Second Life 1.

Egy kis előszó: Az, amit ebben a történet-füzérben közreadok, egy körülbelül kétszer ilyen hosszú, saját örömömre írt, elég erősen önéletrajzi ihletettségű, sehol nem publikált novellám rövidített változata. A bevezetést hagytam meg, valamint a tárgyalásnak a második felét, ahol már rátérek arra a témára, amiért mindannyian a pixie-oldalon vagyunk... :-) Mindezek tudatában megértést kérek a kissé suta átvezetésért a bevezető és a tárgyalás között, és hogy még így is cseppet hosszú lett a felvezetés... De mégis szükségem volt minderre, hogy a történet legvége is úgy jöhessen ki, ahogy elképzeltem. Tovább nem húzom az időt, (remélhetőleg) kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok!

...

Létezik számos olyan emberi tulajdonság, amely jócskán képes megkeseríteni életünket. Jómagam a félénkség és a kudarctól való félelem keverékétől szenvedek sokat. Mindez leginkább az ellenkező nemhez fűződő kapcsolatomban nyilvánul meg. Minél jobban tetszett valaha is egy lány, annál képtelenebbül béna módon viselkedtem vele szemben. Ha netán alkalmam adódott szóba elegyedni egyikükkel, akkor nem jutottak eszembe értelmes gondolatok, nem jöttek megfelelő szavak a nyelvemre, csak hebegtem-habogtam, netán fertelmes balgaságokat beszéltem, irtó ciki dolgokat. Ha visszagondolok egynémely ilyen esetre, úgy érzem, mintha az Amerikai pite vagy valami egyéb hasonló vígjátékban játszanám a fő balféket. És lehetséges, hogy ezek még a jobbik esetek voltak ahhoz képest, amikor csupán ábrándos tekintettel bámultam szívem aktuális hölgyét, de még csak köszönni sem mertem neki. Borzasztó ellentmondás, hogy mindig is tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mit lenne helyes tenni, mondani, de olyan megfontolásból, hogy nehogy elrontsam, nehogy blamáljam magam a kiszemelt lány vagy az osztálytársaim előtt, a gyomromban formálódó gombóc és kiszáradó torkom visszatartott, vagy ha mégis belevágtam, csökkent tudatosságom miatt elbénáztam.

Utólag is könnyű okosnak lenni. Egy-egy elcseszett lehetőséget később átgondolva mindig kristálytisztán felragyogott, hogy mi lett volna a megfelelő megnyilvánulás, hogy lehetett volna egy adott esélyt frappánsan a javamra fordítani. De ekkor már mindig késő volt. Bizonyos lehetőségek csak egyszer adódnak, elszalasztva őket végleg eltűnnek.
Nos, mindez kellő magyarázattal szolgál arra nézve, hogy miért is szeretnék olyannyira visszajutni a saját múltamba, hogy helyrehozzak néhány dolgot...

...

Kopognak az ajtómon, kinyitom. Egy vén tata áll előttem hosszú, ősz, ápolatlan hajjal. A frizurája Einsteinére emlékeztet. Az arca pedig, furcsa mód, ismerős. Amint észleli zavarodottságom, elvigyorodik.

- Igen, barátom, jól látod - jelenti ki. - Én te vagyok. Csak egy kicsit megöregedtem.
- Jó, azt látom... - nyögök ki valami sületlenséget. - De ez... mégis hogyan lehetséges?
- Ennyi idő kellett hozzá, hogy kifejlesszék az időutazást, és meg tudjam szerezni a technológiát.
- És miért hozzám jöttél? Azaz miért a mostani hozzám?
- Őszintén? A pszichiáterem szerint teljesen megzakkantam - röhög fel valóban idióta módon. - Szerintem ez túlzás, de azt el kell ismernem, hogy az utóbbi évtizedekben annyira arra fókuszáltam, hogy megtaláljam a visszajutás módját, hogy azt már teljesen elfelejtettem, mi is volt az, amit el akartam, akartunk intézni... Ekkor megtaláltam egy régi novellám, azaz a te novellád, amit hamarosan elkezdtél írni, szóval a mi novellánkat, amiben ezt a témát fejtegeted.
- Tényleg tervezek ilyesmit írni - ismerem el. - A vázlat már meg is van.
- Na látod! Tehát te...
- Én még pontosan emlékszem, hogy mit szeretnénk kijavítani.
- Úgy van!
- Jó-jó, de azt ugye tudod, hogy nem állíthatok oda tizenéves önmagam elé így, közel 40 évesen? - kételkedem.
- Persze, hogy nem! Erre azért még emlékszem. De annak is megvan a módja, hogy a mostani tudatod küldjük vissza az akkori testedbe! Az akkori önmagad és a mostani párhuzamosan, egymást segítve fog együtt élni a fiatal testedben, és rendbe hozhattok, hozhatunk mindent, hogy ne kelljen egy olyan megkeseredett, elmebeteg vén fasszá válnunk, mint amilyen vagyok...
- Őszintén, hiába látlak itt, nehéz elhinnem, hogy ezt valóban meg lehet csinálni. De mivel tényleg régóta erre vágyom, hát próbáljuk meg! Nincs mit vesztenem!
- Ez a beszéd! - vigyorodik el az öreg ismét.

Elkezd a táskájában kotorászni, és elővesz valamit, ami egy fejhallgatóra emlékeztet, majd koponyámra helyezi. Aztán előtúr egy pici dobozkát, amihez hozzáérve holografikusan kirajzolódik egy monitor és billentyűzet. Pötyög valamit, eközben a képernyőn megjelenik agyam kontúrja.

- Készen állsz? - kérdezi az öreg.
- Igen - vonok vállat.
- Jó.

Hozzáér a holografikus enter billentyűhöz, vakító fehér villanás söpör ki minden gondolatot tudatomból.