Egy,két,há

Csend. Fél hatot ütő, mély, sötét csend. Az ágyon fekszem és figyelem a csendet. Csak tompán szűrődik be hozzám a külvilág, csak elfojtva hallom az életet odakint, a bezárt ablakok és leeresztett redőnyök mögül.

Kicsire húzom össze magam, szinte magzat leszek ismét, és figyelek. Hallom, ahogy dübörög a szívem, minden egyes perccel egyre jobban és erősebben, mintha csak nekem dobolná az egymás után következő ütések mantrája: mind-járt, mind-járt. Érzem, hogy hidegek az ujjaim, elfehéredve és fagyosan szorítják a telefont, melyet reszketőn ölelek magamhoz, és nézek félelemtől kitágult pupillákkal, hogy múlik rajta az idő. Csak percek. Csak ennyi van még hátra a csendből, abból, ami most még csak az enyém.

Didergek. Hiába tudom, hogy nincs hideg, a félelem okozta adrenalintöbblet elviszi a vért a bőrömből a testem mélyébe, a szívem felé, hogy onnan robbanjon szét bennem újra és újra, egyre vadabbul, egyre elkeseredettebben.
Imádkozom. Szinte öntudatlanul könyörgöm neked magamban, ismételve ugyanazt az egy gondolatot: kérlek, kérlek, csak egy percet adj nekem kettesben veled, csak egy röpke pillanatot, hogy a szemedbe nézve erőt kapjak tőled! De nem reménykedem, csak várok, csak türelmes vagyok és elfogadom azt, ami vár rám.

Itt vagy!- kiáltom magamban, és ekkor már ahhoz is erő kell, hogy ne rohanjak úgy, hogy beengedjelek. Csak pár másodperc kell csupán, hogy meztelen legyek, és vak és térdeplően odaadó és engedelmes. Hallom a lift halk surranását, miközben elmormolok még egy imát hozzád, majd fürkészőn meredek a vaksötétbe. Egy pár cipő koppan. Egy járásra nyikordul meg a parketta. Egy ember közelít felém. A te hangod, csak a tiéd! Nem érdekel miért és hogyan vagy csak te itt, de boldog vagyok. Az sem számít, hogy megsuhintod mellettem a mogyorófapálcát, el sem ér hozzám félelmetes hangja, akár végig is csattanhatna rajtam, mert számomra most csak az számít, hogy te vagy itt, csak te!

Felhúzol magadhoz és látóvá teszel. Nem érdekel, mennyire leszek gyerek, akkor is a nyakadba csimpaszkodom, és belefúrom a fejem a válladba. Eddig a félelemtől, most a boldogságtól remegek. Látom a szemedben az örömöt, a gazdáét, a birtoklóét, aki nyugodtan és elégedetten néz végig rajtam, miközben a fülem mögé simít egy elszabadult tincset. Ölelsz, megtartasz, megnyugtatsz. Miközben csókolsz, az örökkévalóságot kívánom magunkat, nyelved soha el nem múló játékát a nyelvemmel.

-Gyönyörű vagy.- suttogod a számba, és érzem, hogy forró lettem mindenhol, s e tűz lángba borítja az arcom és a testem. Dicsérsz, elhalmozol a szavaiddal, azzal a varázzsal, ami csak a tiéd, amely egyszerre gyengéd és parancsoló, megnyugtató és kérlelhetetlen. A szavakat a kezeid követik, hangsúlyt adva ezzel a vágynak, ölelsz és simogatsz, hol a hajam sötétjébe túrva, hol a melleim rózsaszínű fényétől elveszve fedezed fel bőröm bársonyát.
-Szeretem a hajad, megint olyan illatos és selymes, a melleid, hogy nagyok és súlyosak, a feneked, hogy ennyire kemény, mikor markolom, a kis füleid, a kék szemed, az enyém vagy ugye tudod? – magadhoz vonsz, egymásra tekintünk, és én elveszek, elolvadok e gyönyörű férfi láttán.
-Tudom, Uram.-suttogom, de már el is tűnik köztünk a komolyság, mert már rám vigyorogsz és én veled nevetek.

-Hoztam ám új csipeszeket, mert tudom, hogy annyira szereted és már annyira hiányoltad őket. Ezek újak és erősek.-és már szórod is ki őket az asztalra, kicsik és nagyok, szép, stabil rugóval.
-Jaj, de nagyon jó…-sóhajtom.
-Nem is örülsz? –hangod elképesztően csúfondáros, miközben fel is kapsz egyet és már azt méregeted hová is helyezd el de hirtelen. Elhúzod a mellbimbóm felett és már rajta is van. Elfordítom a fejem, halkan eresztem ki a mélyről feltörő sóhajt. Érzem, ahogy kissé megpöccinted, miközben az arcom fürkészed.
- A nagyokat ide, a kisebbeket pedig lentre teszem majd a puncidhoz. – a hangod egyre mélyülve fullad el mondatban. Téged a látvány, engem pedig a fájdalommal kevert vágy tesz némává. Talán egy perc telik egy így, nem tudom, nem érzékelem már, csak átélem, ami történik. Ezután hirtelen lekapod és visszadobod a többi közé.

-Gyere, vetkőztess le!- hallom az egyik kedvenc parancsom és szemérmetlenül nézek végig rajtad. Vállban feszülő kék öltöny, alatta színben harmonizáló ing, és diszkréten kivillanó kézelőgombok. A nyaknál ingerlőn göndörödik ki pár szőrszál, felháborítóan vadítanak arra, hogy keressem meg rajtad az összes kis tettestársukat, mert lejjebb haladva van még ebből, ne habozzak ennyit, rajta, szedjek már le mindent, ami rajtad van! Az ilyen felszólításnak öröm engedelmeskedni és máris vállfán az öltöny, az ing, majd térdelek és nyúlok a cipő és zokni után. Kérdőn nézek fel rád: és a nadrág? Látod a szememben a kérdést, de válasz helyett felhúzol magadhoz.

-Azt még ne. Az marad. Már csak pár percig vagyunk kettesben, tudod –hiába vagy nyugodt, belőlem újra eltűnik minden és átveszi helyét a félelem. A kezem a kezembe kulcsolom, hogy ne lásd: remegnek.
-Nem lesz semmi baj, ne félj. Engedelmes leszel és kedves. Itt vagyok és vigyázok rád, és tudod, hogy egyetlen szóval leállíthatsz mindent. Ugye emlékszel a szóra?- felemeled a fejem, nézel, keresed ott vagyok e veled. Nem tudok semmit sem, nem emlékszem, nem tudom!
-Jól van, nem baj, ideges vagy, elfelejtetted.-megmondod, de még a szó is olyan idegen, furcsa. Lassan mintha kettéválnék, egyszerre vagyok kint és bent, miközben e különös szót ízlelgetem magamban.

Ismét megszólal a telefon, de most már másvalaki fog felrepíteni a lift. Más fog belépni azon az ajtón, egy idegen, egy harmadik, egy férfi.