Amit csak akarok...

Első nap, a Könyv első lapja.


Egy barlang, jobbat nem talált, hogy berendezze a saját kis fészkét. Csak Ő volt, egyedül, de tudta, hogy nem sokáig.



Elnevezte magát Deusnak. A mindenség állt rendelkezésére, tűz, amennyit csak akart, és polcán külön üvegcsékben kavargott egy-egy csipet az égboltból. Angyalok csontjait és fák tekintetét őrizték az olajozott ládikók, de neki mindez nem kellett. Agyaggal dolgozott és a saját erejével.



Talán mondanom sem kell, hogy a Tökéleteset akarta megalkotni.



A Nő, akit aznap megformált, az is lett. Az agyagtömböt fentről lefelé keskenyítette, majd szélesítette, így a vonalai lágy ívűek lettek, akár egy hangszeré, vagy még inkább, akár egy hangszer első sóhajáé.



A két kezén többet dolgozott, mint az egész testen együttvéve. A sajátja kicsiny mását készítette el, de még annál is jobbat, óvatosabbat, erősebbet, fürgébbet, törődőbbet, varázslatosabbat akart. Jobbat, jobbat, jobbat önmagánál.



Aztán újabb órákat térdepelt a lába előtt és addig finomította a vádlik formáját, amíg csak szerelmesnek nem érezte magát.



Az arc hamar elkészült, egyszerűségre törekedett, arányos távolságokra, majd kitartotta a szélbe művét és hagyta, hogy a hegyekből lezúduló, patakok zúgását és madarak vágyait hordozó szél lassan, őrjítően lassú munkával derékig omló, dús fürtöket daloljon rá.



Majdnem kész volt, de tudta, hogy a tekintet lesz a legnehezebb. Neki adhatta volna a fákét, az égboltét, a ártatlanságét, a föld legbölcsebb medreiét, a legvénebb kövekét, az óriásokét, bármit, de ő valami különlegeset akart.

Valamit, ami addig még nem volt.

Fel-alá sétált előtte, körüljárta, meg-megérintette, s közben saját kívánalmai sürgették, hogy életre keltse, de ugyan, mire ment volna valamivel, ami még csak nem is tökéletes?

Percek, majd órák teltek el, s álma zavaros, cseppfolyós, forró és fullasztó volt. Hosszan hánykódott a vizein, s amikor felébredt, elkapta az álmot, mielőtt elillant volna és a nőre bocsátotta. A tekintet tüzes, elveszejtő lett, felfalta, elengedte, habzsolta, kívánta őt.


Készen állt, már csak azt az egy szót kellett kimondania, és...


Nem.


Látta maga előtt, érezte az illatát, amit tavaszból, egy anya könnyeiből és vihar utáni párából komponált, mégsem érezte, hogy Ő volna az...


Még aznap este lerombolta, hogy másnap munkához lásson ismét...




folytatása következik...