Különleges hosszú hétvége egy várban (3)

Lent ültük körbe a nagy fa asztalt a várudvaron öten s szolgálták fel nekünk a vacsorát. Még evés előtt és közben is szükséges volt a kezek megtörlésére, mivel mind a tíz ujjunkkal ettünk, égcájg nélkül, ezért a végére a suboknak eléggé sok minden került a hajukba és a „hajukba”.
Ez persze, mivel nem voltak már „tiszták”, büntetést érdemelt, így a vacsora végeztével mindenki a saját kiszolgáló subját büntette meg e vétségéért. Volt olyan mester, aki ezt a subján a vár udvarán hajtotta végre, de az egyik switch a subjával felvonult a fedett teraszra, míg én a saját szolgámmal a pincébe, a vár börtönébe, pontosabban a tömlöcébe mentem le s nem felejtettem el a sofőrt is magukkal vinni.
A vár udvara is hangos volt a büntetések kiszabásától, csattogott is a korbács a hátakon, combokon, hasakon. A korbácsolás után még csalánozás is volt, hogy ne feledkezzenek meg a kora délutáni kezelések ”áldásos” voltáról sem.
A „kiakasztott” subokat is a büntetések után felhúzták, talpra állították s vérkeringés frissítéseképpen megostorozták alaposan.
Én a saját személyes szolgámmal és a sofőrrel lementem a vár börtönébe, de nem oda, ahol az előbb a szadista mester ügyködött a két mazo szolgáján, hanem kicsit beljebb, egy másik termen is átmenve a harmadikba, a tömlöcbe.
A torony alatt volt a tömlöc, oda tartottunk. De előtte még darócba öltöztettem foglyaimat. Ott, betereltem őket a tömlöcbe, majd a falból kiálló karikákhoz láncoltam a delikvenseket s ott hagytam őket a félhomályban.
Jó negyedóra múlva mentem csak vissza a foglyaimhoz, akik már akkorra kellően „megpuhultak” a sötétben. Ugyanis nem sok fény hatolt be a keskeny nyílásokon a tömlöc mélyére, még akkor sem, mikor kint tűzött a Nap, hát még esős, borús időben volt csak sötét lent. Igaz nem „ketten” voltak, amit hamar meg is tapasztaltak. Érezték ugyanis, hogy „valakik” másznak rajtuk. Ezek az ott lakó és megzavart bogarak voltak. Izegtek-mozogtak, próbálták magukról lerázni azokat, de nem sok sikerrel. Azok persze bemásztak a daróc alá is, s még az összecsavart „gatyóba” is. Az volt csak az élvezet fogolynak, bogárnak egyaránt .
A foglyaim kiláncolva reszkettek a félelemtől, hidegtől, no meg a sötéttől is. Hamarosan nem csak a foguk vacogását hallották meg, hanem valami más zajt is. Rájöttek, valahol, valami csöpög, pontosabban időnként csöppen. Én is rájöttem erre, s hamarosan arra is, mi és hol okozza.
Ezért a szolgámat vettem elő, a sok durcáskodásáért, le a láncáról és lekaptam a darócot is róla, de még a gatyóját is. Ott állt mezítelenül előttünk. Most remegett csak igazán. (Bár a sötétben nem sokat láttunk, annyit sem, mint amennyit ő nekünk látni vélt.) Odairányítottam a csöpögés alá s úgy kötöztem ki, hogy a nedvességcseppek pont a fejére hulljanak. Mozdulni nem tudott, igazán a fejét sem tudta nagyon elhajlítani, ezért tűrte egy darabig. A monotónia azonban megtette hatását, lassan izgalomba jött s már ordított is volna, ha be nem tömöm a száját a kapcájával. Most már hosszabban kellett tűrnie a csöpögést. Hogy ne legyen unalmas az élete, a másik, fiatalabb sofőrt leoldottam, elé térdeltettem és megszopattam azzal a szolgámat. Ez már túl sok volt számára, hamarosan ejakulált, nagyot és vonaglás közben.
Mindkettőjüket leoldoztam, persze a kapca a szájukba került, no meg a daróc is vissza rájuk, majd feljebb vezettem őket, ki a tömlöcből, a lépcsőn fel, de nem a vár udvarára, hanem tovább fel a fedélszékekhez. A legmagasabb toronyhoz érve kiléptünk annak szintjére. A középen egy zászlórúd magasodott és lobogott a vár zászlaja azon.
Most oda lettek terelve a rúdhoz, egymás kezeit kellett csuklóiknál megfogni s így lettek összekötözve, de előbb a daróc lekerült róluk. Ott álltak, széttett lábakkal s „élvezték” a nap melegét a bőrükön.
Jó idő múlva kezdtek csak a kis szellőben remegni, de akkor már felkészültem és kaptak jobbról-balról is, hol kötéllel, hol lánccal, hol csak bottal, de minden porcikájukra alaposan és módszeresen. Ez ugyan nem középkori módszer volt, de én is nagyon „meredeztem”, ezért térdre parancsoltam a foglyokat és eléjük álltam, s nem restelltem alaposan megszopatni a rabokat, sőt még farkam tartalmát is odaajándékoztam nekik.
A tortúrám második része előtt, még visszavezettem őket darócban a fedélszékbe. Ott, igen meleg volt, mert felhevült a levegő. Kikötöttem őket terpeszben, háttal egy-egy Y gerendához s hagytam „aszalódni” azokat. A rabjaim szájában maradt a kapca, s volt rajtuk gatyó is, meg a facipők. „Túlöltözöttek” voltak így, ezért izzadtak is erősen, csurgott róluk a veríték.
A tortúrám második része következett már, de ehhez visszaereszkedtünk a lépcsőn a pincébe, a középső terembe, ahol addigra már más eszközök voltak kiállítva és azokat akartam használatba venni a következőkben:
Az első eszköz egy gúla volt fából, aminek a csúcsából fa, hegyezett rúd állt ki. A szolgámmal kezdtem most is. Lefejtettem róla a gatyót és felemelve beleültettem a sofőr segítségével a rúdba. Kényszeredetten kapaszkodott mezítelen talpával a gúla oldalain, amennyire bírt, de azért lassan, de biztosan süllyedt bele a rúdba. Látszott a kín az arcán s a vonaglása a testének is. Ez viszont nem segítette, még rontotta a helyzetét, mert mélyebbre hatolt bele a rúd. Mikor már stabil helyzetbe került, akkor egy éles fémdarabbal megszurkáltam a fenekét, így próbált kiemelkedni, eltávolodni attól, de hamarosan újra csak visszasüllyedt a rúdra. Egy párszor még eljátszottuk. A szolgám fiatal szemében a rémület látszott, de a sofőrében is, ezt látva. Mikor a szolgám végre lekerült a rúdról és gúláról, a fiatal sofőr térdre vetette magát előttem, s úgy könyörgött kegyelemért. Meg is kapta.
Őt nem karóba húztam, nem is felnyársaltam, hanem egy rakettra (keretre) fektettem, amin eléggé távol voltak egymástól a rudak, így alig tartották a testét. Most végig tapostam rajta, a testén, majd utasításomra a kicsit már magához tért szolgám is. Utóbbi már élvezettel- Sziszegett, vonaglott, ordított volna, ha tud a sofőr. A taposás végén pedig megostoroztam hosszú szíjú korbácsokkal mellkasától, hasán át a lábfejéig. Ez volt a tortúrája.
Mivel ott hanyatt fekve még rajta volt a gatyója, azt is leoldottam, majd egy kötéllel átkötöttem a farktövét és a kötelet jól meghúzva rögzítettem azt. Így a farkán „lógott” a rab teljes súlya, persze csak rövid ideig. Jól tűrte, de végül már csak mocorogni próbált, mire a kötél megszorult és még jobban elszorította a farkát. Vergődött, küszködött, de egyre rosszabb helyzetbe hozta magát. Végül tehetetlenségében, dühében már káromkodott volna is, ha tud. Figyelmét erről elterelendő, meggyertyáztam, de már a raketten.
A szolgám a magunkkal hozott köteg vesszőből összefogott egy nyalábot, összekötözte, majd annak végével szedte le róla a rászáradt gyertyacseppeket, nem túl kíméletesen. Mind az ő, mind a mi „örömünkre”. Közben a talpával is foglalkozott. Csikizte, csiklandozta, majd még „csillagot” is rúgatott vele, mindannyiunk nagy örömére, de a sofőr rab bánatára. Mivel láttam, hogy ez szolgámnak is megnyerte tetszését, nem akartam, hogy valami jóból is kimaradjon, így ő is rugdoshatott csillagot csere után.
A kis mókázás után visszatértünk a középkorba. Újabb eszközt vettem használatba. Ez is rakett volt, amit lefektettem a földre, majd hanyatt fektetve rá a fiatalabb szolgámat alaposan, több helyen is odakötöztem, különösen a derekánál, bokáinál, csuklóinál, de még a hónaljainál is. Mikor ez megvolt, akkor a rakettet felcsörlőztem és megfordítottam. Így a fiatalabb szolgám úgy lógott arról, hogy csak a kötelek tartották, nem túl stabilan. Hogy ne legyen a lógás számára egyhangú és unalmas, az úgy is égő gyertyákat alá állítottam, alulról melengették a hasát, mellét, még a farkát is, hogy meg ne fázzon már itt a pincében .
Én közben próbáltam kicsit megostorozni alulról.
(folyt. köv.)