Egyerlen ütés

A hátamnak nyomódik a könyvespolc, ahogy nekitolsz. Összezárt lábaim széttolod a lábfejeddel, majd a két kezem a testem mellé húzod, hogy ne kulcsoljam össze őket idegesen. Közel lépsz hozzám, majdnem hozzám is érsz. Félrehajtom a fejem, kissé oldalra, és a padlóra pillantok, nem merek, nem tudok rád nézni. Észre sem veszem, hogy elfelejtek levegőt venni hosszú másodpercekig.
-Ölelj át!-a megkönnyebbülés hulláma söpör rajtam végig, az öröm bódulata, a biztonság metafizikai jelene, melyet a tested érintése ad meg nekem. Odabújok, eggyé válok veled, otthon vagyok, veled vagyok.
A kezed érzem az arcomnál, az Uram kezét, és már nem gondolkodnom azon, hogy mit kell tennem, hogy mit szeretnék tenni és, hogy meg merem e tenni. Nincsenek bennem kétségek, ahogy átfogom a kezemmel és a számhoz érintem. Csak odaadás van bennem és szeretet. Nem tudom azonnal elengedni, a bőrömön akarom érezni a bőrödet, hogy megjegyezzem, hogy jelet hagyjak vele bennem, magamon. Majd újra megcsókolom, ekkor már ott lobog bennem a hála is, hogy adhatok, hogy adhatok neked.
-Ugye tudod, hogy tiszteletlen voltál az előbb?- a leheleted érzem a nyakamnál, a szavaid súlyként dobbannak a szívemben, ahogy megértem őket.
Megsemmisülök, mert eszembe jut mit is mondtam már megint zavartságból, butaságból, szemtelenségből, és mert újból csak menekülni akartam egy helyzetből, ami túl kényelmetlen volt számomra. Szégyellem magam, mert hiába tanítottál megint én ismét csak védekezni próbáltam. Nem hallgattalak végig, a szavadba vágtam, ellenálltam, tiltakoztam és a végén pont annak gondoltalak, amit már ismertem és megvetettem.
Nincsenek szavaim. Tudom, hogy büntetést fogok kapni. Még egy pillanatra érzem a belőled sugárzó erőt felém, majd ellépsz tőlem, és a szoba közepén álló egyenes támlájú székre mutatsz.
-Told le a nadrágot és a bugyit, majd térdelj a szék mellé, és hajolj át az ülőkén és a kezeid lógasd le.
Nem kell gondolkoznom semmin. Nem is akarnék. Fel sem fogom, hogy pár nap alatt annyira a részemmé vált, hogy ellenállás nélkül elfogadom azt, amit mondasz, hogy kézremegés vagy pillanatnyi megingás nélkül teszem amit kérsz. Már nem zavar testem meztelensége, a tudat, hogy végignézel rajtam, hogy minden kis apró hibámat látod, nem zavarhat, hiszen ez mind a tiéd.
Térdeim a padlón, a nadrágom és bugyim a bokám körül összegyűrve, én pedig áthajolok a széken, de nem tudom kinyújtani a kezeim. Egymásba kulcsolódnak az ujjaim, összekapaszkodnak, várnak.
-Egyetlen ütést fogsz kapni ,nem többet.
Nincs több szó, térdelek, várok, egyszerre figyelek kifelé és befelé. A tenyered várom, már ismerem, tudom és szeretem az erejét, noha mindig meglep, hogy milyen élesen tud csattani rajtam. Azonban a csöndet megtöri egy surranó, halk hang. Bőr siklik szöveten, mellé aprókat csendülő fém hangja társul. A fejem kissé nekinyomom a szék párnás részének, és elmosolyodom.
Egyetlen ütés, gondolom magamban ismételgetve, azt igazán ki lehet bírni, legyen bármekkora erejű. Úgy hiszem, nagyot fogok kapni, hiszen ha valaki csak egyet ad, akkor abba beleadna apait-anyait, nem igaz?
Befelé elégedetten állapítom meg, hogy azért mégiscsak félek. És persze izgatott vagyok. Hm. Egyre jobban izgatott! De mire ez a fene jókedv?
Megtörténik. Annyira felfokozottan vártam volna, hogy meg sem éreztem vagy ennyire gyengén ütöttél, mert nem akartál nekem fájdalmat okozni?
Ahogy megengeded, hogy felálljak, egyszerűen nem bírom tovább visszatartani. Felnevetek, olyan igazi, bugyborékoló, nehezen visszafojtott kuncogással. Próbálom elnyomni magamban ezt a kisördögöt, mely egyre jobban elvisz a kirobbanó nevetés felé, de tudom, hogy az arcom elárul.
-Te most komolyan nevetsz?- ekkor már te sem bírod megállni, ott van nálad is, úgy látszik ez ragadós-Na, menj csak szépen vissza akkor!-és nevetve parancsolsz vissza az előbbi pozícióba.
Tudom, hogy ez most erősebb lesz, tudom, de mégis örömmel várom. Egy villanás az egész, szinte látom magam előtt azt az éles, piros sávot a fenekemen, majd a kezed, ahogy végighúzod rajta.
Csak egy ütés volt, semmi több.