Starting over

Sosem tudtam igazán, hogy milyen az elválás. De, egyszer, nagyon régről. Viszont az már olyan régen volt, hogy fogalmam sem volt, mivel jár. Lett.

01:35

Odanyújtok neki mindent, amit ő magába is szippant mérsékelt megelégedéssel, mert még a minden is kevés. Két újjával pökhendien mustrálja a szívet, megnyomkodja a tálcán verdeső véres kis cafatot és lemondó arccal abba a tátongó ürességbe préseli, ahol az övé volt egykor. A teste könnyen befogadja, kiül rajta az elégedettség.
- Jó kis szív ez, strapabíró, egy darabig ki tudom húzni vele.
A lélek zöldje majd kisüti a szemeit. Vakító, almazöld felhő pulzál, gomolyog a tálca felett pár centire. Sosem látott még ehhez hasonlót, suta ügyetlenséggel próbál fogást találni rajta, forgatja, nézegeti.
- Ez mi? Mindegy. Minden kell belőled, legyen bármi is.
Az ujjait megsüti ahogy közelebb nyúl és visszahőköl. Szája dühödten görbül, a fogaival vicsorítva préseli ki magából a szavakat. Megmondta, hogy neki minden kell! Odanyúl a felhőlabdához, de mielőtt megérintené, az fakulni kezd. Hirtelen opálos fényre vált és mire végre a kezei közé veszi, az ujjain maradt vért magába szívva csak egy koszosszürke falatot tuszkol le a torkán. Tudja, hogy sietnie kell.
Egy tejfehér, selyem szerű anyag lapul még a tálcán. A kandallóban fel-felcsapó tűz fényei táncolnak rajta, mintha csak saját ezer évét vetítenék rá. Látja bennük rablásait és magányosságát. A posztóhoz ér és görcsös, sovány ujjai mentén hasadnak a szálak.
- A szellem. Mindig ez a legnehezebb.
Nem mindenki bőre alá mászik, képtelen visszaemlékezni már, hogy mikor tudta magába fogadni. A harmadik kísérlet után az öreg szék megreccsen alatta és feláll. A tűzhöz sétál. Léptei nyomán a padló feketedik, nyomában mint olaj terül szét a sötétség. A selyem a kezében. Végigszagolja. Tisztaság és értelem - az idejét nem képes megmondani, mióta vágyik rá. Szemrebbenés nélkül a tűzbe veti a foszlott anyagot, percekig csak nézi ahogy a lángok nyaldossák, de nem történik semmi. Ez sem sikerült, pedig a legnagyobb szüksége lett volna rá. Jól tudta, hogy elpusztíthatatlan, de már gyűlöli saját erőfeszítéseit. Hirtelen köhögés töri meg a tűz pattogását, a mellkasához kapva görnyed össze, arca lilába csap át ahogy fogytán a levegő, fuldoklik. A kandalló zenéje és a látvány borzasztó kettőse örökre bevésődött, de én sosem akartam tőle ezt. Nagy nehezen felöklendezi a lelkem, a kis fekete galacsin a padlón landol. Hát ez lett belőle.
A falat támasztva zihál és szemrehányóan sandít, a tekintetével kérdezve, hogy "csak ennyire voltam képes"? Csak ennyire. A homlokát a kezéhez nyomta és láttam, hogy a sírás határán feszeng. Csóválja a fejét és kántál, valami olyat, hogy most ismét újat kell szereznie. De honnan? Majdhogynem én vagyok az utolsó, hónapok óta bolyongtam, mire rámtalált. Talán már nincs is meg senki, csak ketten vagyunk. A lábaim szinte összerogytak, egy örökkévalóságnak tűnt a rituálé. A földet bámultam és tűnődtem, van-e ennél feketébb, mikor a hasát fogva megfordult. A pillám rebbent felé, de nem álltam a nézését, zavartan elkaptam a tekintetem.
- Ne haragudj - egyszerre szakadt ki mindkettőnkből.
Éreztem, hogy a lelkem bámulja a padlón, majd egyszerre elindul kifelé. Nyomában folyt a fekete; a falak, az ablakok is elsötétültek. Minél távolabb került, úgy tisztult ki a szoba. Ismét voltak színek, a függönyök megmozdultak a bejövő fuvallattól, a tűz elaludt. Tétova lépésekkel haladtam a kandallóhoz, a szél kifújta belőle a pernyét. Ott hevert a fehérség, látszólag sértetlenül. Ahogy megérintettem, az ujjamra tekeredett és a bőrömbe ívódott végre. Közben rá gondoltam, hogy mennyire fájdalmas lehet így több száz évig keresni, kutatni valamit, amiből sosem lesz elég. Mire feleszméltem, a szobát elárasztotta a fény. Puha, meleg, aranysárga fény tódult be és arra lettem figyelmes, hogy a kis fekete lelkem újra a régi. Erős, zöld fényű energia lett ismét, a padlóról a tálcára tettem. Meggyógyíthattam volna, de inkább elmenekült, mert a saját sötétségét nem bírja elviselni, ami pedig sosem engedi el. Az ablakhoz lépve gyönyörű tájat láttam. Kékben úszott minden, a beáradó fényes meleg és a hűvös fuvallat együtt kitöltötte a szívem helyét és egy dobbanással újraindult az élet. A régim benne már, a lelkem itt várja, mert neki nagyobb szüksége van rá. Ha visszatalál esküszöm meggyógyítom.