Catherine

Egy hónap telt el az óta az éjszaka óta hogy Catherine egyedül vágott neki az üres háznak a sötétben.
Három hét telt el az óta az éjszaka óta hogy a vihar elpusztította város keleti részét.
És ugyancsak három hét telt el a lány halála óta.
Az volt a vihar utolsó éjszakája, de hevessége és ereje meghaladta az előző napok erejének összességét. Lecsapott a városra és darabokra akarta szakítani. És kis híján sikerült is neki. Soha nem történt még hasonló tragédia. Azóta egyetlen kisebb havazás sem volt. Mintha a természet esélyt akart volna adni az újrakezdéshez. Nem volt olyan ember a városban, aki ne veszített volna el valakit. Családtagot, barátokat. Mindenkit ugyanúgy érintett a tragédia.
Jasmine lakása távol esett a keleti résztől. Így sértetlenül átvészelte. Az óta az éjszaka óta egyszer sem ment el dolgozni. Nem is hívták. Napközben egyedül ült a lakás egy pontján. Térdeit maga elé húzva és átölelve őket. Néha egy-egy könnycsepp jelent meg a szemében és elkezdett lefelé folyni az arcán. Egyszer sem törölte le őket. Érezni akarta, ahogy lassan végigfolyik az arcán, keresve magának az utat majd állához érve eltűnik.
És minden este mikor a nap lenyugodott James Clark állt az ajtója előtt. Az elmúlt napokban már nem is kopogott. Állt az ajtóban és várta, hogy a nő beengedje. Egyszer sem kellett két percnél tovább várnia, Jasmine mindig tudta mikor kell az ajtóhoz mennie.
Nem volt ez másként most sem. Jasmine a nappaliban ült a kanapén. Egyszer csak felállt és az ajtóhoz ment. Nem volt bezárva. James bármikor bejöhetett volna, de egyszer sem tette, mindig megvárta, hogy a nő beengedje.
Jasmine rátette a kezét a kilincsre és lenyomta. Kinyitotta az ajtót. Ahogy számított rá. James ott állt az ajtóban. A nő félreállt a férfi pedig belépett. Nem szóltak egymáshoz. Nem volt rá szükség. Mindketten tudták miért van a másikra szükségük.
Jasmine becsukta az ajtót. A férfi után indult, aki ekkor már leült a kanapéra. Pont oda ahol ő ült az előbb még.
Megállt az ajtóban és nekidőlt az ajtófélfának. Karjait összefonta maga előtt. Rózsaszín köntöse eltakarta teste formáit. Arca hosszú fekete haja nélkül egészen másképp festett. Ami eddig válláig ért most alig egy centi hosszú volt.
Állt és nézte a férfit. Az pedig ült és maga elé meredt. Jasmine ekkor megszólalt, megtörte a csendet, ami kettejük között volt napok óta:
- Ezt nem szabad tovább csinálnunk.
A férfi felé fordította fejét. Ránézett. Az óta az éjszaka óta először látott mást is a szemében az ürességen és feladáson kívül. Visszanézett rá. Állta pillantását. Végül James elkapta a tekintetét és sóhajtott egyet.
- El akarsz küldeni? – kérdezte.
- Nem jöhetsz ide minden este egyetlen szó nélkül, hogy aztán reggel ugyanígy távozz. Tudom, hogy nem velem vagy ilyenkor. De ezt akkor sem csinálhatod velem.
- Nem akarok beszélgetni. – válaszolta a férfi.
Jasmine mintha meg sem hallotta volna.
- Hova szoktál menni napközben?
- Nem tudom. Csak elindulok és megyek. Olyan sok helyen jártam ahol azelőtt soha. Pedig csak néhány utcányira van a házamtól. De végül mindig ugyanoda jutok vissza. Pedig nem akarok, de mégis.
- És azután idejössz?
- Igen. Nem maradt utána semmi. Kerestem valami személyeset, ami hozzátartozott, de nem találtam semmit. Te vagy az egyetlen, akin nyomott hagyott. Érzem, mikor hozzád érek.
Jasmine dühösen nézett a férfira.
- Nyomott hagyott? Tudod milyen nyomott hagyott? Van fogalmad arról mennyi időn keresztül próbáltam lesikálni a vérét magamról? Hogy még most is érzem, ahogy belekap a hajamba és még most is érzem, ahogy összeragad tőle. Hogy állandóan látom a szemét, ahogy próbál kapaszkodni az életbe, hallom, ahogy mondani akar valamit, de már nem tud.
- Azt akarod, hogy elmenjek?
- Igen azt akarom. De nem foglak elengedni. Én sem vagyok kevésbé önző, mint te. Kell ez a fájdalom, hogy addig, míg tart elnyomja a másikat. Tegyük, amit eddig is. De most ahogy én akarom.
Ellökte magát a faltól. Elindult a hálószoba felé. Menet közben kioldotta magán köntösét és hagyta, hogy a földre hulljon. Elment a férfi előtt. Az utánanyúlt és elkapta a karját. Jasmine megállt és lenézett rá. James felnézett rá.
- Gyönyörű vagy – mondta lágyan.
A nő elfintorodott.
- ugyan. Nem ezért vagyunk itt
Lerázta magáról a férfi kezét és bement a hálószobába. James még ült egy darabig. Beleharapott szájába. Kinézett az ablakon. A távolban látni lehetett az elpusztult részek maradványait. Az üvegen látta saját magát is. Felállt és besétált a nőhöz.
Másnap reggel, ahogy eddig is távozott.

Mire a nő felébredt már egyedül volt. Látta a férfi nyomait az ágyon, de őt magát már nem. Behunyta a szemét. Megpróbált valami másra gondolni. Kinézett az ablakon. Sütött a nap. Hideg, gyenge téli nap. Mégis fényt árasztott magából. Megpróbált minél többet magába szívni belőle, hogy kitöltse magában az ürességet. Felkelt az ágyból. Nem vett magára semmit. Nem is olyan rég egy ilyen reggelt zuhannyal és hajmosással kezdett. Most nem ment a fürdőszobába. Ehelyett a konyhába ment, hogy kávét készítsen magának. Előkészítette a hozzávalókat, amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Keze megállt a levegőben. Az ajtó felé fordult. Nem James jött vissza ebben egészen biztos volt. Nem volt ötlete kizavarná ilyenkor. Elindult, hogy kinyissa az ajtót mikor eszébe jutott, hogy nem zárja már legalább egy hete.
Végig nézett magán. Meztelenül állt a konyhában egy üres kávéscsészével a kezében. Bárki legyen is most majd meglepődik.
- Nyitva van. Gyere be. – mondta olyan hangosan hogy az ismeretlen is hallja.
Egy pillanat múlva a kilincs lenyomódott és az ajtó elkezdett kinyílni.
Robert Henderson őrnagy pedig belépett. Egyenruháját viselte, fején sapkája. Bal karja felkötve gipszben. Másik kezében bot. Tett néhány lépést és hagyta az ajtót becsukódni.
Körbe nézett és meglátta a nőt. Felhúzta a szemöldökét, de ennél több érdeklődést nem mutatott a nő meztelensége iránt. Jasmine nem mozdult. Óvatosan figyelte az újonnan érkezettet.
- Veszélyes dolog nyitva hagyni ajtót. Főleg ha valaki egyedül van.
- Ki mondta, hogy egyedül vagyok?
- James Clark 45 perccel ezelőtt távozott az épületből és már látogató nem érkezett.
- Nagyon alapos, őrnagy. 45 perc? Ennyi ideig tartott, míg felbicegett ide? Mi történt magával?
- Nem kívánok beszámolni magának az állapotom okairól. De higgye el alapos okok.
- Jobb is, nincs szükségem arra, hogy még egy férfi nyafogásait hallgassam. Üljön le, ha úgy kényelmesebb.
- Nem akar felöltözni?
- Ez az én lakásom. Úgy vagyok, ahogy akarok. Ha nem tetszik, nyugodtan elbiceghet a pokolba.
Henderson bement a konyhába és leült az étkezőasztalhoz. Botját az asztalnak támasztotta. Sapkáját pedig ölébe ejtette.
- Kér kávét? – kérdezte tőle a nő.
- Igen. Kérek.
- Cukrot?
- Csak feketén.
- Mit akar tőlem? Minek jött ide? Ha tudja, hogy James itt járt akkor azt is tudnia kell, hogy nem beszélgetni járunk össze.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
- Az én öreg James barátom sosem járt nőkhöz beszélgetni. Nem gondoltam, hogy maga lesz a kivétel.
- Akkor nem értem. Semmivel sem tudok szolgálni.
Jasmine kitöltött két csésze kávét. Az egyiket letette az asztalra úgy hogy a férfi csak akkor érje el ha feláll. A másikat maga elé tette az étkezőpultra. Leült egy bárszékre lábait keresztbe rakta.
A férfi úgy tett mintha nem venné észre a nő kihívását. Felemelkedett a székről és épp kezével a csészéért nyúlt. Megfogta és maga elé tette. Majd lassan visszaült. Nem látszott rajta semmi.
- Téved. A szolgálatomra lehet. Nagyon is.
- Úgy érti, hogy…
- Úgy értem a feletteseim szerint Jamesnek vissza kell térnie a Fellegvárba.
- Vissza? – kérdezte Jasmine meglepve, majd ivott egy kortyot.
- Igen vissza. Ennek pontos okai és részletei lényegtelenek a maga számára.
- Úgy gondolja? Tudja mit? Igaza van. Nem érdekelnek a részletek. Inkább mondja, el mit akar tőlem.
Henderson szintén felemelte a csészéjét és beleivott a kávéjába. Forróra számított. De meglepően langyos volt ezért a nagy részét meg is itta
- A tragédia éjszakája óta James teljesen összetört. Ezt tudjuk. Mindenkin hagyott valami nyomot az a néhány óra. De ő azt hiszem végleg elveszíthetett valamit.
- És gondolja én nem törtem össze?
Az őrnagya nőre nézett. Végigmérte. Először nézett rá úgy, mint nőre mióta belépett az ajtón.
- Maga is megváltozott. De most nem magát kell megmenteni.
- Hanem Jamest?
- Így van. El kell hitetnie vele hogy a lány hibája nem az ő hibája.
- És ezt mégis hogy képzeli?
- Nem én szoktam vele lefeküdni minden este.
- Valójában én sem.
- Ha ezt megmagyarázná. – mondta értetlenül Henderson.
- James nem miattam jár ide, hanem mert Catherinet keresi.
- Itt? Magában? Nem is hasonlít rá.
- Nem, nem hasonlítok. De rajta kívül csak én ismertem Catet úgy, mint ő.
- Óh, értem. James bonyolultabb tud lenni, mint emlékeztem rá.
- Honnan ismeri? – kérdezte a nő.
- Az egy másik történet. Nem tartozik ide.
- Nem tudom elképzelni, hogy barátok voltak.
- Miért gondolja, hogy már nem vagyunk?
- Mert gyűlöli magát. Ez elég nyomós érvnek tűnik számomra.
- Honnan tudja?
- Megkérdeztem tőle. 2 nappal az után hogy… hogy eljöttem magától. Az Égikertből.
Henderson bólintott.
- Miért nem kérdezi meg? – kérdezte a nőtől Tudja, mire gondolok.
A nő leszállt a székről és hátat fordított a férfinak.
- Nincs mit megkérdeznem. Tudom, hogy nem számított magának. Semmit az, amit velem csinált.
- Okom volt rá. Most is megtenném, ha szükséges lenne.
Jasmine megfordult.
- Oka lehet, hogy volt rá. De joga nem. Jobb, ha most azonnal elmegy.
- Igen valóban.
Henderson felállt. Sapkáját fejére tette és rátámaszkodott botjára.
- Segíteni fog nekem?
- Igen segítek.
A férfinak nem kellett több. Lassan elkezdett kisétálni a lakásból. Jasmine hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsukódik.
Elindult a fürdőszoba felé.
Itt az ideje megmosakodni.