Vak. Bizalom.

Mindent a megbeszéltek szerint teszek, mégis ahogy egyre jobban közeledik a 18 óra, úgy leszek egyre idegesebb. Félelem, érzem, de nem az a vegytiszta gondolatbénító, hanem az izgalommal vegyülő, pulzusszámnövelő.
Kezemben a telefonom, már csak 2 perc. Még egy. Már előkészítettem a sálat, hogy bekössem a szemem, csak egy mozdulat, és feketébe öltözik a világ. Melegem van, hiába pörög mellettem a ventilátor, és hiába van rajtam csak egy bugyi és melltartó. Az előbbi már elázott, érzem, pedig még csak a közelemben sem vagy.
6 perccel múlt hat. Tudom, hogy esti csúcsforgalom van, mégis aggódni kezdek, türelmetlen leszek, akarlak, már nagyon kellesz, hol vagy, miért nem vagy, miért? Most már nem a közelgő ismeretlen helyzettől remegek, hanem attól az elképzelhetetlen lehetőségtől, hogy esetleg nem jössz. Kell nekem ez a 2 óra felszabadultság, ez a külvilágtól elzárt játék veled, amiben elengedem a belső kontrollom, amiben a tiéd leszek, amiben arcpirító szavakkal illetsz és ahol mindezek ellenére vagy épp ezért a szemedbe nézve látom meg, hogy mennyire kívánatos is vagyok számodra.
Itt vagy. Pont annyi időm van, amíg felérsz a lifttel. Letérdelek a szőnyegre, a szemem eltakarom, az ajtó résnyire nyitva és várok. Képtelen vagyok arra, hogy hátra tegyem a kezem, az ujjaim összekapaszkodnak, egymást tördelik, csöppet kétségbeesem. Tudom, hogy te fogsz feljönni. Tudom, hogy te fogsz belépni. Csak egyet nem tudok. De ez a bizonytalan kérdés bennem rezeg, engem frusztrál, és nem értem. Mi változott, hogy kissé eltolom ezt magamban? Beleegyeztem, benne vagyok, akarom, meg kell tennem, és már nem az enyém a mikor és hogyan, hiszen igent mondtam.
Nyílik az ajtó. Megnyikordul a fapadló a cipőd talpa alatt, felém közeledsz. Nem tudom milyen ing van rajtad, nem látom a nadrágod, nem látom a kék szemed, nem látom a mosolyod, ahogy elégedetten tudomásul veszed a helyzeted, hogy te vagy itt az úr. Nem látlak csak hallom, hogy körbejársz, megszemlélsz. Vetkőzől. Hiányzik, hogy nem én teszem. Szeretem kigombolni az inged, meglátni a mellkasodon göndörödő szőrszálakat, és észrevétlen beletúrni az ujjaimmal. Eléd térdelve lehúzni a cipőd ,zoknid, nadrágod, és végül a Szent Grált rejtő alsód. Most azonban mindez nem az enyém.
Előttem állsz. A számhoz érsz. Puha ez a bőr, csak rajtam áll, hogy megfeszüljön, hogy keménnyé váljon. Tétovázás nélkül kapom be a farkad, örömmel és felszabadultan teszem, kézzel nem segítve, hiszen a szám, ez a forró kis barlang és a játékos nyelvem a legjobb amit adhatok neked ebben a játékban.
Most először szólalsz meg. Nem is értem, hogy mit mondasz. Elvesztettem az érzékelésem, a hallásom.
-Kié? Azt kérdeztem: kié??-csattan a hangod.
-A tiéd ,Uram.-elönt az öröm ,ahogy kimondom, mert annyira átitat, hogy ilyen könnyen neked adtam ezt a mondatot.
A szíjad érzem a bőrömön. Az arcomhoz ér, a mellemhez, majd a hátamon simít végig. Leveszed rólam a melltartóm, tudom, hogy zavar téged és engem is, mert vágyom az ujjaid játékára. De ennyi nem elég. Egy másik sálat veszel a kezedbe, és mindkét mellem átkötöd vele, melyek így kiugróvá és érzékenyebbé válnak. A hajamba markolsz, húzod, vonsz általa, négykézlábra utasítasz ezzel az egy mozdulattal. Már csattan is a szíj. Zavar, hogy a fenekem eltakarja a bugyim anyaga, ez így nem az igazi. Talán benned is ott ez a gondolat, mert leparancsolod rólam, majd utána azonnal visszahúzol az előbbi pozícióba. Élesen vág rajtam végig a bőr, fáj, próbálok nem szólni, próbálok nem nyögni, nem hagyni, hogy kicsússzon az a csöpp sikoly, de csak kapom és kapom ,és így, hogy nem látok a fájdalom az egyedüli ami eljut hozzám a világból élesen, tisztán, határozottan.
-Élvezed, igaz?-hallom a hangod. Komoly, férfias, benne van minden egyes kis betűjében, hogy nincs esélyem ellened, megpróbálhatok ellenállni, de nem akarok. Nem is tudok.
-Élvezem.-nyögöm.
-Kérsz még igaz?
Elfullad bennem a válasz. Fáj már a fenekem. Szeretnék egy kis simogatást ,a vágyad érezni, nem csak a hatalmad.
-Nem szeretnék...-suttogom halkan.
-Neeeem???-szinte látom ,ahogy felhúzod a szemöldököd.
-Én döntöm el, hogy mennyi ütés lesz még. Az enyém vagy. Nekem adtad magad. Fogsz még szemtelenkedni levélben?
-Nem, Uram, nem fogok.-igaz lenne?
-Fogsz még nekem ellent mondani?
-Nem, Uram, soha többet.-valóban komolyan gondolom?
-Elhiszem. Tudom, hogy így lesz.-valóban elhiszed, vagy csak én hallom azt a nagyon halvány csúfondáros kétkedést a hangodban?
Újból térdelek. Várok. A kezed húzod végig a számon. Érzem, hogy itt van az arcod előttem. Az ujjaid a mellbimbómmal játszanak, majd játékosan rácsapnak, egyszer, még egyszer. Egy halvány gondolatot érzek a fejemben :ha szíjjal ütne rá...csak egy kicsit ,hogy érezzem ott is azt a lángolást, mely eddig csak a fenekem sajátja volt. De csöndben maradok, mert egy gyönyörű perc lesz az enyém.
Előttem vagy. Az arcod szinte az arcomat súrolja. Nem látom, nem tudom, de érzem, hogy nézel, hogy magadba szívod minden apró kis vonásom. Csak pár centit kéne előremozdítanom a fejem, és összeérne a szánk, de nem teszem. Szádat érzem a számon. Nem csókollak meg. Neked kell megtenned, ha te ezt szeretnéd. A kezed simogatja az arcom. Belebújnék, csókolnám, magamhoz húznám, de ezt sem teszem. Csak te teheted. Csak te döntheted el.
Közel vagy hozzám. Közel vagyok hozzád. Nem is kell látnom az arcod, a szemed, hogy tudjam mi van benne.
Újra látok. Újra láthatlak. Mégis alig tudok rád nézni. Oldalról süt rád a betűző nap, szinte világít felém a szemed. Miért vagyok zavarban? Furcsán jó érzés, hiába kérdezed, nem tudok mást mondani. Furcsa. Jó.A tied ez is.

×××

-Ugye tudod, hogy a szemtelenség...még fogok. Nem bírom megállni.-melletted fekszem, ellazultan, kielégülten.
-Tudom. Nagyon helyes. Ne is álld meg. Imádlak megbüntetni.-vigyor. Az a vigyor!!!