Különleges hosszú hétvége egy várban (6)

Mikor a kisebb megkapta a „magáét”, már csak az a vágya volt hátra, hogy egyszerre többen is megtegyék vele. Ezért az egyik Subom hátára feküdt az asztalon, majd rá emelték a kisebb srácot és a harmadik fölé térdelve hatolt belé. Szinte egyszerre mentek el.
Most újra a nagyobb, magasabbik következett. Mivel már háttal támaszkodott az András-kereszthez, látszott, hogy a farka pettyüdten lógott. Intettem s többen is ugrottak oda s sorban szopogattál, szopták, míg csak fel nem keményedett és állt már, mint a dorong, vagy inkább szálfa, mert vékony volt inkább, de hosszú.
Ekkor azok, akik megszopogatták, most sorban elé álltak és izgatták az ánuszukkal a meredező farkát, de nem engedték, hogy beléjük hatoljon, bár ő próbált előre mozogni, hogy ezt megtehesse. Jó ideig tartott ez a játék, már őrjöngött, szitkozódott, ami alig hallatszott a golyós pecektől. Végre megkegyelmeztem, leoldattam és mutattam válaszon, kibe akarja megmártani a szerszámját. Először nem is értette meg, majd körülnézve a sofőrünket nézte ki magának. Arra mutatott. A sofőrünk bólintott, előrébb lépett, már tolta is le a gatyáját és dőlt az asztal sarkára, helyet adva a behatoláshoz. Így is lett. Jó sokáig döngette, míg sikerrel járt.
Ekkor mindenki leült újra az asztal mellé és vidám trécselés, élmény-mesélés következett, rövid bemutatkozásokkal tarkítva. A rend őrei is elmondták, hogy remélték, hogy kapcsolunk vágyaikat illetően, mert ők is azok, mint mi, de persze itt, a kis városban ez nem nyilvános.
Majd éjfél volt már, mikor távoztak s mi maradtunk. Még rendet kellett tettünk elalvás előtt, mindent visszavittünk a helyére, mert másnap volt a „Vár Napja” és mentünk aludni.
Reggel nyolckor ébresztőt fújt a kürtős, nem csak a vár, de a város népének is, ezzel tudatva, hogy ma a vár „urai” vendégek lesznek a vasárnapi „szagos misén” a vár alatti katolikus templomban, de utána kinyitják a vár kapuit és vendégül látják a városka lakóit.
Nem sokkal kilenc óra után kitárultak a vár kapui és sorban kivonultak rajta a várban lakók: elől haladtak korhű ruhákban a heroldok, kezükben alabárdjaikkal, ezzel biztosították az utat az utánuk jövőknek a templomig, majd következett a vár ura, úrnője és utánuk mi a vendég „urak” korhű díszruhákban kardokkal, szolgáink pedig csatlósnak öltözve szintén dárdákkal, íjakkal, fokosokkal, buzogányokkal és sisakban.
Éppen bevonultunk a templomba és mögöttünk betódult a városka népe is, mikor megszólalt a templom harangja és kilépett a sekrestyéből a plébános és a káplán legszebb miseruhájukban, előttük tíz ministráns fiú és leány kíséretében. Az ünnepi misén „Te Deum” is volt, ezért vegyes kórus is szolgált a karzatról az orgonaszó mellett.
A mise végeztével indultunk vissza a várba, de már a heroldok után a ministránsok, plébános és a káplán haladtak, majd újra a vár ura, úrnője és mi következtünk. Visszaérkezve a várba, nem csak az udvaron, de körben a fedett kerengőn és természetesen a díszteremben is fel volt terítve ebédhez, mert a „vár ura és úrnője” vendégül látták a várnak helyet adó kis városka lakóit egy pazar, főúri ebédre a „Vár Napja” alkalmából. Akik nem fértek el bent, azok a várfalakra és a kertekbe szorultak, de a nyárson sült húsból (3 ökör szolgált erre) mindenki kapott, hozzá kenyeret és bort egy kupával. Hamarosan jó kedvre derült mindenki az elfogyasztott ebédtől és utána a bőven mért/osztogatott bortól.
Nem volt igazán zártterület a várban, csak a tetőtér és alatta a vendégszobák területe, no meg a várpincéi, beleértve a börtönt és a kínzókamrát is. A többi helyiségekben szabadon lehetett kószálni, nézelődni, korzózni.
Mint, ahogyan ilyen alkalmakkor mindig, most is volt pár fiatal srác, aki „mutogatni” akarta erejét, bátorságát s ezért pajkosságot követett el, vagy engedetlenségen „kapták” a szolgálók. Ezeket büntetésül a krajzerba zárták, amit most felhoztak a városka fő teréről és a vár udvarán állítottak fel. Oda lettek kikötözve „szégyenszemre, pellengére állítva” és tűrhették a többiek gúnyolódásait, megjegyzéseit, otromba tréfáit, leköpéseit.
Öten voltak a delikvensek, de közülük az egyiken megakadt a szemem. Fiatal srác volt: vadóc kinézettel, loboncos hajjal, tetoválásokkal az alkarján és a lábikráin. Tüzes szeme villogott, vadul nézett a körülötte lévőkre és egy-egy felmordulásával távolabbra is ugratta a hozzá túl közel merészkedőket. Tetszett a srác vadsága, szilajsága, de alakja, teste is.
Észrevettem, hogy már a srác is kiszúrt magának, hogy nézem. Egy ideig szemezett velem, mondhatnám „farkasszemet néztünk” és nem én, de ő volt kénytelen – hosszabb szemezés után – levenni rólam a tekintetét. Ekkor odaintettem a személyes szolgámat, s a sorőrünket. Valamit súgtam nekik. Azok bólintottak és elindultak a srác felé. Az dühösen, de érdeklődve figyelte őket, ahogyan megközelítik. Odaérve a sofőr kezdte cukkolni, sértéseket a fejéhez vágni, amihez szolgám is csatlakozott. A srác vicsorgott rájuk, próbálta őket is megijeszteni a rákiabálásával, még dobbantott is a lábával, de hatástalanul. Ekkor halkan mondott valamit, mert a sofőr srác közelebb lépett hozzá s szinte a fülébe súgta mondandóját. Mikor bevégezte, az először értetlenkedve rá, majd onnan vissza, rám nézett. Én nem tudtam mit hallhatott, de bólintottam. Többször is. Ekkor a sorőröm és a személyes szolgám leoldozta őt a szégyenfáról és karjainál fogva elvezette a lépcsők felé, fel a szobáinkba.
Én még egy ideig maradtam, ahol voltam, majd feltűnést kerülően én is utánuk mentem, de magammal vittem az egyik switch-emet is. Felérve a fenti szobákban nem találtuk őket, így a padlástérbe mentünk. Ott voltak. A srác kezét hátrakötötték úgy, hogy egy oszlophoz támaszkodott, de nem volt hozzákötve. Vártak. Ránk.
Mikor beléptünk mi ketten, mind hármójuk szeme ránk villant. A srácé dacosan, fenyegetően, vadul, a társaimé felszabadultan. Intettem, odébb, mellénk léptek, csak a srác maradt velünk szemben, egyedül. Megszólaltam:
- Halljam, mit kívánsz tőlem! – szóltam, de a srác már leszegte fejét és hallgatott.
- Mit súgott Neked? – fordultam a sofőrünk felé. Az így válaszolt:
- Azt kérte, hogy szabadítsuk ki a szégyenfáról és hozzuk össze Veled, Uram, mert azért vállalta a megszégyenítést, tűrte, már ahogyan tűrte, a szidalmakat, mert a közeledbe szeretett volna kerülni. Kérése van Hozzád, Uram. – hallatszott a sofőrtől.
- Így van, ezt mondtad? – fordultam a sráchoz. Az nem szólt, csak bólintott.
- Tudsz egyáltalán beszélni? Van nyelved? – mordultam rá már dühösen.
Most sem szólt, csak rám nyújtotta a nyelvét, hosszasan, betyárosan. Éppen mozdultam volna, de személyes szolgám megtorolta, fordulásból pofon vágta, oda-vissza és ezt mondta közben:
- Ezt érdemled, mert tiszteletlen voltál Urammal.
A srác mozdult a pofonok után, s mivel megkötött kézzel mást nem tehetett, nekiment, feldöntötte és a földre esése után még meg is akarta rugdalni a szolgámat. Ekkor a többiek elrángatták onnan és most már úgy állították az oszlophoz, hogy ahhoz odakötötték. Megint egy ideig merőn néztük egymást, de most már a srác állta a tekintetemet, nem kapta el a szemét rólam. Hosszú ideig tartott ez, míg végre megszólaltam s intettem:
- Menjetek! – utasítottam a többieket, s személyes szolgám bánatára nem őt, hanem a sofőrt tartottam csak vissza, magam mellett. Mikor kimentek, megszólaltam:
- Szép a bátorság, a hősiesség, méltányolom is Nálad, de túlzásba nem kell vinned. Mondd, mit szeretnél, miért akarták hozzám jönni! – szóltam s néztem rá érdeklődéssel s közben mutattam a sofőrnek, hogy oldozza el a srácot.
Mikor már ott állt előttem szabadon a srác, kissé csodálkozva ezen, hogy nem lépek hátrébb, távolabb tőle, lassan rám nézett és halkan megszólalt:
- Kérlek Uram, engedd meg, hogy kettesben, csak Neked mondhassam el!
- Menj Te is ki! – utasítottam a sofőrt is, de az ellenkezett:
- Nem maradhatsz kettesben vele, megtámadhat. – vélekedett az.
- Menj! Nem fog támadni már. Sem engem, sem mást. – tettem hozzá s megvártam, míg kiment ő is. Most újra a sráchoz fordultam:
(folyt. köv.)