Az álom

Talán éjfél felé járhatott az idő, a Leány nem tudhatta, mert már aludt. Testét a puha takaró ejtette foglyul, fejét pedig a párnába fúrta. Álmodott. Az elmúlt napok eseményei felkavarták a lelkét, vággyal teli zsibongással járták át testét. Vágyakozott. Egy olyan férfit kívánt, akit még sosem látott, sosem érintett, mégis úgy érezte, hogy képes lenne csak ezt az egy embert szeretni, szolgálni, az övé lenni, ezerféle módon, bárhogy, ahogyan csak a férfi szeretné.

Zaklatottan aludt el. Ez a 2 nap, s az abban rázúduló ezernyi szó, melyek annyira idegenek és szokatlanok, mégis, csak neki szólóak voltak, megsebezték lelkének eddig tökéletes páncélját, s ez volt az a keskeny rés, amelyen át tegnap éjjel majdnem bejutott a Spártai Férfi. ”Ha megteszem, vajon az én lettem volna?”-tette fel magának a kérdést a Leány, de a szoba sötét csendbe burkolózott, és nem érkezett felelet. Egyik pillanatban döntését helyesnek, józannak érezte, majd a következőben vágya felülírta az egészet, és már átkozta önnön tétlenségét.

„Megtörtént, kész, vége, finito! Kár erre egy percet is vesztegetni!”-és ezzel az utolsó gondolattal a fejében el is aludt.
Éjfél felé járt vagy már el is haladta pár perccel, mikor az éjjeliszekrényen lévő telefon megszólalt. A Leány álomittasan söpörte félre arcából a haját, és nyúlt a készülék után. „Ki lehet az ilyen későn?”-majd elkerekedett szemmel bámulta a kijelzőn megjelenő sorokat. Tudta, hogy gyorsan kell döntenie, most nem ér rá hezitálni, mint tegnap este. „Nem akarom végiggondolni!”-és valóban, hevesen, kapkodón, kissé remegő kézzel már írta is a választ. Ám ahogy elküldte az üzenetet, a fejében lévő gonosz, csúfondáros, cinikus kis manó már meg is szólalt:
-Az első füttyszóra, pardon, smsre, ugrasz? Normális vagy, kis szívem? És ha egy sorozatgyilkos? Erőszaktevő?
-És rabló, és elmebeteg...Jaj hallgass már! Egy negyedórát kért tőlem...az valóban csekélység.
-Teljesen igazad van. Egy negyedóráért egy rendes bűnöző sem áll neki semminek. Valószínűleg csak megfogja a kezed, mélyen a szemedbe néz...-de az önmarcangolást egy újabb üzenet hangja szakította félbe.
„Fürdőköpenyben, csak abban” -a Leány elpirulva olvasta a szavakat, és már tudta, hogy a Spártai Férfi nem csak a kezét akarja majd megfogni, és nem csak a szemére lesz kíváncsi.
Egy szempillantás alatt ledobta magáról régi pizsamáját és bújt bele a frottírköntösbe, szorosra húzva magán annak övét, hogy legalább az megtartsa, a stabilitás illúzióját adva neki, ha már úgy érezte belül, hogy minden megbillent körülötte.

Csengettek. A Leány remegő kézzel és szívvel nyitotta ki az ajtót, majd lépett hátra, várva, hogy ki is fog belépni rajta. Az ajtó becsukódott a Spártai Férfi mögött. „A rabja vagyok”-gondolta a Leány, miközben egymásra néztek. Pár lépés volt köztük a távolság csupán, amikor a Férfi egy határozott mozdulattal ledobta kabátját és feltűrte ingujját.
„Akarom, kívánom, az övé szeretnék lenni!”- a Leány érezte, hogy gyűlik benne a vágy, a szenvedély, pedig még hozzá sem ért a Férfi.
-Tárd szét a köpenyed gyermekem – hallotta a Férfi izgatottságtól elfúló hangját, és a Leány belenézve a szemébe látta amit már régen keresett: engem akar, engem kíván, azt akarja, hogy csak az övé legyek.
Egyetlen szó vagy tétova mozdulat nélkül oldotta meg a köpenye övét, és a csak az ujjai remegése árulta el, hogy a helyzet szokatlan és nem mindennapi a számára. A fejében gondolatok százai cikáztak, olyan szavak, kifejezések jutottak az eszébe, amelyek még tovább fokozták a vágyát.
„Érezni akarom magamban, érezni és élvezni a kezét, a száját, a farkát. Azt akarom, hogy érezze, hogy mennyire nedves vagyok már attól is, hogy itt áll előttem. Legszívesebben odalépnék hozzá és kigombolnám az ingét, lehúznám a nadrágját, elé térdelnék és..”-ám gondolatai folyamát a Férfi mozdulata szakította félbe.

Odalépett hozzá és végigsimított a mellein. A Leányon édes borzongás futott végig, és tudta, hogy mellbimbói hegyessé és előreugróvá váltak az erőteljes kezekben az ujjak érintése révén. De még mielőtt az érintésből fakadó érzés élvezetté vált volna, az továbbsiklott a testén, fel a nyakára, majd le a hasán, a combjáig. Önkéntelenül is előrébb mozdította csípőjét, ám a kezek nem érték el ágyékát, tudomást sem véve létezéséről érintetlenül hagyták.
Csalódottságában már-már szinte azon a ponton volt, hogy ő maga nyúl a Férfi után, hogy végre csillapítsa sóvárgását, de ekkor:
-Most fordulj meg kérlek-hallotta a nyakához közel az elsuttogott a szavakat, ő pedig ebben a különös, önkívületi állapotban engedelmeskedett.
Nem látta, csak érezte, hogy a Férfi egy lassú mozdulattal felhúzza a köpenyét, majd egy mélyről felszakadó sóhajt hallott. A két halk lélegzet hangja, az egyre fokozódó vágy okozta feszültség töltötte meg csak a csendet kettejük között. A kezei a fenekén csak még jobban feltüzelték a Leányt, aki most már bármit megtett volna azért, hogy végre elélvezzen.

Reménykedett ,hogy a Férfi megkönyörül rajta, és magáévá teszi. Ekkor érezte, hogy széthúzza a lábait, kis terpeszbe állítva őt ,majd az ujjaival felméri mennyire izgatott már. A Leány tudta, hogy nem okoz csalódást, mert már percek óta érezte a nedvességet a lába között, és az a tény, hogy a Férfi ujjai először csak épphogy érintették, majd rabul is ejtették a punciját, izgatták a csiklóját, az orgazmus határáig sodorták pár pillanat alatt.
-Hajolj le gyermekem. Oly sok örömet szereztél nekem az elmúlt napokban, hogy szeretném viszonozni a magam szerény és némileg önző módján. Amikor orgazmusod lesz szólnod kell nekem...-engedelmesen hajolt le, és szinte robbant benne az öröm, hogy ez a csodálatos Férfi megjutalmazza őt, hogy ennyire fontos neki, és visszhangoztak benne a szavak: „Az Uram, a Mesterem, az övé vagyok, csak az övé.”

A Férfi letérdelt mögötte, és a Leány kislányos szemérmessége utolsó maradékával belepirult arra a gondolatra, hogy Mestere szemsugara immár pontosan egyvonalban van nőiességével, kutató pillantása előtt többé semmi sem maradhat elrejtve, és feltárulnak a nagyajkak rejtekében megbúvó kisajkak övezte hüvelye, attól kissé feljebb a csiklója, lejjebb pedig a szinte még érintetlen feneke. Megőrült az érintésétől, és küzdött magával, élvezte és fájta e perceket egyszerre.
Élvezte, mert úgy érezte, hogy élete legcsodálatosabb percei ezek, lebegésszerű állapot, maga a csoda amit átél, és szenvedett, mert tudta, hogyha elélvez a Férfi itt hagyja őt, és eltűnik az éjszakában, és ő egyedül marad alig csillapuló vágyával. Így tehát próbálta visszafogni magát, visszatartani az orgazmusát, nem belesodródni abba az örvénybe, melyet a Férfi nyelve okozott a puncijában és keze szorítása a mellén. Érezte, hogy lábai erőtlenné válnak, remegni kezdenek, azzal a veszéllyel fenyegetve a Leányt, hogy cserbenhagyják őt.

Tudta, hogy az ajkai közül feltörő hangok öntudatlanul és önkéntelenül törnek ki belőle, nem volt abban semmi megjátszás, semmi színészkedés, és a Leány, ha mert volna, ennél sokkal többet is elárult volna vágyából, amely ott dübörgött az ereiben, szavakká formálódva a gondolatai rejtett zugában:
”Kérem Uram, hadd érezzem magamban, kérem, ne kíméljen engem, annyira vágyom magára, a farkára, a keménységére, ahogy bennem van, ahogy mozog bennem, ahogy megdug engem! Kérem, basszon meg! Kérem, kérem, az öné vagyok, a ribanca vagyok!”-de mindez csak önmaga felé kiáltott suttogás maradt csupán, de ahhoz elég volt, hogy átszakadjon benne a gát, és megrázza a testét az orgazmus elsöprő ereje.
-Elélvezek...-szakadt ki belőle halkan, és máris érezte, hogy a Férfi ritmusa gyengül, szenvedélyessége cirógatássá válik, a mellét markoló kéz szorítása lanyhul, majd végül magára hagyja őt. Keveredett ebben a pillanatban a kielégülés, a hála és a szomorúság érzése. Végig sem gondolva mit tesz és miért, csak tettének helyességének tudatában hirtelen megfordult, és térdre borult a Férfi előtt. Köpenye madárszárnyként lebbent egyet körülötte, de eszébe sem jutott összehúzni magán, annyira átitatta a mindenség, az odaadás érzése.

Mielőtt a másik bármit is tehetett, elkapta a kezét, és megcsókolta azt. Tudta, hogy ma este már nem kap többet a Férfiből, az idejük lejárt, de ezt még meg akarta tenni. Tekintetét lassan felemelte, és tudta, hogy a szeméből minden kiolvasható, ez volt az ő ajándéka a Mestere számára. A Férfi megértette, hogy mit kapott ebben a percben, mert lassan a Leányhoz hajolt és megcsókolta a homlokát. Az Úr és rabnője, a Mester és tanítványa talált egymásra ebben a negyedórában, és innentől kezdve mindkettejük élete megváltozott.
-Csak álom volt...-szólt a Férfi, mielőtt eltűnt volna a lépcsőházban, de a Leány tudta, hogy tévedett. Az eddigi élete volt álom, és most ébredt fel igazán. A kabátoknak dőlt, lehunyta a szemét, és elmosolyodott, mindent tudó, mindent értő mosollyal.