Havas kirándulás 3.

Eltelt úgy két hónap az első találkozásunk óta. A lányok nem jelentkeztek. Ám két hete a leveleim közt találtam ezt a meghívót: „Május első hétfőjén délelőtt kilenckor találkozunk”
A megjelölt helyszín maradjon titok, azonban a meghívó végén ott volt a sejtelmes mondat, miszerint szánkót ne vigyek magammal, illetve az, hogy fölösleges kiöltöznöm. Éreztem, hogy ez nem jelent sok jót, de mivel a szánkós túra képeivel megzsaroltak, nem volt más választásom, mint elmenni a találkozóra.
Soha nem érzet, különös izgalommal készültem a gyalogtúrára. Kilenc előtt tíz perccel, a megbeszélt helyen várakoztam. Meglepetésemre egy kisfiú jött oda hozzám. Egy levelet hozott, melyben az állt, hogy induljak el a zöld jelzésen. Az erdő széléhez érve szabaduljak meg ruházatomtól, majd menjek tovább meztelenül, a hegycsúcs közelében fognak várni. Az erdő széle jó kilométernyire volt. Gyaloglásom közben a gondolataim kavarogtak, nem tudtam mi tévő legyek. Végül is nem mertem levetkőzni, ruhástól folytattam az utam. A csúcsra jó húsz perc alatt felértem. Ott két kerékpár volt a kilátóhoz támasztva, gazdáikat azonban nem láttam sehol. Leültem a padra, ittam két korty vizet, s miközben egy nápolyit majszoltam ismerős hangokat halottam. A két lány volt. Dühösen vették tudomásul, hogy nem teljesítettem kérésüket. Majd különös mosolytól kísérve kezeimre láncos bilincset tettek. Magam sem hittem, hogy szó nélkül engedelmeskedtem. Hátizsákom a kerékpárjuk csomagtartójára tették, majd kiadták az indulási parancsot. A kb. 10 méteres láncon futottam a kerékpározó lányok mögött. Nem mentek gyorsan, mégis alig bírtam a lépést tartani velük. Elhaladtunk egy elhagyott erdészház mellett. A lányok a nagy melegben megszomjaztak, így megálltunk egy közeli forrásnál. Láthatóan felüdülés volt számukra a friss folyadék. Tovább indultunk a forrástól és mivel nem kérdezték meg, hogy iszom-e, magamtól nyögtem ki, hogy szomjas vagyok. Butaság volt, hiszen nagy ára volt a víznek. A hideg vízzel teli palackból lelocsoltak, jutott a számba is, de a ruhámra került a legtöbb folyadék. Csurgott a cuccomból a víz. Egy olló került elő. Te kis buta nem megmondtuk, hogy az erdő szélén hagyd ezeket, mondták, és mire észbe kaptam, a ruházatom apró darabokra vágva hevert előttem. A cipőmet is levették, mondván erre sincs szükségem. Ekkor elképzelni sem tudtam, hogy fogok majd haza jutni. Gondolkozni azonban nem sok időm volt, az alacsonyabb lány letérdelt elém, majd lassan szájába vette péniszem. Kellemes bizsergés futott végig testemen. A megbilincselt kezeimet a lány fejére tettem. Ekkor a magasabb lány dühösen felállította társát, és tudatta, hogy még nem jött el ennek az ideje. Kezeimet elengedte, majd azzal a lendülettel a hátam mögött újra összebilincselte. A láncot a lábam közt előre vezette, majd a zacskómra tekerte, amit egy kis lakattal biztosított a leesés ellen. Kerékpárra szálltak, és egy nagyot rántva a láncon, elindultunk. Nem volt kérdéses, hogy mennem kell, hiszen húztak, rángattak a farkamnál fogva. Aránylag sík terepen mentünk, a sebesség sem volt túl nagy, mégis többször lelassultam, és amikor a lánc ismét megfeszült, az újabb rántástól ismét szorgosabban szedtem talpaim. A következő kanyar után szörnyű lejtő tárult elém. Közben a rántásoktól, a lakat ellenére lecsúszott a zacskómra tekert lánc. Így a lejtőn visszatartottam a kerékpárokat. Megálltunk. Tudomásomra adták, hogy már unják a nyavalygásom. Ha nem bírom a kiképzést itt fognak hagyni, úgy, hogy szedjem össze magam.
Valami versenyről beszéltek, de nem értettem, hogy pontosan miről. Azonban a következő percekben visszasírtam a sima futást. Lábaimat jó harminc centis lánccal összeláncolták, alig tudtam lépni. Fejemre sötét csuklyát húztak. A farkadra nem láncot teszünk, rosszabbra készülj, de ne ugrálj, mert nem lesz jó vége, mondták. A bőrt előre húzva egy csipeszt fogsz kapni, folytatták. Mivel nem láttam semmit, a bejelentés ellenére szörnyű fajdalomként hasított belém a csipesz felhelyezése. Vergődtem a láncon, persze csak annyira amennyire azok hagytak mozogni. Kegyelemért könyörögtem, szinte kiabáltam a fájdalomtól. Csend legyen már végre, hangzott a válasz. Levették fejemről a csuklyát, és akkor látom, hogy egy kicsi krokodil csipesz micsoda kínt tud okozni. Elment a kedvem az egésztől, mondta a magasabb lány. Választhattam, hogy a bokámról vegyék le a láncot, vagy a tökömről a csipeszt. Sokat nem gondolkoztam, és amikor lekerült a csipesz, szinte megkönnyebbültem. Sőt kiszabadítottak a bilincsből is. Jó félórája hátra bilincselt kezeim lassan már elzsibbadtak. A következő mondattól azonban én zsibbadtam el. Megtudtam, hogy magamra hagynak, menjek haza, ahogy akarok. Meztelenségemre és összeláncolt lábaimra hivatkoztam. Ők csak mosolyogtak. Segítségül csak annyit kaptam, hogy menjek vissza a kilátóhoz, ahol találkoztunk, menjek fel rá, ott fog várni a megoldás. Kerékpárra pattantak, majd amerről jöttünk, arra felé egy hamar el is tűntek a szemeim elől. Szaladtam volna én utánuk, ám, még a lépés is nehéz volt. Kezdetben reméltem, hogy visszatérnek. Hiba volt, csak az időt vesztegettem. Féltem, egyre jobban féltem, a bizonytalan kimeneteltől, és attól, hogy idegenekkel találkozom. Minden zajra ijedtség futott végig rajtam. Az, hogy hol izzadtam, hol fáztam, hol a bogarak csipkedtek, hol a láncok vágták a bokáimat, szinte már mellékesnek tűnt. Végül is sok időbe telt, de sikerült a sötétedés beállta előtt eljutnom a kilátóhoz. Ott megtaláltam, a hátizsákom, a cipőim. Volt ott egy póló és egy bermudanadrág is. Találtam egy levelet is, melyben közölték mélységes csalódásuk, legközelebbi elvárásaikat, illetve, hogy az erdőszélén egy piros szalaggal, fára kötötték a lakatok kulcsait. Örültem is meg nem is, szabad is lettem, meg nem is. Lebotorkáltam az erdő széléig. Sötétedet. A piros szalag ennek ellenére, jól észrevehető helyen lógott. Ám nem kulcs, hanem egy fűrészlap volt rákötve…