghalnom?
– Bosszantó a kíváncsiskodásod! – mordult a nő, majd ujjával lefogta a lány száját. – Azért kell meghalnod, hogy én tovább élhessek.
A lány nem mert szólni, csak nézte az Úrnőt, aki sóvárogva szemlélte a nyakát. Merész gondolata támadt, és cselekedett is azonnal, mielőtt meggondolta volna magát. Ujját a mellén lévő sebre nyomta, és a véres mutatóujjal végig simította a nő ajkát. Az mohó bekapta az ujjat, és leszopogatta róla a vért.
– Hát nem ízletesebb így, mint ha csak fekszek? – kérdezte a tőle telhető leghatározottabb hangon, ám ez is csak remegős suttogásra sikeredett.
Miközben a nő az ujjait nézte gondolkodva, a leányban feltámadt a vágy arra a kellemes érzésre, amit az imént érzett. Lassan megnyugodott, holott a helyzete nem volt megnyugtató. Mégis valahogy érezte, hogy nem ez lesz az utolsó éjszakája.
– Érezni szeretném még azt... – suttogta elpirulva, és kezével tétován megérintve a sebét.
– Ma nem! – szólt a nő, és felült. – Ma sem halsz meg. Eredj!
Szédülve állt fel, és támolygott ki a szobából, de az ajtónál halványan elkapta az érzés, hogy úrnője nézi, ahogy kimegy. Majdnem visszafordult, de végül kilépett.
Reggel ébredéskor zúgott a feje, és szédült. Az ágya melletti asztalkán viszont egy serlegben bort talált. Ezt a serleget látta már a nő, fogalma sem volt hogyan került oda. Felhajtotta a bort, amitől hamarosan jobban lett.
A vörös borról eszébe jutott a tegnap este. Félrehúzta a hálóruhája mellrészét, hogy megnézze a sebet a mellén. Ám az a szeme láttára forrt be csodálatos gyorsasággal. Hitetlenkedve tapogatta meg, de mintha sosem lett volna ott, még egy apró heg sem maradt utána.
Egész nap nem bírt magával. Rá kellett döbbennie, hogy várja az alkonyatot, hogy úrnőjével lehessen. És pironkodva ismerte be magának, hogy azt a mennyei érzést is szeretné újra átélni, ha lehet.
Nem bírt várni napnyugtáig. Végül elindult, hogy meglátogassa az Úrnőt, hogy elmondjon neki mindent. Azt sem tudta mit akar mondani, csak beszélni akart. Vagy csak ott lenni mellette.
Az ajtó előtt, kezét a kilincsre téve várt, és hallgatózott. De semmit sem hallott bentről. Valószínűleg nincs is bent, korholta magát. Aztán benyitott. A szobában most nem égtek a gyertyák, így félhomályos volt. Most eszmélt rá, hogy nincsenek ablakok. Ezt eddig észre sem vette. Beljebb lépett, halkan lopakodva, az ajtót óvatosan csukta be maga mögött.
Ott volt az ágyban! Betakarva a hátán feküdt az ágyban az Úrnő. Dermedten állt a szoba közepén. Átfutott az agyán, sok dolog, hogy mivel mentse ki magát, de tudta mind átlátszó hazugság lenne. Ám a nő nem mozdult. A leány

közelebb óvakodott, egészen az ágy széléig. Az Úrnő békésen aludt, elfoszlott róla a rideg álca, s csak a szép asszony maradt meg.
A lánynak feltűnt valami, majd megvilágosodott. Nem lélegzett! Nő nem lélegzett egyáltalán! Ekkor megértette. Végre megvolt a válasz a sok kérdésre. A vér, a sötét, minden értelmet nyert. Hallott eleget a vérivók fajtájáról. Sok szörnyű dolgot, de azokat nem tudta volna elhinni úrnőjéről. Ő más, érezte. Nem egy szívtelen szörnyeteg, hanem szeretetre vágyó lény. És a lány szeretni tudja majd.
Az illata megint megbabonázta, érinteni vágyta hirtelen. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, és mellébújt az ágyban. Hideg volt, de hamarosan átvette teste melegét, és már nem is tűnt olyan élettelennek. A leány olyan békét érzett, mint még sosem. Lelkében megnyugvást lelve merült álomba.
Újra érezte.
Ágyéka önálló életre kelt, és lüktetve árasztotta el kéjjel. Sokkal jobb volt, mint legutóbb. Átadta magát az élvezetnek, ami azt sem tudta meddig tartott. Kizökkent az időből, nem létezett más, csak ő, úrnője és a gyönyör.
Amikor már úgy érezte nem bírja tovább, lassan elcsitultak a gyönyör hullámai. Zsibbasztó kábulatban lebegett, beszélt, de nem tudta mit. Ő szólt hozzá, tudta, és válaszolt. Nem az agya, hanem a teste cselekedett. Percek vagy órák teltek el, nem tudta, de végül elengedte a kényelmes sötétség.
Hirtelen élesen tudatára ébredt, hogy az Úrnő mellette fekszik és simogatja. Érezte az illatot, amit megszeretett, élvezte az érintést, és egyfajta lebegésérzés vett erőt rajta.
Ismeretlen új érzés kelt benne életre, ami a nővel volt kapcsolatos. Tudta, hogy már a hálójában van. Tudta, hogy nem tud menekülni. És nem is akart, döbbent rá.
– Így van, itt maradsz velem – lehelte a fülébe az Úrnő, majd a nyakát kezdte csókolgatni – Hosszú ideje te vagy az első, akiben látok valamit, amit már elvesztettem. Add meg nekem, és örök szépséget kínálok neked.
A lány szédült a szavaktól. Szinte fel sem fogta mit hall. Csak azt akarta, hogy tovább folytassa a csókokat, amik egyszerre voltak jegesek és forróak. Öntudatlanul ölelte át a nőt, és alig tudván magáról tompán kérdezte:
– Mi lesz velem?
– A te véred engem éltet, – hallatszott valahonnan távolról az Úrnő hangja – én pedig egy cseppet adok a sajátomból neked minden éjjel, amitől örökké mellettem lehetsz...