A kanál

Kopkopkop. Kopognak a lépteim az utca kövezetén,ahogy egyenletes ritmusban lépkedem előre. A kopogó hang megnyugtat,a harmónia illúzióját adja meg nekem,a minden rendben lesz,nem kell félned érzését. Csak a lassan kiszáradó szám jelzi felém,hogy ideges vagyok. Az egyik kezemmel lopva a másik felé kapok,megtartom, az ujjaimmal kitapintom a csuklómon a pulzusom. Felgyorsult pulzálást érzek,a szervezetem is megérezte,hogy mennyire fontos percek ezek.
Próbálok nyugodtan lélegezni,ezért feltekintek az égboltra. Kissé borús,kissé szürke felhők szaladnak az égen,a nap pedig kikacsint időnként,mintha rám nevetne, engem biztatna vakító fényességével. Már egy perc se kell és odaérek,csak befordulok itt a sarkon,és máris ott találom magam a Bambi presszóban (sose szerettem Bambit,depressziós egy mesehős).
Tudom,hogy már ott vár rám, hiszen lehet e egy Mesternek alkalmasabb pillanat ennél, mint megfigyelni egy lehetséges tanítványt, ahogy közeledik,mozog, a lelke pedig zaklatott, várakozással teli?
Befordulok és ott van. Tekintetét pontosan ebbe az irányba szegezi,mert előtte aprólékosan kikérdezett, hogy honnan jövök, milyen cipő lesz rajtam, milyen szoknya,milyen harisnya, így már a fokozatosan erősödő kopogásról tudta, hogy én vagyok az, aki mindjárt ott lesz előtte.
Végigfut magamon a pillantásom, kezemmel elsimítom a szoknyám. Szeretem magamon ezt a darabot. Apró Eszterházy kockák adják a mintáját,a derékrészen pedig két kis zseb van elrejtve, és mivel apa úgy tanított, hogy mintáshoz sosem veszünk fel további mintásat, egy egyszerű fekete harisnya ad neki ellenpólust.
Közeledem felé, elkapja a pillantásom. Egymásra nézünk. Csak pár másodperc az egész, elkapom a tekintetem, kissé oldalra pillantok, mintha csak a helyet mérném fel, de tudom, hogy elöntött a pír, egyszerre borzongok és melegem van. Meglódul a szívem, rövideket, kapkodóakat lélegzem, ezernyi érzés kavarog bennem.
Ülünk, Hálás vagyok, hogy végre biztos pontot érezhetek a fenekem alatt, stabilitást, egy csöpp nyugalmat ad számomra.
Az ölembe ejtem a kezem, a gyűrűmet nézem, a körmeim, de tudom, hogy ez nem elég, és akarom is, hogy lásson engem. Hogy igazán lásson! Felemelem a fejem, tudom, hogy a mozdulatban van némi dacosság is, enyhe pimaszság, itt vagyok,tessék, lehet felmérni,megszemlélni. Ezt gondolom, ezt érzem, de ahogy ránézek elakadnak bennem ezek a kissé tiszteletlen emóciók.
Nyílt ez a szempár. Kedves, törődő, engem féltő, mintha meg akarna nyugtatni, körülölelni, hogy ne féljek, csak egy negyedórát kért tőlem, semmi többet, csak látni, csak megtudni, hogy kinek a szavai azok, amelyek oly fontosak lettek számára az elmúlt napokban.
Egymásba kapcsolódunk, fogva tart, nem enged, de nem is akarnék kiszabadulni most ebből. Bizsergést érzek az ujjaimban, fokozatosan kialakuló izgalmat, mely felfelé és lefelé terjed, lassan átformálva engem, az érzéseim, a vágyaim. Apró, villanó gondolatok cikáznak a fejemben, alig fogom fel tartalmukat, máris ott a következő, és önmagam számára is hihetetlen, hogy akinek csak tisztelettel és visszafogottan vagyok képes írni, arról az emberről ilyen gondolataim támadnak, pusztán attól, hogy látom a fizikai valóját.
Halk köhintés riaszt fel. A pincér az. Kávét hoz, eléd teszi,és ekkor igazán emberi leszel. Csak egyetlen gyors érzelem fut át az arcodon, a bosszúság, de ez annyira közel hozza hozzám az embert, téged, hogy önkéntelenül is elmosolyodom. Szeretném a kezedre tenni a kezem, kifejezve ezzel azt amit én is érzek: sajnálom ezt a pillanatot.
De nem tudok túllépni önmagamon, így csak a mozdulataid szívom magamba, teszem el az emlékeim közé, hogy amikor letelik az együtt töltött idő, elővehessem, és lejátszhassam magamban újra és újra.
Kavargatod a kávéd,pontosan,határozottan, semmi fölösleges,semmi megingás nincs ezekben a mozdulatokban. Halkan csörren a kiskanál, ahogy leteszed a csésze mellé,illetve csak tennéd, mert a földre esik. Érzem, hogy egy pillanatra felvillan a szemem-mégiscsak hatott rá ez az előbbi perc!-és végig sem gondolva hajolok le érte az asztal alá,nem is látva azt,hogy te ugyanezt teszed. Szinte összeér az arcunk,a szánk ekkor,és bennem magasra csap a gondolat:bárcsak megcsókolna!-de már véget is ért ez a kis intermezzo, újra kiegyenesedve ülünk. Lángol az arcom, nem csak a lehajlástól,de az előbbi gondolattól is,egy rég olvasott sor ugrik be: Vigyázz, mit kívánsz!, de elhessentem. Nem én irányítom már ezt tudom. Rád nézek, téged kereslek, hogy lásd, csak egy dolgot szeretnék neked adni: magamat.
Megváltozik a benned rejlő gondolat, látom és érzem egyszerre, felforrósít, ahogy egyetlen pillantással kifejezed a benned dolgozó vágyat, és lassítva látom, ahogy felém mozdul a kezed,és az asztal alatt a combomhoz érsz,kicsivel a térdem fölött. Muszáj lehajtanom a fejem, szégyellem a vágyam magam előtt is, mások előtt is, nem akarom, hogy a presszó törzsközönsége lássa:a mesternek új tanítványa lett ebben a percben.
-Nézz rám!Mi a válaszod?-hangod halk,de erélyes,határozott. Felemelem a fejem,nincs visszaút. Tudom a kérdést, tudom a választ is,mely csak 2 rövid szó,de mindent kifejez.
-Igen, Uram.