Piros és a Farkas II.

Az első ütésnél mindig volt Farkasban egy halvány remegés,melyet a vágy, a közelgő,hamarosan beteljesedő gyönyör érzete okozott. Ez a csöpp bizonytalanság végighullámzott izmos karján, és erőtlenné tette mozdulatát. Piros hátsóján így a büntetés első hulláma inkább erőteljesebb simogatássá vált, és a lány elégedetten vette tudomásul, hogy fogvatartója nem képes bántani őt. Úgy gondolta, hogy ha valóban csak ennyi lesz, akkor nem is kell félnie, hiszen semmi baj nem érheti.
Farkas azonban szenvedélyes játékos volt, mint a kártyás, aki csak pár másodpercig nem képes koncentrálni az öröm miatt, hogy újra lap lehet a kezében, majd megszokva az érzést, már higgadtan és kimérten méri fel a lehetőségeit. Megérezte az ütés örömét, a fenékhez csapódó kéz hangjának semmihez sem fogható csattanását, mely gyors,rövid és éles. De mit érnek a hangok színek nélkül? Látni egy vakítóan fehér hátsó halovány rózsaszínjét, mely egyre mélyülő pírt kap, hogy a végén ott maradjon tündöklő pirosan,csöpp duzzanattal a tetején.
Farkas ütött és figyelt. Ha az egyik ütése csípett,gyors volt és határozott, akkor az azt követő visszafogott volt és játékos. De persze ebben sem volt sorrend. Néha pontosan odaütött, ahova az előző is ért, így a fájdalom is erősebb volt, néha kissé lecsúszott, és Piros combjait érte el vele.
Szegény kislány így a végén már nem is próbálta kitalálni,hogy mire számítson, csak lehajtotta a fejét és elkezdett magára figyelni. Már nem zavarta, hogy szemérme szabad prédája egy ismeretlennek, hogy a bugyija a bokája körül van valahol. Nem vette észre, hogy kezeivel akaratlanul is Farkas lábát fogja át,mintha abból meríthetne erőt és biztonságot. Érezte az ütéseket, az erőseknél sikantott is kicsit eleinte, egészen addig míg el nem öntötte a vágy. Mi lehetett vajon az oka? Az az erős és nagy férfikéz, mely nem fáradva csapódott neki újra és újra? A fenekére mért csapások nyomán kialakuló forróság, amely nem állt meg annál a két gömbölyűségnél, hanem leterjedt, egészen a puncijáig, majd ott egy ugrással beléhatolva szétáradt az egész testében? Kiáltásai lassan elhalkultak és gyenge nyögéssé váltak. Észrevétlen,öntudatlan tolta ki csöppet a fenekét, szinte felkínálva azt kínzójának, és eközben a combjait is kissé egymáshoz dörzsölte, tovább fokozva önnön izgalmát és nedvességét.
Farkas minden apró kis rezdülésére, hangjára figyelt. Látta, hogy a lányon úrrá lesz a szenvedély, melynek nincs kontrollja, nincs korlátja, csak önmagáért van és a vágyból táplálkozik. Megállt. Nem ütött tovább. Kezét Piros fenekére helyezte, nem mozdította,hagyta, hogy annak puszta súlya,érintése váltson ki hatást a lányból. Hallotta, hogy zihál, hogy küzd, hogy nem érti mi történik vele,mi mozgatja, csak azt érzi, hogy ez egy új,ismeretlen csoda, és még többet akar ebből. Nem szólalt meg, felesleges lett volna. Érezte, hogy férfiassága ágaskodni kezd, tudta, hogy a másiknak sem maradhatott ez titok, hiszen a lány hasának nyomódott egyre erőteljesebben.
Simogatni kezdte Piros pirosló fenekét, lassan, nem sietve, egyre szélesebb ívet bejárva rajta. Majd fokozatosan haladt a combok felé, mintegy véletlenül egyre széjjelebb húzva haladt azok belső oldalán felfelé haladva. Tudta, hogy egyetlen mozdulat választja el a gyönyörtől, csak tovább kell simítania a kezével, betévedve az ujjaival Piros egyre nedvesebb lányságába. De kivárt. Egyetlen egy hangot akart hallani, azt a bizonyosat, ami szinte olyan mint egy segélykiáltás,de mégis mire kijut az ajkak közül már csak egy elfulladt nyögés marad csupán. Addig azonban nem maradt tétlen, simogatásai nem csillapultak, egyre merészebbek lettek, de sosem mentek túl azon a bizonyos ponton, mindig megálltak előtte, milliméterre pontosan.
Piros szenvedett. Akart, nagyon akart valamit, de nem tudta megfogalmazni, hogy mi az. Vágyta, hogy ez a kéz mindenhol elérje, még ott is, ahol eddig csak ő érintette meg magát, mikor már mindenki aludt, az éjszaka sötétjében. Vágyta, hogy öntse el a semmihez sem fogható érzés, melyet már ismert az ujjai nyomán, mikor riadtan verdeső kis pillangóként játszott magával, de ez a férfikéz nem könyörült meg rajta, nem érte el, nem játszott vele, nem röpítette el, csak simogatta, csak izgatta, csak kínozta, minden egyes érintéssel.
Végül csak elvesztette a fejét és megtörtént. Szinte kiszakadt belőle ez a nagyon mély sóhaj, kiáltásként, könyörgésként, felcsattanásként, és ekkor már a másik sem habozott tovább és rabul ejtette mindenét, nem tétovázva, nem habozva, beléhatolva az ujjaival.