Vallomás

Fél karral és fejjel törtem előre, többnyire. A tüskés ágak a kabátomba szakadtak, olykor a bőrömbe, vagy a hajamba. Még hosszú volt és hullámos, s valamiképpen olyan, mint egy szarvas agancsa. Ék, korona a fejemen, csodás dísz, amit a nők érinteni, illatolni akartak, hasukon, nyakukon, hátukon érezni a cirógatását. Pompás, egyszerűen pompás volt leereszteni, a szélbe bocsátani.
De a vadonban, akárcsak életem számos más területén csak hátrányomra volt. Még csak az agancs előnyét sem örökölte, erőtlenül adta meg magát és nem hasított ágakat előttem.
.
Homlokkal vettem le az ütéseket. És fél kézzel. A másik kezemben Őt szorongattam. Ja, Ő. Nevezhetném a szukámnak, mert az volt. Történetemből kiderülhet ez, meg az, például, ahogy bántam vele. Nagyon igyekeztem akkoriban elrejteni előle, mennyire szeretem.
.
Egy szót sem szólt. Vonszoltam magam után és rohantunk. Az én tempómban kellett futnia, ez volt a szabály. Akkor is, ha megbotlik, ha a bokája beszorul a gyökerek közé, vagy a tüskék őt is megsebzik.
.
Meg is sebezték. Vérzett. Éreztem a szagát. Kemény lettem tőle.
Kis dombság. Nincsenek nagy mélységek. De ekkora út a gazoson át, szinte csukott szemmel meghozza a hangulatot, elcsigáz. Az árok peremén jól kiszámítva megtorpantam. Elkaptam azt a fát, amit ilyenkor mindig segítségemül hívtam. A fát megszorítottam. Őt meg elengedtem.
Sikkantott. Ez is izgató volt. A peremen egyensúlyozott, és amikor az utolsó pillanatban megmarkoltam a sáljánál fogva, olyan bús, árva pillantást vetett rám, hogy térdre akartam rogyni előtte és elmondani, mennyire sajnálom, milyen rossz tréfa is ez. Hogy ő az életem, ő minden mosoly és szelídség bennem. Hogy a kedvéért lennék akár emberi is. Határozottan emberi.
.
Visszarántottam. Átölelt. Hozzám bújt. Reszketett. A karomba markolt, az ujjai a vállamba martak. Az erőmet vágyta, nem azt, hogy gyengéd legyek. Tartoztam neki azzal, hogy hazudjak. Mert szerettem.
- Kellesz - mondtam. Ez végül is igaz volt - Most - a szeme alatt vércsepp gördült le, mint egy túlfűtötten szenvedélyes könny. Lecsókoltam, majd a nyelvem hegyével az ajkára cseppentettem. Reszketett. Kezével az övem körül kezdett matatni. Imádtam, hogy olyan ügyetlen.
- Ügyetlen vagy - rácsaptam a kezére - Nem szeretem, amikor ezt csinálod. Fogtál már farkat, nem? - behunyta a szemeit, hogy ne lássam, hogy a sírás határán áll és sűrűn bólogatott. Újra próbálta. Ügyetlenül. Hagytam. Csinálta. Nem bírtam tovább és megcsókoltam. Szabad ujjacskái gallyakat piszkáltak ki a szakállamból. Falt. Sóhajtozott. Nyögdécselt. A kezemnek nem kellett a melleit keresni. Tudták, hol laknak. Ismerték egymást. Összetartoztak. Ami a kis, kemény melleket illeti, újabb töviskék szurkodták az ujjaimat. Megcsíptem. Arra gondoltam közben, hogy igazán sosem lesz az enyém. Ez erőt adott. Elszakadt a számtól és fájdalmasan felkiáltott. Sziklaszerű, rezzenéstelen arccal egy hang nélkül a markába élveztem. A csípőm is alig mozdult egyet-kettőt.
.
Zihált. A kezeit nézte, amit alaposan átszíneztem. Megbűvölten bámulta, mint aki először lát ilyet. Aztán hátrálni kezdett és a földre huppant, akár egy gyermek. Megvallom, ez elég sokat rontott a hangulatomon.
- Mi bajod? - kérdeztem.
- A lábam... - felnézett rám, azokkal a zöld pöttyös, barna szemekkel - Valami megszúrt... nagyon fáj...
.
Leültem mellé. A kezeit eltartotta tőlem, míg kigomboltam a nadrágját és egy rántással a bokájáig húztam. Formás combja volt. Futott, gimnasztikázott, meg minden. Csupa izom gepárdláb. Már, ha egy gepárd olyan nőies, hogy minden percben megdugnád.
.
Mint valamiféle inverz süni, úgy festett. A tüskék sorra meredeztek elő a lábából. Egyesével kihúztam mind, az egyik zsebemből jódot vettem elő és mindenhol bekentem vele. Csendben figyelte.
- Mi van? - kérdeztem.
- A kezed... - mondta - Nem tudtam, hogy ilyen is tud lenni. És, ó, a szemed...
Lebuktam, gondoltam. Ha most gyorsan a hasára hengerítem és beakasztok neki, megmenekültem. De én, ostoba, nem ezt tettem. Valószínűleg zavarba jöttem. Valószínűleg kevéssel sem vagyok jobb, mint millió más, szerelmes férfi ezen a földön.
- Csak... - kezdtem. Sejtésem sem volt, mit akarok mondani.
- Tudod... olyan jó volna, ha azt mondanád egyszer, hogy törődsz velem. Vagy... vagy ha azt mondanád, hogy szeretsz. Mondd... szeretsz engem? Legalább egy kicsit. Én úgy imádlak.
.
Most. Gondoltam. Hanyatt vágom és megujjazom, mint múltkor, amikor a szüleivel egy vacsoraasztalnál ültünk és azt hitték, allergiás valamire, azért nyel félre folyton. Vagy megkérem, hogy tisztogassa meg a mancsait, mint egy cica. Megtette volna. Mindig megtette.
.
Én, nyomorult, egy szó nélkül megemeltem a csípőjét, visszahúztam rá a nadrágot, begomboltam és talpra segítettem. Nem tudom, mi ütött belém.
- Szeretsz - suttogta. Ettől a hangjától nem ért el semmiféle gerjedelem. Az arcán nem az tükröződött a felismeréstől, amire számítottam, valahányszor elképzeltem ezt a pillanatot.
Bódultan indultunk ki az erdőből. Nem volt mára több dolgunk itt.
.
Egy héttel később egyszerűen eltűnt az életemből. Nem olyan volt, mint egy szakítás. Nem elhagyott, nem megszökött. Eltűnt. Később azt hallottam, hogy összeállt egy pasassal, aki együtt tartotta a pincéjében öt másik, fiatal lánnyal. Majdnem a hét minden napjára jutott neki egy, csak vasárnap nem. Akkor templomba járt.
.
Ki érti a nőket?